Wesley János 19. prédikációja: Az Istentől születettek nagy kiváltsága (1Jn 3,9)
Forrás: John Wesley: Prédikációk I. (Názáreti Egyház Alapítvány, Budapest, 2001)
Bedőné Kriszt Éva fordítása. Engedéllyel felhasználva.
XIX. PRÉDIKÁCIÓ
Az Istentől születettek nagy kiváltsága
(The Great Privilege of those that are Born of God)
"Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt".
(1János 3,9)
1. Gyakran feltételezik, hogy Istentől születni ugyanaz, mint megigazulni, hogy az újjászületés és a megigazulás ugyanazt a dolgot jelölő két különböző kifejezés. Egyfelől bizonyos, hogy aki megigazult, az Istentől született is; másfelől pedig az, hogy mindenki, aki Istentől született, az megigazult is; vagyis, hogy Isten ezt a két ajándékát minden hívőnek egyazon pillanatban adja. Egy időpontban töröltetnek el a bűnei, és szüli Isten újjá.
2. Ha elismerjük is, hogy a megigazulás és az újjászületés időben egymástól elválaszthatatlan, mégsem tartjuk azonosnak őket, sőt erősen eltérő természetüknél fogva meg is különböztetjük őket. A megigazulás csupán viszonylagos, az újjászületés azonban valóságos változásra utal. Amikor Isten megigazít bennünket, értünk tesz valamit; amikor újjászül, akkor bennünk végzi el munkáját. Az előbbi az Istenhez való külső viszonyulásunkon változtat, úgyhogy ellenségeiből a gyermekeivé válunk; az utóbbi pedig lelkünk legbensejét változtatja meg, úgyhogy bűnösökből szentekké válunk. Az egyik Isten kegyelmébe fogad vissza, a másik a képére állít helyre bennünket. Az egyik a bűn büntethetőségét, a másik a hatalmát veszi el. Ezek tehát időben összekapcsolódnak ugyan, ám természetük mégis merőben különbözik.
3. Hogy ezt nem értették meg, hogy nem vették figyelembe a megigazulás és az újjászületés közötti hatalmas különbséget, az különösen összekuszálta számos evvel a kérdéssel foglalkozó ember gondolatait, főként amikor igyekeztek elmagyarázni Isten gyermekeinek ezt a nagy kiváltságát, és megmutatni, hogy mi módon van az, hogy "aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt".
4. Ahhoz, hogy ezt világosan lássuk, szükségesnek látszik először is megvizsgálni az "aki az Istentől született" kifejezés igaz jelentését; másodszor pedig felfejteni, hogy az ilyen ember milyen értelemben "nem cselekszik bűnt".
I. 1. Először tehát azt vizsgáljuk meg, mit is jelent valójában az "aki az Istentől született" kifejezés. Általánosságban a Szentírás mindazon verséből, ahol az "Istentől született" kifejezés előfordul, megtudhatjuk, hogy nem pusztán megkeresztelkedést vagy bármiféle külső változást, hanem óriási belső változást jelent, olyan változást, amelyet a Szentlélek működése munkál a lélekben; egész létezésmódunk megváltozására utal - hiszen attól a pillanattól kezdve, hogy Istentől születtünk, egészen más módon élünk, mint azelőtt; mintha egy másik világban élnénk.
2. A kifejezés alapját és okát könnyű megérteni. Amikor ezen a nagy változáson keresztülmegyünk, helyénvaló "újjászületésről" beszélnünk, hiszen olyan nagy a hasonlóság a természetes születés és a lelki születés körülményei között; úgyhogy a természetes születés körülményeinek megvizsgálása a legkönnyebb módja annak, hogy a lelkit megértsük.
3. A még meg nem született gyermek is tulajdonképpen levegő által létezik, mint minden élőlény, de nem érzi azt, ahogy semmi mást sem, hacsak nem nagyon halványan és tökéletlenül. Ha hall valamit egyáltalán, az nagyon kevés, mivel a hallószervei még be vannak zárva. Nem lát semmit, mivel szemeit erősen lehunyja, és teljes sötétség veszi körül. Meglehet, halvány életjeleket ad magáról, ahogy a születés ideje közeledik, és ebből következően némileg mozogni is kezd, ami megkülönbözteti egy puszta anyaghalmaztól. Érzékei azonban nincsenek, mivel lelkének mindezen csatornái még egészen be vannak zárva. Következésképpen alig van kapcsolata a látható világgal, és nincs semmilyen ismerete, fogalma vagy elképzelése a dolgokról, amelyek itt történnek.
