Wesley János 43. prédikációja: Az üdvösség szentírási útja (Ef 2,8)
Forrás: John Wesley: Prédikációk III. (Názáreti Egyház Alapítvány, Budapest, 2007)
Bedőné Kriszt Éva fordítása. Engedéllyel felhasználva.
XLIII. prédikáció
Az üdvösség szentírási útja
(The Scripture Way of Salvation)
"Van üdvösségetek a hit által"
(Efezus 2,8)
1. Aligha van bonyolultabb, sokrétűbb és nehezebben érthető dolog, mint a vallás, már amiképpen gyakorta magyarázzák. És ez nemcsak a pogányok, a legbölcsebb pogányok vallására nézve igaz, hanem azok vallására is, akik bizonyos értelemben keresztyének voltak, sőt hírnévre tettek szert a keresztyén világban, s annak "oszlopaiként" jöttek számba [Gal 2,9]. Pedig a maga valóságában milyen könnyen érthető, milyen világos és egyszerű a Jézus Krisztus vallása! Feltéve persze, hogy eredeti formájában vesszük, ahogy az Isten igéjében le van írva. A világ bölcs Teremtője és Kormányzója a keresztyénséget éppen a jelenvaló állapotában ingatag értelmű és hitvány felfogóképességű emberre szabta. Kitetszik ez mind a kitűzött célból, mind pedig a megvalósítás eszközéből! A cél egyetlen szóban kifejezve: az üdvösség, az eszköz pedig, mellyel elérhetjük: a hit.
2. Könnyűszerrel fölismerhetjük, hogy e két csekély szó - hit és üdvösség - magában foglalja az egész Biblia lényegét, a teljes Szentírás a velejét. Annál inkább kell a lehető leggondosabban ügyelnünk rá, hogy elkerüljünk minden tévedést velük kapcsolatban, és igaz és helytálló ítéletet alkossunk mind az egyikről, mind a másikról.
Vizsgáljuk meg tehát behatóan:
I. Mi az üdvösség?
II. Mi a hit, mely üdvözít? És
III. Hogyan üdvözít?
I. 1. Először tehát vizsgáljuk meg, mi az üdvösség. Az üdvösség, amiről itt szó van, nem az, amit gyakorta értenek rajta: a mennybe jutás, az örök boldogság. Nem a lélek megérkezése a paradicsomba, amelyet Urunk "Ábrahám keblének" nevez [Lk 16,22]. Nem olyan áldás, amely a halálon túl vagy (ahogy általában mondani szoktuk) a túlvilágon található. Magának a textusnak a szavai minden kétséget kizárnak e felől: "van üdvösségetek". Ez nem holmi távoli dolog: itt van jelen, s olyan áldás, melyet Isten ingyen kegyelme által már most birtokoltok. Sőt eme szavakat ugyanilyen helyénvalón visszaadhatnánk ilyenképpen is: "lett üdvösségetek". Úgyhogy az itt említett üdvösség kiterjeszthető az Isten teljes munkájára attól kezdve, hogy a kegyelem először felvillant a lélekben, addig, amíg be nem teljesül a dicsőségben.
2. A legtágabb értelmében véve magában foglalja mindazt, amit a lélekben elvégez az úgynevezett "természetes lelkiismeret", helyesebben szólva: a "megelőző kegyelem"; tartalmazza tehát az Atya valamennyi "vonzását" [Jn 6,44]; az Isten utáni vágyakozást, amely, ha engedünk neki, nőttön-nő; a "világosságot", amellyel Isten "megvilágosít minden embert" [1,9], és amellyel megmutatja mindenkinek, hogy miképpen "éljen törvény szerint, törekedjék szeretetre, és legyen alázatos Istenével szemben" [Mik 6,8]; és a bűntudatra ébredést, amelyet az ő Lelke munkál időről időre minden emberfiában. Mindazáltal persze igaz, hogy az emberek nagy része a lehető leghamarabb elfojtja ezeket, kisvártatva elfelejti, vagy legalábbis tagadja, hogy valaha is végbementek benne.
3. Hanem most minket csak az az üdvösség foglalkoztat, amelyről a mostani igében közvetlenül szól az apostol. Ez pedig két fő részből áll: megigazulásból és megszentelődésből.
