A római és a korinthusi szentek

I. Levél a római szenteknek

1. Pál apostol talán a Római levélben fejtette ki a legrészletesebben az evangéliumot, melyet ma ritkán szoktak a maga teljességében bemutatni, inkább csak bizonyos elemeket ragadnak ki belőle: Isten szeretetét, az ember bűnösségét, Krisztus helyettes halálát, a megigazulást, és a legjobb esetben a névleges szentséget, az "Isten előtti megtisztulást". Valóban beszél minderről Pál - főleg az első hat fejezetben -, de a 6-8. fejezetben jóval messzebbre megy ennél.

2. A 6. fejezet elején kijelenti: szó sem lehet arról, hogy a keresztény megmaradjon a bűnben, hiszen meghalt a bűnnek - ezt jelképezi a keresztség, a víz alá merítés. A víz alól való kijövetel pedig azt szimbolizálja, hogy Krisztussal együtt új életre támadtunk fel (4k v.). Többé tehát nem vagyunk a bűn szolgái; megszabadultunk a bűntől (6k v.) egyszer s mindenkorra, és Istennek élünk Krisztusban (10k v.). Már nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk, ami nem szabadosabb, hanem sokkal szentebb életet jelent: a bűntől megszabadulva az igazság szolgáivá lettünk (14-18. v.). Pál Isten által "megszentelt" hívőknek ír (Róm 1,7), mégis arra buzdítja őket, hogy "szentek legyenek" (6,19). A kezdeti megszentelődés után tehát folyamatosan további megszentelődésre van szükségünk; a "szent életben" állandóan növekednünk kell, haladva az örök élet felé (22. v.), amely Isten kegyelmi ajándéka, de a szentség útján érhető el: aki elfogadta ezt az ajándékot, az szent életet él - s amint láttuk, ez nagyon is gyakorlati, ténylegesen szent és bűntől tiszta életet jelent.

3. A 7. fejezet végét (14-25. v.) szokták úgy is értelmezni, mintha a bűnben való örökös megmaradás törvényét hirdetné. S ez összhangban van azzal - mondják -, hogy maga Pál apostol is, aki itt egyes szám első személyben beszél, "a legnagyobb bűnösnek" nevezte magát (valójában "bűnösök... közül az elsőnek" mondta magát az 1Tim 1,15-ben, ami egyszerűen azt is jelentheti, hogy saját magáról tudta a legjobban, hogy vétkezett). A szövegkörnyezet (6-8. fejezet) azonban épp az ellenkezőjét hangsúlyozza. A 7,1-6-ban Pál az özvegy hasonlatát alkalmazva elmondja, hogy többé nem "a bűnök törvény által szított szenvedélyei hatnak tagjainkban" (5. v.), hanem "a Lélek szerint szolgálunk" (6. v.), ami nem csupán az Írás betűjének betartását jelenti, hanem Krisztus lelkületének elsajátítását, szívből való engedelmességet. A "szent, igaz és jó" törvénynek (12. v.), amely "nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg" (Gal 3,24), éppen az volt az egyik feladata, hogy megmutassa: képtelenek vagyunk a saját erőnkből megfelelni Isten magas mércéjének, ezért szükségünk van Megváltóra.

4. A 7,14-25-ben Pál vagy a felébredt, de még újjá nem született ember bűnnel való küzdelmét mutatja be saját korábbi tapasztalatai alapján, vagy az újjászületett, de még teljesen meg nem szentelődött ember küzdelmét. Az előbbi értelmezést látszik alátámasztani a 23. vers, amely mintha az 5. verssel állna párhuzamban. Mindenesetre az itt leírt ember nem szándékosan vétkezik, hiszen a jót AKARJA tenni, és Jézus Krisztus által van lehetősége a szabadulásra (24k v.). Csia Lajos így fordítja a 25. v. végét: "mikor értelmem indít, Isten törvényének teljesítek rabszolgálatot, de amikor húsom indít, a vétek törvényének."

5. A 8. fejezet elején az apostol nemcsak a hívők megigazulását (az ítélet elengedését) hangsúlyozza, hanem azt is, hogy ha Krisztusban vagyunk, megszabadultunk "a bűn és a halál törvényétől" (2. v.). Többé tehát nem test szerint élünk/járunk, hanem a Lélek (vezetése) szerint, ami a test cselekedeteinek megölése mellett azt is magában foglalja, hogy a Lélek dolgaival törődünk, a krisztusi gondolkodásmód és lelkület van bennünk (4kk v.). S Isten Szentlelke a lelkünkkel együtt bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk (16k v.), ő mindennel a javunkat szolgálja (28. v.), és semmilyen külső erő nem szakíthat ki minket az ő kezéből (31-39. v.).