4. A meg nem született nem azért teljesen idegen a látható világtól, mert az messze van tőle - nagyon is közel van, az veszi körül minden oldalról -, hanem részben azért, mert még nincsenek meg (még nem nyíltak fel a lelkében) azok az érzékei, amelyekkel egyedül lehetséges a kapcsolatot fenntartani az anyagi világgal, részben pedig azért, mert olyan sűrű lepel veszi körül [vö. 2Kor 3,14kk], hogy rajta keresztül fel nem foghat semmit.
5. Ám alighogy megszületik a gyermek, egészen más módon létezik. Már érzi az őt körülvevő levegőt, amely minden oldalról árad belé, amilyen gyorsan csak ki-be lélegzi, hogy táplálja magában az élet lángját. Ebből fakad az erő, a mozgás és az érzékelés folyamatos növekedése, hiszen most már minden testi érzéke felébredt, és a megfelelő tárgyra irányul.
Szemei megnyílnak, hogy érzékeljék a fényt, amely csendben ömlik be rajtuk, és nemcsak önmagát, hanem a gyermeknek eladdig teljesen ismeretlen dolgok végtelen sorát is megmutatja. Fülei is kitárulnak, hogy a hangok végtelen sokféleségét fogadják be. Minden érzék olyan tárgyra irányul, amely sajátosan hozzá illik; és ezeken a csatornákon keresztül a lélek, mivel nyitott kapcsolatban áll a látható világgal, egyre több ismeretet szerez az érzékelhető dolgokról, mindenről a nap alatt.
6. Így van ez azzal is, aki Istentől született. Mielőtt végbemegy benne a nagy változás, noha az által létezik, akiben minden élőlény "él, mozog és van" [ApCsel 17,28], Istent mégsem érzékeli. Nem érzi a jelenlétét, az nem tudatosul benne. Nem észleli az élet isteni leheletét, amely nélkül egy percig sem létezhet. Isten dolgait sem érzékeli. Azok nem hagynak nyomot a lelkében. Isten szüntelenül hívja őt a magasságból, de ő nem hallja, mert fülei süketek: "nem hallja a bűvölőnek szavát", "bármilyen jártas is a bűbájakban" [Zsolt 58,6; Károli] Nem látja Isten Lelkének dolgait, mert értelmének szemei [Ef 1,18; Károli] zárva vannak, és tökéletes sötétség borítja egész lelkét, az veszi körül őt minden oldalról. Igaz, hogy kissé derenghet már benne az élet; némi lelki mozgás talán megkezdődhet benne, de lelki érzékei még nincsenek ahhoz, hogy a lelki dolgokat megérthesse. Következésképpen "az Isten Lelkének dolgait nem ítéli meg. Megismerni sem képes, mert csak lelki módon lehet azokat megítélni" [1Kor 2,14].
7. Így tehát alig ismeri a láthatatlan világot, mivel aligha érintkezik vele. Nem mintha távol volna attól; nem, hiszen ott van a közepében, az veszi őt körös-körül. A "másvilág", ahogy általában nevezni szoktuk, nincs messze egyikünktől sem - ott van fölöttünk, alattunk és mellettünk minden oldalon. Csakhogy az érzéki ember [ld. 1Kor 2,14; Károli] nem foghatja fel, részben, mert nincsenek lelki érzékei, és kizárólag ezek által érthetjük meg Isten dolgait; részben pedig azért, mert sűrű lepel van közbevetve [ld. 2Kor 3,14], amelyen nem tud áthatolni.