A megigazulás egy másik szó a bűnbocsánatra. Valahány bűnünk bocsánatát és egyúttal (amit szükségképpen maga után von) Istentől való elfogadásunkat jelenti. Annak ára, hogy ezt elnyertük, azaz közkeletű nevén megigazulásunk érdemszerző oka nem más, mint a Krisztus vére és igazsága, vagy (hogy világosabban fejezzük ki magunkat) mindaz, amit Krisztus tett és szenvedett értünk, mígnem végül "önként ment a halálba... a bűnösökért" [Ézs 53,12].
A megigazulás azonnali következménye az Isten békessége, a békesség, "mely minden értelmet meghalad" [Fil 4,7], és "az örvendezés az Isten dicsőségének reménységében" [Róm 5,2; angolból], valamint "a kimondhatatlan, dicsőült öröm" [1Pt 1,8].
4. És amidőn megigazulunk, bizony mondom, már abban a pillanatban elkezdődik a megszentelődés. Abban a percben, amikor "újonnan születünk", "felülről születünk", "a Lélektől születünk" [Jn 3,3.6-8]. Saját belső valónk és külső viszonyaink egyaránt megváltoznak. Belsőleg megújulunk Isten ereje által. Érezzük az Isten szeretetét, mely "szívünkbe áradt... a nekünk adott Szentlélek által" [Róm 5,5], amely az egész emberiség iránti, de különösképpen az Isten gyermekei iránti szeretettel tölt el minket; kiűzi belőlünk a világ szeretetét, a gyönyör, a könnyelműség, a dicsőség, a pénz szeretetét a gőggel, haraggal, önfejűséggel és minden más gonosz indulattal együtt - egyszóval: átváltoztatja a "földi, testi, ördögi" [Jak 3,15] indulatot azzá az indulattá, "ami Krisztus Jézusban is megvolt" [Fil 2,5].
5. Mily természetes azt képzelniük azoknak, akik ily változást tapasztalnak meg, hogy minden bűn eltűnt! Hogy gyökerestől kiirtatott a szívükből, és nincs többé helye ott! Mily könnyen jutnak a következtetésre: "Nem érzek magamban semmi bűnt; nincs is tehát bűnöm". Nem mozdul, tehát nem is létezik ; moccanni sem moccan, tehát nincsen.
6. Nem telik azonban sok időbe, hogy kijózanodva meglássák: a bűn csak szüneteltetett, nem semmisült meg. Visszatérnek a kísértések, és feléled a bűn, megmutatja, hogy csak elbódult, nem pusztult el. Ilyenképpen két elemet éreznek magukban, mely végképp szemben áll egymással: "a test kívánsága a Lélek ellen tör" [Gal 5,17], a természet ellenszegül az Isten kegyelmének. Nem tagadhatják, hogy noha éreznek még erőt Krisztusban hinni és Istent szeretni, és noha "a Lélek" még mindig "bizonyságot tesz az ő lelkükkel együtt, hogy valóban Isten gyermekei" [Róm 8,16], időnként a gőgöt vagy önfejűséget, időnként a haragot vagy hitetlenséget is érzik magukban. Ezek egyike vagy másika, együtt vagy külön, mint tapasztalják, megmozdul szívükben, noha nem győz, ám csak "durván megtaszítja, hogy elessen, de az Úr megsegíti" őt [Zsolt 118,13].
7. Mily valósághíven jellemezte Makariosz ezernégyszáz esztendővel ezelőtt Isten gyermekeinek a jelenben való tapasztalását! "Midőn a kegyelem elkezdi hatását kifejteni, a gyakorlatlanok (vagy tapasztalatlanok) azonmód úgy képzelik, hogy nincs többé bűnük. A józanabbak azonban aligha tagadják, hogy még mi is, akik bírjuk az Isten kegyelmét, újra gyötörtethetünk... Mert gyakorta láttuk példáját olyan testvéreinknek, akik a kegyelmet megtapasztalva azt vallották: nincs bennük bűn. Mindezek ellenére midőn már-már azt hitték, hogy teljesen megszabadultak tőle, a bennük szunnyadó romlottság újra felserkent, és ők hajszál híján odavesztek". [Makariosz, IV. századi egyiptomi remete homíliáiból Wesley válogatást adott ki 1749-ben. Itt ebből idéz.]
