1. A reformáció egyik nagy felismerése volt az az elv, hogy egy újszövetségi gyülekezetben minden hívő pap, ezért az Istenhez való közeledéshez nincs szükségünk a papok közvetítésére. Sajnos, ez az igazság az idők során nemcsak a protestáns egyházakban homályosult el, hanem az evangéliumi jellegű gyülekezetekben is. Véleményem szerint a legtöbb mai gyülekezetnek néhány ponton változtatnia kellene az istentisztelet megszokott gyakorlatán - például fogékonyabbnak lenni a Szentlélek munkájára. Ha Isten Lelke láthatóan munkálkodik valakiben, akkor talán szót kellene kapnia. (1Kor 14,26kk: "Amikor összejöttök, kinek-kinek van zsoltára, tanítása, kinyilatkoztatása, nyelveken szólása, magyarázata: minden épüléseteket szolgálja! ...A próféták pedig ketten vagy hárman szóljanak, a többiek pedig ítéljék meg. De ha közben az ott ülők közül egy másik kap kinyilatkoztatást, az előző hallgasson el.") Jelenleg nem tudok olyan emberről, aki a jövő előre jelzése tekintetében próféta volna, de lehet még ilyen is köztünk, sőt gyógyítás és nyelveken szólás is, melynek megvan a helye a gyülekezetben, amennyiben van hozzá magyarázat. Lehet, hogy nem volt ilyesmi eddig, de a jövőben attól még lehet. Ha ezt tagadjuk, olyanok vagyunk, mint a csodák létét tagadó ateisták. Ki merné megkötni Isten kezét, ha ő cselekedni akar? Még sosem voltam karizmatikus gyülekezetben, csak hallomásból ismerem őket. De ha találnék az Ige szerint élő karizmatikus gyülekezetet, azzal szívesebben együttműködnék, mint egy nem karizmatikus közösséggel, amely az Igével ellentétesen, azt semmibe véve él.

2. Természetesen fontos a tévtanítás megakadályozása is, és a rend fenntartása. De azért ne vigyük túlzásba. Az elöljáróinkat tisztelnünk kell (pl. 1Tim 5,17), s az 1Tim 5,23 szerint az élet apró dolgaira nézve is adhatnak tanácsot. Úgy vélem azonban, tényleges hatalmuk általában a gyülekezeti életre korlátozódik, s legtöbbször nem szabad beleszólniuk a hívők magánéletébe, kivéve az egyértelmű bűnt (Mt 18). Igaz, hogy Pál borivásra biztatta Timóteust, de szerintem Timóteus nyugodtan mondhatta volna, hogy ő nem iszik bort (pl. elvből, ld. Róm 14). Mindenkinek a Szentlélek vezetésével kell élnie aszerint, amire eljutott (Fil 3,15k: "Akik tehát tökéletesek vagyunk, így gondolkozzunk, és ha valamit másképpen gondoltok, azt is kijelenti majd Isten nektek; ellenben amire eljutottunk, aszerint járjunk"). A gyülekezeti vezetőket le lehet váltani, s ha vétkeznek, mindenki előtt meg kell feddeni, de csak 2-3 tanú szavára (1Tim 5,19k).

3. Nem hiszem, hogy az elöljáróink minden parancsának engedelmeskednünk kellene (pl. kit vegyünk feleségül). Konkrétan a levelezésünkbe szerintem nem volna szabad beleszólniuk. Állítólag a gyülekezet minden tagjában a Szentlélek lakozik - akkor miért ne szólhatnánk egymáshoz akár írásban, akár szóban? Nem vagyunk tévedhetetlenek, de a vezetők sem azok, ezért legfeljebb ahhoz van joguk, hogy az Ige alapján rámutassanak egy adott tanítás téves voltára. Tudom persze, miért nem így járnak el sokszor: egyrészt nekik sincsenek megbízható válaszaik, másrészt a nyílt kommunikációval kapcsolatos rossz tapasztalatok igazolják, hogy a gyülekezetek nem minden tagjában lakozik a Szentlélek, ezért aztán a kommunikáció engedése sok káros megnyilvánuláshoz vezet. A helyes megoldás azonban mégsem a Lélek elfojtása, hanem a nem odavaló tagok eltávolítása. Hogy akkor kevés tag maradna? Az bizony meglehet! Legalábbis rövid távon csökkenne a taglétszám, azonban meggyőződésem, hogy a gyülekezeti fegyelem helyes (kellően szigorú) alkalmazása révén hosszú távon igencsak gyarapodnának a keresztény közösségek.