8. Amikor azonban Istentől születik, a Lélektől születik, mennyire megváltozik egész létezésmódja! Immár egész lelke érzékeli Istent, és biztos tapasztalat alapján mondhatja: "Ott vagy fekvésemnél, és ott vagy járásomban"; téged érezlek "minden utamban"; "elöl és hátul körülzártál engem, és fölöttem tartod kezedet" [vö. Zsolt 139,3-5; Károli]. Isten azonnal beleleheli Lelkét vagy leheletét az újjászületett lélekbe; és ugyanaz a lehelet, amely Istentől jött, visszatér Istenhez. Ahogyan az újjászületett lélek hit által szüntelenül megkapja Isten Lelkét, úgy szüntelenül viszonozza azt szeretetben, imádságban, dicsőítésben és hálaadásban - hiszen a szeretet, a dicséret és az imádság nem más, mint minden igazán Istentől született léleknek a kilélegzése. És ez az újfajta lelki lélegzés nemcsak fenntartja, hanem napról napra növeli is a lelki életet, a lelki erővel, mozgással és érzékeléssel együtt, mivel most már a lélek minden érzéke felébredt, és képes a lelki "jó és rossz megkülönböztetésére" [vö. Zsid 5,14].
9. "Értelmének szemei"[Ef 1,18; Károli] megnyíltak, és "látja a láthatatlant" [Zsid 11,27]. Látja, "milyen mérhetetlenül nagy az ő hatalma a hívőkön," [Ef 1,19] és hatalmas szeretettel szereti őket, akik hisznek. Látja, hogy Isten irgalmas őhozzá, bűnöshöz [Lk 18,13], és hogy megbékélt vele szeretett Fia által. Világosan felfogja mind Isten megbocsátó szeretetét, mind "a drága, sőt a legnagyobb ígéreteket" [2Pt 1,4]. "Isten, aki ezt mondta: 'sötétségből világosság ragyogjon fel', ő gyújtott" és gyújt "világosságot a szívében, hogy felragyogjon előtte Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán" [2Kor 4,6]. Elmúlt a sötétség, és ő Isten arcának világosságában lakozik.
10. Fülei is megnyíltak, és Isten hangja már nem hiába hívja. Hallja, és engedelmeskedik a mennyei hívásnak, ismeri a pásztor hangját [Jn 10,4]. Mivel most már minden lelki érzéke felébredt, nyilván érintkezik a láthatatlan világgal, és így egyre többet tud azokról a dolgokról, amelyeket addig "szíve meg sem sejtett" [1Kor 2,9]. Már tudja, mi az Isten békessége, mi a Szentlélekben való öröm, mi az Isten szeretete, amely a hívők szívébe áradt a Krisztus Jézus által [ld. Róm 5,5]. Most, hogy eltűnt a lepel, amely eddig nem eresztette át Isten világosságát és hangját, Isten ismeretét és szeretetét, az, aki a Lélektől született: "a szeretetben maradva, Istenben marad, és Isten is őbenne" [1Jn 4,16].
II. 1. Miután megvizsgáltuk az "aki az Istentől született" kifejezés jelentését, másodszor azt nézzük meg, hogy az ilyen ember milyen értelemben "nem cselekszik bűnt".
Aki a fenti leírás szerint Istentől született, akinek lelke szüntelenül megkapja Istentől az élet leheletét, Lelkének kegyelemteljes hatását, és aki azt szüntelenül viszonozza, aki így hisz és szeret, aki hit által észleli Istennek a lelkére állandóan gyakorolt hatását, és lelki válaszképpen nem szűnő szeretettel, dicséretmondással és imádsággal viszonozza a kapott kegyelmet; nos, az nemcsak hogy "nem cselekszik bűnt" [1Jn 3,9], amíg így "vigyáz magára" [5,18], hanem mindaddig, amíg "ez a mag megvan benne, nem is tud vétkezni", mert az Istentől született [3,9].
2. "Bűnön" itt külső bűnt értek, a szó egyszerű, köznapi értelmében, azaz valóságos, szándékos "törvényszegést" [3,4], mely sérti Isten kijelentett, leírt törvényét vagy bármit, amit az elkövetés idejében Isten parancsaként ismernek el. De "aki az Istentől született", amíg megmarad a hitben és szeretetben, és megmarad az imádság és a hálaadás lelkületében, addig nemcsak nem cselekszik, hanem éppen ezért nem is tud bűnt cselekedni [3,9]. Mindaddig, amíg így hisz Istenben Krisztus által, így szereti őt, és kiönti szívét őelőtte, nem tudja szándékosan megszegni Isten egyetlen parancsát sem, akár úgy, hogy szólja, akár úgy, hogy teszi azt, amiről tudja, hogy Isten megtiltotta - amíg az a "benne lévő mag" [3,9] (a szerető, imádkozó, hálás hit) arra készteti, hogy tartózkodjék mindentől, amiről tudja, hogy utálatos Isten szemében.