8. "Újjászületésünktől" fogva fokozatosan megy végbe bennünk a megszentelődés munkája. "A Lélek által" képessé válunk megölni "a test", azaz gonosz természetünk "cselekedeteit" [Róm 8,13], és ahogy egyre inkább halottak vagyunk a bűnnek, egyre inkább élünk Istennek [6,11]. Kegyelemről kegyelemre haladunk, miközben: gondosan "tartózkodunk a gonosz minden fajtájától" [1Thessz 5,22]; "jó cselekedetekre törekszünk" [Tit 2,14]; "míg időnk van, jót teszünk mindenkivel" [Gal 6,10]; az Úr minden rendelésében és parancsolatában járunk [Lk 1,6; Károli], lélekben és igazságban imádjuk őt [Jn 4,23]; hordozzuk keresztünket [Lk 14,27], és megtagadunk magunktól minden élvezetet, amely nem Istenhez vezet bennünket.
9. Így várjuk a teljes megszentelődést, a tökéletes szabadulást valamennyi bűnünktől: a gőgtől, önfejűségtől, haragtól, hitetlenségtől, avagy amiképpen az apostol mondja: "tökéletességre törekszünk" [Zsid 6,1]. De mi a tökéletesség? A szónak többféle értelme van: itt tökéletes szeretetet jelent, a bűnt kizáró szeretetet, a szívet megtöltő, a lélek teljességét elfoglaló szeretetet. Azt a szeretetet, amely "mindenkor örül, szüntelenül imádkozik, mindenért hálát ad" [1Thessz 5,16-18].
II. De vajon "mi a hit, mely üdvözít"? Ez a második megfontolandó kérdésünk.
1. A hitet általánosságban így határozza meg az apostol: elegkhosz pragmaton ou blepomenon [a szórend Wesley-é], azaz "a nem látható", a látás vagy bármely más külső érzékelés számára felfoghatatlan - "dolgok léte felől való" bizonyság, isteni bizonyság vagy "meggyőződés" (az eredeti mindkettőt jelenti) [Zsid 11,1]. Nem más tehát a hit, mint az Istenről és dolgairól való természetfeletti bizonyság, egyfajta lelki világosság, melyben a lélek részesül, és annak természetfeletti látása vagy érzékelése. Ezért a Szentírás hol arról beszél, hogy Isten világosságot gyújt, hol pedig arról, hogy erőt ad megismeréséhez. Így ír Szent Pál: "Isten ugyanis, aki ezt mondta: 'Sötétségből világosság ragyogjon fel', ő gyújtott világosságot szívünkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsőségének ismerete Krisztus arcán" [2Kor 4,6]. Másutt ugyancsak ő szól ekképpen: Isten "világosítsa meg lelki szemünket" [Ef 1,18]. A Szentlélek kettős munkája révén - hogy ugyanis felnyitja és megvilágosítja lelki szemeinket - látjuk ama dolgokat, amelyeket testi "szem nem látott, fül nem hallott" [1Kor 2,9]. Van tehát kilátásunk az Isten láthatatlan dolgaira. Látjuk a lelki világot, amely bár egészen körülvesz bennünket, mégis felfoghatatlan természetes képességeink számára, akárha nem is léteznék; és látjuk az örökkévaló világot, amely áthatol az idő és az örökkévalóság között függő kárpiton. Homály és sötétség nem borítja többé, látjuk az eljövendő dicsőséget, amely megjelentetik nékünk [Róm 8,18; Károli].
2. Ha a szót szűkebb értelmében vesszük, a hit isteni bizonyságot és meggyőződést jelent nemcsak arról, hogy "Isten Krisztusban megbékéltette a világot önmagával" [2Kor 5,19], hanem arról is, hogy Krisztus "szeretett engem, és önmagát adta értem" [Gal 2,20]. E hit (nevezzük így: lényeg vagy inkább tulajdonság) által fogadhatjuk el Krisztust [Kol 2,6]; fogadhatjuk el őt minden hivatalában: mint prófétánkat, főpapunkat és királyunkat. Ez által tette őt "nekünk Isten bölcsességgé, igazsággá, megszentelődéssé és megváltássá" [1Kor 1,30].