4. A gyülekezetnek el kell döntenie, hogy milyen bűnök esetében alkalmazza mindenképpen a Mt 18-ban leírt gyülekezeti fegyelmezést. A Mt 18,15 ("Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt: ha hallgat rád, megnyerted atyádfiát") egyes kéziratokban a "vétkezik ellened" kifejezést tartalmazza (vö. új ford. lábjegyzet). Azonban a józan ész és pl. a 3Móz 5,1 alapján nyilvánvaló, hogy akkor is szólnunk kell, ha nem ellenünk vétkezik az atyafi ("Ha azzal vétkezik valaki, hogy átkozódást hallott, és bár tanúja volt, akár látta, akár megtudta a dolgot, de nem jelenti, bűnrészessé válik"). Szerintem legalább az olyan egyértelmű bűnök esetében alkalmaznunk kell ezt, amelyekben valaki tudatosan megmarad. Az olyan dolgok esetében, amelyek az Ige alapján nem egyértelműen bűnök (talán ilyen pl. a dohányzás), meg kellene várnunk, amíg tisztán látunk, és (lehetőleg) teljes egyetértésre jutunk. (A dohányzást a szentségmozgalomhoz tartozó gyülekezetek - sőt az adventisták is - általában tiltják, akárcsak az alkoholfogyasztást.) A súlyos kérdésekben egyébként mindig erre kellene törekednünk. Jó lenne folytatni a párbeszédet, és ha lehet, különböző fórumokon (pl. csoportórák, vasárnapi iskola, gyülekezeti órák) megbeszélni ezeket a dolgokat, lassan elindulva a bűnből való megtérés, az ébredés felé. Jó volna, ha azok, akik ráébrednek a bűneikre, mások előtt is megvallanák azokat - akár az istentiszteleten, akár különböző kisebb csoportok előtt ("Valljátok meg azért egymásnak bűneiteket, és imádkozzatok egymásért, hogy meggyógyuljatok. Nagy az ereje az igaz ember buzgó könyörgésének"; Jak 5,16).

5. Ami engem illet, csak olyan testvérben tudok teljesen megbízni, aki a keresztény életben kizártnak tartja a szándékos bűnt (s a jelleme és a tettei is ezt tükrözik), és kész átláthatóvá tenni előttem az életét. Ellenkező esetben elvileg bármit feltételezhetek róla, hiszen lehet, hogy éppen azt tartja megengedhető kivételnek. Szerintem mások életének a megvizsgálása nem a dolgukba való avatkozás (vö. 1Pt 4,15), hanem a testvéri szeretet megnyilvánulása; és a vezetők esetében mindenképpen szükséges (1Tim 3,10: "De ezeket is meg kell vizsgálni előbb, csak akkor szolgáljanak, ha feddhetetlenek"). A Róm 14,4 szerint helytelen mások felett ítélkezni; ott azonban nem szándékos bűnről van szó, hanem "hitben erőtlenekről" és általuk félreértett, nem túl jelentős kérdésekről (pl. vegetáriánus étrend, tiszta és tisztátalan ételek, napok megkülönböztetése). A szándékos/tudatos bűnben való megmaradás esetén viszont meg KELL intenünk egymást (Mt 18).

6. Elborítanak, megfojtanak és megvakítanak minket a bűneink, és mi nem térünk meg, mert ragaszkodunk hozzájuk, okosabbak akarunk lenni Istennél, és nem hagyjuk, hogy meggyógyítson minket. Pedig micsoda ajándékokat szeretne adni nekünk! Egymást sem intjük meg, nem gyakoroljuk a Mt 18,15kk szerinti gyülekezeti fegyelmet, mert félünk, hogy a megintett ember visszavág, és kiteregeti a mi szennyesünket. Bárcsak megfogadnánk Jézus tanácsát! "Óvakodjatok a farizeusok kovászától, vagyis a képmutatástól. Nincsen olyan rejtett dolog, amely le ne lepleződnék, és olyan titok, amely ki ne tudódnék. Ezért tehát amit a sötétségben mondtatok, azt a világosságban fogják hallani, és amit fülbe súgva mondtatok a belső szobában, azt a háztetőkről fogják hirdetni. Nektek, barátaimnak mondom: Ne féljetek azoktól, akik megölik a testet, de azután többé nem árthatnak. Megmondom nektek, kitől féljetek: attól féljetek, akinek azonfelül, hogy megöl, arra is van hatalma, hogy a gyehennára vessen. Bizony, mondom néktek: Tőle féljetek" (Lk 12,1-5).

7. A fentiek alapján egyértelműnek látszik, hogy nemcsak nagyobb és óhatatlanul szervezettebb, formálisabb istentiszteletekre (vasárnapi kereszténységre) van szükség, hanem kisebb, kötetlenebb, személyesebb légkörű csoportokra (hétköznapi kereszténységre) is, melyek keretében mód nyílik hitünk személyes megélésére, tapasztalataink és élményeink egymással való megosztására, egymás építésére, a bátorításra, az intésre, az egymásért és másokért való imádkozásra. Így volt ez az első keresztények idejében is (ApCsel 2,46; 5,42; 20,20). Milyen jó lenne, ha kereszténységünket nem a Krisztus visszajövetelének apró részleteiről vagy elvont dogmákról szóló tanításokban és vitákban élnénk meg, sem az elvakult, fanatikus, a bűnnel nem törődő "dicsőítésben" vagy kegyelmi ajándékokért való rajongásban, hanem elsősorban a józan, gyakorlati, személyes szentségben és szeretetben, amelynél nincs hatékonyabb bizonyságtétel! Adja az Úr, hogy vállaljuk az ezzel járó áldozatot és kockázatot, közelebb kerülve az ébredéshez! Imádkozzunk ezért buzgón és kitartóan, mivel csak ő adhat ébredést - de hadd kezdődjön az személy szerint VELÜNK!

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)