3. Itt azonban mindjárt felmerül egy nehézség, mégpedig olyan, amely sokaknak leküzdhetetlennek tűnt, és arra indította őket, hogy tagadják az apostol egyértelmű állítását, és feladják Isten gyermekeinek kiváltságát.
Valójában világos, hogy azok, akik tagadhatatlanul Istentől születtek (hiszen Isten Lelke tett róluk Igéjében tévedhetetlen bizonyságot), ennek ellenére vétkezni nemcsak tudtak, hanem valóságosan vétkeztek is, mi több, durva, külső bűnöket követtek el. Megszegték Isten világos, közismert törvényeit, azt mondva vagy cselekedve, amiről tudták, hogy ő megtiltotta.
4. Dávid például vitathatatlanul Istentől született, különben nem lett volna Izráel felkent királya. Tudta, kiben hisz [2Tim 1,12], "megerősödött a hitben dicsőséget adva Istennek" [Róm 4,20]. "Az Úr" - mondja - "az én pásztorom, nem szűkölködöm. Füves legelőkön terelget, csendes vizekhez vezet engem. Ha a halál árnyéka völgyében járok is, nem félek semmi bajtól, mert te velem vagy" (Zsolt 23,1-2.4). Úgyannyira megtelt szeretettel, hogy kénytelen volt felkiáltani: "Szeretlek Uram, én erősségem! Az Úr az én kősziklám, váram és szabadítóm; az én Istenem, az én kősziklám, őbenne bízom: az én pajzsom, üdvösségem szarva, menedékem" (Zsolt 18,2-3; Károli). Imádkozó ember volt; az élet minden körülményében Isten előtt öntötte ki lelkét, és bővelkedett a dicséretben és hálaadásban. "Dicséreted mindig ajkamon van" - mondja (Zsolt 34,2; Károli). "Istenem vagy, hálát adok neked, Istenem, magasztallak téged!" (Zsolt 118,28; Károli) Istennek ez a gyermeke mégis tudott vétkezni, és vétkezett is, mégpedig a paráznaság és a gyilkosság borzalmas bűnét követte el.
5. Azután, hogy a Szentlélek nagyobb mértékben kitöltetett, hogy Isten " világosságra hozta az életet és halhatatlanságot az evangélium által" [2Tim 1,10; Károli], nos, még ezután sem maradtunk híjával a hasonló szomorú példáknak, amelyek kétségtelenül okulásunkra írattak meg [ld. 1Kor 9,10; 10,11; 2Tim 3,16]. Így akit az apostolok Barnabásnak, azaz vigasztalás fiának neveztek el (valószínűleg azért, mert mindenét eladta, és az árát szegény testvérei megsegítésére adta; ApCsel 4,36-37); akit az a megtiszteltetés ért Antiókhiában, hogy az összes tanítvány közül őt választották ki Saullal együtt, hogy "segítséget vigyen a Júdeában lakó testvéreknek" (ApCsel 11,29-30); szóval, ez a Barnabás, akit Júdeából való visszatérése után a Szentlélek különleges utasítására ünnepélyesen kiválasztottak a többi próféta és tanító közül "arra a munkára, amelyre Isten elhívta" (13,1-4), vagyis hogy elkísérje a nagy apostolt a pogányok közé, és legyen az ő munkatársa minden helyen - mindezek ellenére később mégis olyan élesen összekülönbözött Szent Pállal (15,35-39) (mivel az, amikor másodszor mentek a testvéreket meglátogatni, "úgy tartotta helyesnek, hogy ne vigyék magukkal" Jánost, "aki elvált tőlük Pamfiliánál, és nem ment velük együtt a munkába"), hogy ő maga is kivált a munkából; "magával vitte Jánost és elhajózott Ciprusba" (15,39); hátat fordítva annak, akivel olyan közvetlen módon kapcsolta össze a Szentlélek.