3. "De vajon ez a 'bizonyosság hite', avagy a 'hűség hite'?" A Szentírás nem említ ilyen különbségtételt. Az apostol ezt mondja: "egy reménységre kaptatok elhívást: egy a hit", egy a keresztyén, üdvözítő hit, ahogy "egy az Úr", akiben hiszünk, és "egy az Istene és Atyja mindeneknek" [Ef 4,4-6]. És nem kétséges, hogy a hitből szükségképpen következik a bizonyosság (ami itt csak egy másik szó a bizonyság helyett, minthogy nehéz megkülönböztetni a kettőt) afelől, hogy Krisztus "szeretett engem, és önmagát adta értem". Mert "aki hisz", igaz, élő hittel hisz, "abban megvan a bizonyságtétel" [1Jn 5,10]. "Maga a Lélek tesz bizonyságot az ő lelkével együtt arról, hogy valóban Isten gyermeke" [Róm 8,16]. "Mivel pedig fiú, Isten elküldötte Fiának Lelkét szívébe, aki ezt kiáltja: 'Abbá, Atya!'" [Gal 4,6], és hogy valóban az, erről bizonyosságot ad neki, és iránta való gyermeki bizalmat. De figyeljük meg, hogy a dolog természeténél fogva a bizonyosság megelőzi a bizalmat. Hiszen nem lehet valakinek Istenbe vetett gyermeki bizalma, míg nem tudja, hogy ő Isten gyermeke. Éppen ezért a bizalom, bizakodás, bizodalom, ragaszkodás, akárhogy nevezzük is, nem az első hajtása vagy lépése a hitnek, mint ahogy egyesek feltételezték, hanem a második.
4. A szó legigazabb értelmében vett hit által "van üdvösségünk", megigazulásunk és megszentelődésünk. De hogyan igazulunk és szentelődünk meg hit által? Ez a harmadik megvizsgálandó kérdésünk. Mivel pedig ez a fő kérdésünk, és nem is csekély jelentőségű, helyénvaló pontosabban és részletesebben taglalnunk.
III. 1. Először tehát: hogyan igazulunk meg hit által? Hogyan kell ezt értenünk? Erre így felelek: a megigazulás feltétele, méghozzá egyedüli feltétele a hit. Ez a feltétele: senki nem igazul meg, csak aki hisz; hit nélkül nem igazul meg senki. Méghozzá az egyedüli feltétele: egymaga elég a megigazuláshoz. Mindenki megigazul, aki hisz, nem számít, hogy van-e vagy nincs-e másvalamije rajta kívül. Másként szólva: senki nem igazul meg, amíg nem hisz; mindenki megigazul, miután hisz.
2. "De vajon nem parancsolja-e Isten azt is, hogy térjünk meg? Sőt hogy 'teremjünk a megtéréshez illő gyümölcsöt'? [Mt 3,8] Például, hogy 'ne tegyünk többé rosszat', és 'tanuljunk jót tenni'? [Ézs 1,16-17] És nem feltétlenül szükséges-e mind emez, mind pedig amaz? Olyannyira, hogy ha szándékosan mellőzzük bármelyiket, egyáltalán nem számíthatunk rá, hogy megigazulunk? De ha ez így van, miképpen állhat az, hogy a hit a megigazulás egyedüli feltétele?"