II. Levél a korinthusi szenteknek

1. Ismerve a korinthusbeli erkölcsi állapotokat, az ottani keresztények problémáit, megdöbbentő, hogy Pál az Első korinthusi levelet "a Krisztus Jézusban megszentelteknek" címezi (1Kor 1,2), és a címzés szerint ebbe mi, mai hívők is beletartozunk. S még elképesztőbben folytatja: "Mert a vele [Krisztussal] való közösségben mindenben meggazdagodtatok, minden beszédben és minden ismeretben, amint a Krisztusról való bizonyságtétel megerősödött bennetek. Azért nincs hiányotok semmiféle kegyelmi ajándékban, miközben a mi Urunk Jézus Krisztus megjelenését várjátok, aki meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján" (5-8. v.). Isten ilyen életre hívta el őket (és minket), s ez messze felülmúlhatta elképzeléseiket és természetes képességeiket. Messze is voltak ettől az állapottól: sok szakadás, viszálykodás, paráznaság, büszkeség volt köztük, szeretetlenül visszaéltek az ismeretükkel és a lelki ajándékokkal (különösen a nyelveken szólással; ld. a későbbi fejezeteket). Pál tehát szinte lehetetlenül magasra tette számukra a mércét: képtelenek voltak önerőből elérni. Érezzük, hogy mi is így vagyunk ezzel.

2. Az apostol azonban rögtön rámutat a megoldásra is: "[Isten] által van nektek életetek Krisztus Jézusban, aki Istentől bölcsességünkké, megigazulásunkká, megszentelődésünkké és megváltásunkká lett. Így teljesül az Írás: 'Aki dicsekszik, az Úrban dicsekedjék'" (30k v.; katolikus fordítás). Vagyis Krisztusban mindezzel rendelkezünk; ha őbenne vagyunk, akkor bölcsek, igazak, szentek vagyunk. Amint látni fogjuk, a Római levélhez hasonlóan itt is a valóságról van szó, nem pedig névleges dolgokról - Isten nem játszik színházat a világgal ("tegyünk úgy, mintha szentek volnának"). Ezért akart Pál csakis a megfeszített Krisztusról tudni (2,2): Krisztus életét akarta élni; ő volt a lényeg, akit befogadniuk és követniük kellett.

3. Az 1Kor 2,12-3,3 szerint a (korinthusi) keresztényeknek csak két lehetőségük van: vagy lelkiek lesznek, vagy "nem lelkiek" (2,14; a Károli-fordítás szerint "érzékiek"), más szóval testiek. S amint a Róm 6,21; 8,6-13-ban láttuk, az utóbbi lehetőség a halált jelenti. Bár a korinthusiakat Pál a levél elején hívőknek mondta, itt pedig "Krisztusban kiskorúaknak", mégis testiek voltak (1Kor 3,1kk). Az volt a legnagyobb baj, hogy láthatóan egyfajta "köztes területen" próbáltak élni, a testi és a lelki lét között. Sok mai keresztény ismeri ezt a kétlelkű, ingadozó hozzáállást, ezt a "lelki kómát", melyben az ember nem egészen halott, de nem is teljesen eleven; vonzódik Isten dolgaihoz, de még nem kész lemondani a világról. Isten országában azonban nincs megosztott hűség; a test ott nem játszhat szerepet, mert sosem eredményez örök dolgokat.

4. Hogyan hagyhatjuk el ezt a köztes területet? A 2,12kk-ben azt olvassuk: "Mi pedig nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istenből való Lelket, hogy megismerjük mindazt, amit Isten ajándékozott nekünk", hogy a Lélektől tanulva taníthassunk másokat, s megítélhessük, mit tesz Isten, és vele összhangban cselekedhessünk. Úgy kell élnünk, mint Krisztus: szelíd, egyszerű, szegény, megvetett, erőtlen emberekként (4,9kk). Nem engedhetjük meg magunknak a bűnt. "Legyetek valóban józanok, és ne vétkezzetek, mert némelyek nem ismerik az Istent" - írja Pál (1Kor 15,34). Aki azt hiszi, hogy hívőként megmaradhat a bűnben (ami a korinthusiak esetében a vérfertőzést is magában foglalta), az nem egészen "józan". Végül késznek kell lennünk meghalni (15,36), akár a szó szoros értelmében, akár csak a vágyainknak, halálra adva az önzésünket, megölve bűnös kívánságainkat. Mindez eddig kevés embernek sikerült - minden valószínűség szerint közéjük tartozott maga Pál apostol (1Kor 10,24; 10,33-11,1) és Timóteus (Fil 2,20k).

5. Pál a 2Kor 2,14-ben kijelenti: "De hála legyen Istennek, hogy a Felkentben mindenkor diadalmenetben hordoz bennünket, és ismeretének jó illatját rajtunk keresztül minden helyen érezhetővé teszi" (Csia). Dennis Kinlaw a következőket írja erről "Krisztus lelkülete" c. könyvében (melyben a fenti gondolatok jelentős része megtalálható), a 8. fejezetben: A "diadalmenet" itteni görög megfelelője "egy etruszk szóból származik, és az etruszkoknál a diadalmenet a rómaival ellentétes sorrendben haladt. Amikor a hódító etruszk tábornok vagy király visszatért a harcból, megpróbálta élve magával hozni az ellenség királyát, hogy kérkedhessen vele. A legyőzött és megbilincselt ellenséges király vezette a menetet, hogy az emberek leköphessék és kigúnyolhassák... Miért fontos ez? Mert az etruszkok győzelmi felvonulásának végén a foglyul ejtett királyt feláldozták a győzelemre emlékeztető oltáron. Amikor tehát a Második korinthusi levélben azt olvassuk, hogy Jézus vezeti a diadalmenetet, ez azt jelenti, hogy a saját kivégzése felé tart. Mi pedig követjük őt."

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.12.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)