6. E kettőnél is megdöbbentőbb esetet beszél el Szent Pál a Galatákhoz írt levelében. "Amikor Péter" - az idős, a buzgó, az első az apostolok között, az Úr három szeretett tanítványának egyike - "Antiókhiába jött, nyíltan szembeszálltam vele, mivel okot adott arra, hogy megfeddjem. Mielőtt ugyanis odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal", akik keresztyén hitre tértek, mivel Isten külön megtanította rá, hogy "egyetlen embert se mondjon szentségtelennek vagy tisztátalannak" [ApCsel 10,28]. "Amikor pedig azok megérkeztek, visszahúzódott és elkülönült, mert félt a zsidó származású testvérektől. Képmutató módon viselkedett vele együtt a többi zsidó is, úgyhogy képmutatásukba még Barnabás is belesodródott. De amikor láttam, hogy nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járnak, mindnyájuk előtt azt mondtam Péternek: 'Ha te zsidó létedre pogány módra élsz," nem tartod be a Mózes szertartási törvényét, "hogyan kényszerítheted a pogányokat, hogy zsidó szokás szerint éljenek?'" (Gal 2,11-14). Itt is egyértelmű, tagadhatatlanul vétkezett olyan valaki, aki kétségkívül Istentől született. De hogyan lehet ezt összeegyeztetni Szent János állításával, hogy "aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt", ha azt nyilvánvaló, szó szerinti értelmében vesszük?
7. Erre azt válaszolom, amit már régen megállapítottak: "aki Istentől született, az vigyáz magára" (amire Isten kegyelme által képes), "és a gonosz meg sem érinti" [1Jn 5,18], ha azonban nem vigyáz magára, ha nem marad meg a hitben, ugyanúgy vétkezhet, mint bárki más.
Ebből könnyű megértenünk, hogy Isten eme gyermekei közül bármelyiknek mi módon rendülhetett meg a belső szilárdsága annak ellenére, hogy Istennek az apostol által kijelentett nagy igazsága rendíthetetlen és tántoríthatatlan marad. Ő nem "vigyázott magára", pedig elég lett volna hozzá az Istentől kapott kegyelem [2Kor 12,9]. Lépésről lépésre esett bűnbe: először mulasztásos belső bűnbe esett, nem "gerjesztette fel az Isten benne lévő kegyelmi ajándékát" [2Tim 1,6], nem "volt józan, hogy imádkozhasson" [1Pt 4,7]; nem futott "nekifeszülve Isten mennyei elhívásának jutalmáért" [Fil 3,14]. Azután tevőleges belső bűnbe esett, gonoszra hajlott a szíve, és engedett valamilyen gonosz kívánságnak vagy indulatnak. Utána pedig elveszítette a hitét, elveszítette szem elől a bűnbocsátó Istent, következésképpen Isten iránti szeretetét is. És így meggyengülve olyanná lett, mint akárki más: külső bűn elkövetésére is képessé vált.
8. Hogy ezt valóságos példával magyarázzam: Dávid Istentől született, és hit által látta Istent. Őszintén szerette Istent. Igazán mondhatta: "Nincs senkim rajtad kívül a mennyben, a földön sem gyönyörködöm másban" [Zsolt 73,25] - sem emberben, sem tárgyban. Szívében azonban még mindig ott volt ama romlott természet, amely minden gonosznak a magva.
"A királyi palota tetején sétált" (2Sám 11,2), alkalmasint az Istent dicsérve, akit lelke szeretett, amikor letekintett, és meglátta Betsabét. Kísértést érzett; gonoszra hajló gondolata támadt. Isten Lelke nem mulasztotta el ráébreszteni erre. Kétségkívül hallotta és felismerte a figyelmeztető hangot, de kissé engedett a gondolatnak, és a kísértés kezdett felülkerekedni rajta. Így a lelke beszennyeződött; még látta Istent, de homályosabban, mint azelőtt. Még mindig szerette Istent, de már nem ugyanolyan mértékben, már nem ugyanolyan erővel és buzgó szeretettel. Isten újra rászólt, bár Lelke már megszomorodott; és a hangja, bár egyre halkabban, még mindig ezt súgta: "A bűn az ajtó előtt leselkedik" [1Móz 4,7], de "rám figyelj és megszabadulsz" [Ézs 45,22]. Dávid azonban nem akarta meghallani. Újra ránézett - nem Istenre, hanem a tiltott tárgyra, mígnem a természet erőt vett a kegyelmen és kéjvágyat gyújtott a lelkében.