Isten kétségkívül megparancsolja mind a megtérést, a bűnbánatot, mind azt, hogy teremjünk a megtéréshez illő gyümölcsöt, és ha ezeket szánt szándékkal nem tesszük, nem számíthatunk rá egyáltalán, hogy megigazulunk. Ezért tehát mind a bűnbánat, mind a megtéréshez illő gyümölcs bizonyos értelemben szükséges a megigazuláshoz. De nem ugyanabban az értelemben, mint a hit, sem nem ugyanolyan mértékben. Nem ugyanolyan mértékben: mert azok a gyümölcsök csak feltételesen szükségesek, ha van idő és lehetőség teremni őket. Máskülönben nélkülük is megigazulhat az ember, amiképpen a "rabló" is megigazult a kereszten [Mt 27,38] (ha annak mondhatjuk egyáltalán, hiszen nemrégiben felfedezte egy író, hogy nem is rabló volt, hanem egy nagyon is becsületes, tiszteletreméltó ember!). Hit nélkül azonban nem igazulhat meg: az lehetetlen. Ugyanígy akármilyen nagy bűnbánata van az embernek, vagy akármilyen sok megtéréshez illő gyümölcsöt terem is, mindez fabatkát sem ér: nem igazul meg, amíg nem hisz. Abban a pillanatban azonban, hogy hisz, ama gyümölcsökkel vagy azok nélkül, sőt több vagy kevesebb bűnbánattal, megigazul. Nem ugyanabban az értelemben: hiszen a megtérés és annak gyümölcsei csak közvetve szükségesek, habár szükségesek a hithez; a hit azonban közvetlenül szükséges a megigazuláshoz. Következésképpen a hit az egyedüli feltétel, amely azonmód és közvetlenül szükséges a megigazuláshoz.
3. "De vajon hiszed-e, hogy hit által szentelődünk meg? Tudjuk, hogy hiszel abban, hogy hit által igazulunk meg, de nem hiszed és nem tanítod-e ennek megfelelően, hogy a cselekedeteink által szentelődünk meg?"
Ezt hangoztatják a legnagyobb nyíltsággal és határozottsággal immár huszonöt éve. [Körülbelül 1739 óta, amikor Wesley kifejtette verses kötetének (Hymns and Poems) előszavában, hogy a hitet jó cselekedetek követik.] Pedig csakis az ellenkezőjét hirdettem, éspedig megannyi módon. Magánbeszélgetésben és nyilvánosan egyaránt arról tettem folyvást tanúságot, hogy megszentelődésünk, akárcsak megigazulásunk, hit által van. És valójában e nagyszerű igazságok egyike kifogástalanul magyarázza a másikat. Amiképpen hit által igazulunk meg, ugyanúgy hit által szentelődünk is meg. A megszentelődésnek, akárcsak a megigazulásnak, a hit a feltétele, mégpedig az egyedüli. Ez a feltétele: mert senki nem szentelődik meg, csak aki hisz; hit nélkül egyetlen ember sem szentelődik meg. És ez az egyedüli feltétele: egymaga elég a megszentelődéshez. Mindenki, aki hisz, megszentelődik, nem számít, hogy van-e vagy nincs-e másvalamije rajta kívül. Másként szólva: senki nem szentelődik meg, amíg nem hisz; mindenki megszentelődik, miután hisz.
4. "De vajon van-e bűnbánat a megigazulás után, amiképpen van előtte? Nem tartozik-e minden megigazult azzal, hogy 'jó cselekedetekre törekedjék'? [Tit 2,14] Sőt nem oly elengedhetetlenek-e ezek, hogy ha valaki szándékosan mellőzi őket, nem számíthat rá, hogy valaha is a szó igaz értelmében megszentelődik, azaz 'tökéletessé lesz a szeretetben'? [1Jn 4,18] Vagy növekedhet-e egyáltalán 'a kegyelemben, a mi Urunk Jézus Krisztus' szerető 'ismeretében'? [2Pt 3,18] És megtarthatja-e a kegyelmet, amit Isten már neki adott? Megmaradhat-e a hitben, amelyet kapott, vagy kedves maradhat-e Isten előtt? Nem ismered-e el te magad is mindezt, és nem hirdeted-e szüntelenül? Ha viszont így van, miképpen mondhatod a hitet a megszentelődés egyedüli feltételének?"
5. Csakugyan elismerem mindezt, és szüntelenül fenntartom, mint Isten igazságát. Elismerem, hogy van bűnbánat megigazulás után is, akárcsak előtte. Akik megigazultak, mind tartoznak azzal, hogy jó cselekedetekre törekedjenek. És ezek olyan elengedhetetlenek, hogy ha valaki szándékosan mellőzi őket, nem számíthat rá, hogy valaha is megszentelődik. Nem tud "növekedni a kegyelemben", az Isten képmása szerint, abban az indulatban, "ami Krisztus Jézusban is megvolt" [Fil 2,5]; sőt nem képes megtartani a kegyelmet, amit kapott, nem maradhat meg a hitben, vagy maradhat kedves Isten előtt.