Értelmének szeme újra bezárult, és Isten eltűnt a szeme elől. A hite, az Istennel való isteni, természetfeletti kapcsolata és az Isten iránti szeretete mind elveszett. És ő, mint harcban a lovak, előreszáguldott [Jer 8,6], és szánt szándékkal elkövette a külső bűnt.
9. Láthatjátok a kegyelemtől a bűnig vezető vitathatatlan folyamatot. Így megy ez végbe lépésről lépésre. (1) A szerető, diadalmas hit isteni magva megmarad abban, aki Istentől született. Isten kegyelme által az "vigyáz magára" és "nem cselekedhet bűnt" [ld. 1Jn 5,18]. (2) Kísértés támad; hogy a világból, a testből vagy az ördögtől, nem számít. (3) Isten Lelke figyelmezteti őt, hogy a bűn közel van, és még inkább kérleli, hogy vigyázzon és imádkozzék. (4) Valamelyest enged a kísértésnek, amely most már egyre kívánatosabbnak tűnik neki. (5) A Szentlélek megszomorodik; az ember hite pedig meggyengül, és Isten iránti szeretete meghidegül. (6) A Lélek megdorgálja, és megmondja: "Ez az út, ezen járj" [Ézs 30,21; Károli]. (7) Ő pedig elfordul Isten fájdalmas hangjától, és a kísértő édes hangjára figyel. (8) A gonosz vágy fellobban és szétterjed a lelkében, mígnem a hit és a szeretet végképpen kiszorul onnan. Ő pedig így már el tudja követni a külső bűnt, mivel az Úr ereje elhagyta őt.
10. Hogy ennek magyarázatára egy másik példát is felhozzunk: a hittel és Szentlélekkel teljes [ApCsel 6,5] Péter apostol vigyázott magára, botránkozás nélkül való volt a lelkiismerete az Isten és az emberek előtt [24,16; Károli].
Így járt Isten szentségével és tisztaságával [2Kor 1,12], de "mielőtt odajöttek néhányan Jakabtól, együtt evett a pogányokkal", tudván tudva, hogy amit Isten megtisztított, az nem közönséges vagy tisztátalan [ld. ApCsel 10,14kk].
"Amikor pedig azok megérkeztek", kísértés támadt a szívében, hogy féljen "a körülmetélkedésből valóktól" [Gal 2,12; Károli] (a zsidó megtértektől, akik buzgón betartották a körülmetélkedés és a mózesi törvény más előírásait), és hogy inkább ezeknek az embereknek a kedvét és dicséretét keresse, semhogy az Istenét.
A Lélek figyelmeztette, hogy közel van a bűn, valamelyest mégis engedett az emberektől való bűnös félelemnek, hite és szeretete pedig ezzel arányosan meggyengült.
Isten újra megdorgálta azért, hogy helyet adott az ördögnek. Mégsem akart pásztorának hangjára hallgatni, hanem átadta magát ennek a szolgai félelemnek, és így megoltotta a Lelket [ld. 1Thessz 5,19].
Azután Isten eltűnt, és mivel a hit és a szeretet kialudt, elkövette a külső bűnt. "Nem az evangélium igazságának megfelelő egyenes úton járt"; "elkülönült" keresztyén testvéreitől, és gonosz példájával, ha ugyan nem a tanácsával is, "kényszerítette még a pogányokat is, hogy zsidó szokás szerint éljenek" [Gal 2,12.14], hogy újra "a szolgaság igájába" fogják magukat, amelyből "Krisztus már megszabadította" őket [5,1].
Kétségbevonhatatlan igazság tehát, hogy aki Istentől született, az, ha vigyáz magára, nem vétkezik, nem vétkezhet, ha azonban nem vigyáz magára [1Jn 5,18], akkor mindenféle bűnt elkövethet nagy mohósággal.
III. 1. Az iménti megfigyelésekből megtudhatjuk először is, hogy miképpen adjunk világos és megcáfolhatatlan választ a sok őszinte szívű embert összezavaró kérdésre: "A bűn megelőzi-e vagy követi a hit elvesztését? Isten gyermeke először vétkezik, és ezáltal veszíti el a hitét? Vagy pedig először veszíti el a hitét, s csak utána tud vétkezni?"
Erre azt felelem: valamilyen mulasztásos, belső bűnnek szükségképpen meg kell előznie a hit elvesztését; ellenben a hit elvesztése megelőzi a külső bűn elkövetését.