Milyen következtetést kell ebből levonnunk? Nos, hogy mind a helyes értelemben vett bűnbánat, mind pedig a jó cselekedetek gyakorlása, a kegyes cselekedeteké csakúgy, mint az irgalmas cselekedeteké (most már helyes így nevezni őket, hiszen a hitből fakadnak), bizonyos értelemben szükséges a megszentelődéshez.
6. Azért mondom, hogy a "helyes értelemben vett bűnbánat", mert ezt nem szabad összetéveszteni az előzetes bűnbánattal. A megigazulást követő bűnbánat merőben más, mint az azt megelőző. Ez nem jelent bűnösséget, a kárhozat érzését, az Isten haragjának tudatosodását. Nem feltételez semmi kétkedést Isten kegyelmében vagy "gyötrelemmel járó félelmet" [1Jn 4,18]. Helyesen szólva: ezt a meggyőződést a szívünkben "megmaradt bűn" [Jn 9,41], a phronema szarkosz, "a test gondolata" miatt munkálja a Szentlélek [Róm 8,7; Károli] - ama bűn miatt, amely "megmarad", miként egyházunk tanítja, "az újjászületettekben is", jóllehet már nem uralkodik rajtuk többé. Így meggyőződünk a gonoszra való hajlamunkról, a "megrögzötten elforduló szívről" [Hós 11,7], a test örökös "Lélek ellen való törekvéséről" [Gal 5,17]. Ha nem vigyázunk, és nem imádkozunk szüntelenül, a test alkalmasint inkább kívánkozik a büszkeségre, hol a haragra, hol a világ szeretetére, a kényelem szeretetére, a dicsőség szeretetére vagy az élvezetek szeretetére, semmint az Isten szeretetére. Így tehát meggyőződünk szívünk önösségéről, istentagadásra vagy bálványimádásra, de legfőképpen hitetlenségre való hajlandóságáról, amely ezer módra, ezer ürüggyel többé-kevésbé egyre inkább elszakít az élő Istentől [ld. Zsid 3,12].
7. Amellett, hogy meggyőződünk a szívünkben megmaradt bűnről, ugyanilyen tisztán ráébredünk az életünkben megmaradt bűnre, amely hozzátapad valamennyi szavunkhoz és cselekedetünkhöz. Még legjobb tetteinkben is felfedezzük a bennük, akár lelkületükben, akár tárgyukban, akár módjukban elkeveredett rosszat, olyasvalamit, ami Isten igazságos ítélete előtt nem állhat meg, amennyiben Isten "számon tartja a bűnöket" [Zsolt 130,3]. Ahol legkevésbé gyanítottuk, ott fedezzük fel a gőg, az önfejűség, a hitetlenség vagy a bálványimádás szennyfoltját; úgyhogy immár még inkább szégyelljük legjobb tetteinket, mint korábban legrosszabb bűneinket. És így csakis is azt érezhetjük, hogy távolról sem tartalmaznak semmi érdemszerzőt, sőt meg sem állhatnak Isten ítélőszéke előtt, hogy már miattuk is Isten büntetésére volnánk méltók - ha nincs a szövetség vére [2Móz 24,8; Zsid 10,29].
8. A tapasztalat azt mutatja, hogy a szívünkben megmaradt és összes szavunkhoz és cselekedetünkhöz hozzátapadó bűn tudatosulása mellett, valamint amellett, hogy mindezek miatt büntethetők volnánk, ha nem hintene meg szüntelenül az engesztelő vér, még egy dolgot magában foglal ez a bűnbánat, éspedig a tehetetlenségünkről való meggyőződést, hogy teljesen képtelenek vagyunk egyetlen jó gondolatot, egyetlen jó vágyat megformálni, még kevésbé egyetlen jó szót szólni, vagy egyetlen jó cselekedetet is véghez vinni, hacsak nem az ő mindenható ingyen kegyelme által, mely megelőz, majd pedig minden percben elkísér bennünket.