Minél alaposabban megvizsgálja a hívő tulajdon szívét, annál inkább meggyőződik a következőkről: a szeretet által munkálkodó hit [Gal 5,6] kizárja a belső és a külső bűnt a józan és imádkozó lélekből [ld. 1Pt 4,7]; ennek ellenére hajlamosak vagyunk a kísértésbe esni, különösen a bennünket könnyen megkörnyékező bűntől; ha a lélek szerető szeme állhatatosan figyel Istenre, a kísértés hamar eltűnik. De ha nem, ha (miként Jakab apostol mondja) ekszelkomenoi vagyunk, vagyis "Istenből kivon bennünket saját kívánságunk", és deleazomenoi vagyunk, azaz lépre csalnak jelenlegi vagy ígért gyönyörök [Jak 1,14], akkor a bennünk megfogant kívánság bűnt szül, és miután ez a belső bűn lerombolta hitünket, máris beletaszít bennünket az ördög csapdájába, hogy aztán bármilyen külső bűnt elkövessünk.
2. Az elhangzottakból megtudhatjuk másodszor, hogy milyen az Isten élete a hívő lelkében, miből áll az valójában, és hogy mit foglal magában közvetlenül és szükségképpen. Közvetlenül és szükségképpen magában foglalja Isten Szentlelkének állandó ihletését: Istennek a lélekbe való lehelését, illetve az Istentől kapott leheletnek a lélek általi visszalélegzését; Istennek a lélekre gyakorolt szüntelen hatását, illetve, a léleknek az erre adott válaszát; Istennek, a szerető, a bűnbocsátó Istennek a hit által észlelt szakadatlan jelenlétét, a szívbéli megnyilvánulását, illetve mindennek szeretetben, dicséretben és imádságban való szakadatlan viszonzását; szívünk minden gondolatának, minden kimondott szavunknak, kezünk minden munkájának, egész testünknek, lelkünknek és szellemünknek szent és Istennek kedves áldozatul [Róm 12,1] való felajánlását a Krisztus Jézusban.
3. Ebből pedig harmadszor azt a következtetést vonhatjuk le, hogy a léleknek ez a válasza (vagy nevezzük bárminek) nélkülözhetetlen ahhoz, hogy fennmaradjon benne az isteni élet. Hiszen egyértelműen kitűnik, hogy Isten nem folytatja munkálkodását a lélekben, ha a lélek nem válaszol Istennek. Ő valóban megtartóztat bennünket jóságának áldásaival. Ő előbb szeretett minket [1Jn 4,19], és kijelenti magát nekünk. Amikor még távol vagyunk [Lk 15,20], ő már akkor magához hív bennünket, és világosságát szívünkbe ragyogtatja. Ha azonban mi ezután sem szeretjük őt, aki előbb szeretett minket, ha nem figyelünk szavára, ha elfordítjuk róla tekintetünket, és ha nem figyelünk ránk bocsátott világosságára, Lelke nem fog örökké vesződni - fokozatosan visszahúzódik, és magunkra hagy szívünk sötétségével. Nem leheli belénk leheletét tovább, ha lelkünk nem lehel neki vissza; ha nem részesül szeretetünkben, imádságunkban és hálaadásunkban, neki tetsző áldozatunkban.
4. Végül pedig tanuljuk meg követni a nagy apostol tanítását: "Ne légy elbizakodott, hanem félj!" [Róm 11,20]. Féljünk a bűntől jobban, mint a haláltól vagy a pokoltól! Legyen féltékeny (bár nem kínzó) félelmünk, nehogy saját csalárd szívünkre támaszkodjunk. "Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!" [1Kor 10,12] Még aki most biztos is Isten kegyelmében, a világot legyőző hitben [1Jn 5,4], az is eshet belső bűnbe, és így "a hit dolgában hajótörést szenvedhet" [1Tim 1,19]. Akkor pedig milyen könnyen visszanyeri uralmát fölötte a külső bűn! Te azért, Isten embere [1Tim 6,11], mindig vigyázz, halld meg Isten szavát! Vigyázz, hogy szüntelenül imádkozz [1Thessz 5,17], minden időben és minden helyen öntsd ki szívedet előtte! [Zsolt 62,9] Így mindig hiszel majd, mindig szeretsz, és soha nem cselekszel bűnt.
Szerk. Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2015.02