9. "De melyek azok a jó cselekedetek, amelyekről azt állítod, hogy szükséges gyakorolni őket a megszentelődéshez?" Először is valamennyi kegyes cselekedet, úgymint: a közösségben, a családban és a belső szobánkban való imádkozás, az úrvacsora vétele, a Szentírás kutatása hallás, olvasás és elmélkedés útján [Jn 5,39], illetve oly mértékű böjtölés vagy önmegtartóztatás, amit csak testi egészségünk megenged.
10. Másodszor minden jó tétemény, az embereknek akár a testét, akár a lelkét érintő valamennyi irgalmas cselekedet, úgymint: az éhezők étetése, a mezítelenek felruházása, a jövevények befogadása, a rabok, betegek vagy különféle nyomorúságban élők meglátogatása [Mt 25,35-36], a tudatlanok tanítása, a kábult bűnösök fölébresztése, a langyosak felbuzdítása [Jel 3,16], az ingadozók megerősítése, az erőtlenek vigasztalása, [1Thessz 5,14], kísértésbe esők megsegítése [Zsid 2,18] vagy a lelkek halálból való megmentésének bármely módja. Ez teszi e bűnbánatot, a megtéréshez illő mindama gyümölcsöt, amely a teljes megszentelődéshez szükséges. Isten azt rendelte, hogy gyermekei ez úton járva várják a teljes üdvösséget.
11. Kitetszhet mindebből ama látszólag ártalmatlan nézetnek a rendkívüli kártékonysága, mely szerint "nincs bűn a hívőben, minden bűn gyökerestől megsemmisül a megigazulás pillanatában". Minthogy ez a felfogás gátat vet a bűnbánatnak [ti. a második bűnbánatnak], csaknem elállja a megszentelődés útját. Nem bánhatja meg bűneit az, aki azt hiszi, nincs bűn sem az életében, sem a szívében. Következésképpen úgyszintén nem lehet "tökéletes a szeretetben" [1Jn 4,18], hiszen ehhez is elengedhetetlen a bűnbánat.
12. Ugyancsak kitetszik ebből, hogy nem származik semmiféle veszély a teljes üdvösség ilyenképpen való várásából. Mert tegyük fel, hogy tévedtünk, hogy soha ilyen áldást nem lehetett vagy nem lehet megszerezni, akkor sem veszítünk semmit. Sőt maga a várakozás buzdít azon talentumok használatára, amelyeket Isten adott nekünk; igen, hogy valamennyit hasznosítsuk, hogy amikor Urunk eljön, "nyereséggel kapja vissza azt, ami az övé" [vö. Mt 25,27].
13. Visszatérve azonban a kiinduláshoz: jóllehet elismerjük, hogy mind eme bűnbánat, mind a megtérés gyümölcsei szükségesek a teljes üdvösséghez, nem ugyanabban az értelemben és nem ugyanolyan mértékben szükségesek, mint a hit. Nem ugyanolyan mértékben: hiszen ezek a gyümölcsök csak feltételesen szükségesek, ha van rájuk idő és lehetőség. Máskülönben nélkülük is megszentelődhet az ember. Ellenben hit nélkül nem szentelődhet meg. Hasonlóképpen: akármekkora is valakiben eme bűnbánat, vagy akárhány jó cselekedetet visz is véghez, mindez fabatkát sem ér: nem szentelődik meg, amíg nem hisz. Abban a pillanatban azonban, ahogy hisz, akár gyümölcsökkel, akár nélkülük, sőt akár kisebb, akár nagyobb bűnbánattal, megszentelődik. Nem ugyanabban az értelemben: hiszen e bűnbánat és e gyümölcsök csak közvetetten szükségesek, habár szükségesek hitének megtartásához és növekedéséhez, miközben a hit közvetlenül és azonmód szükséges a megszentelődéshez. Továbbra is fennáll tehát, hogy a hit az egyedüli feltétel, amely azonmód és közvetlenül szükséges a megszentelődéshez.
14. "De vajon mi az a hit, amely megszentel minket, megvált a bűntől, és tökéletessé tesz a szeretetben?" Először is isteni bizonyság és meggyőződés arról, hogy Isten mindezt megígérte a Szentírásban. Amíg erről igazán meg nem bizonyosodunk, addig egy lépést sem tudunk megtenni. És azt képzelnénk, ahhoz, hogy egy józan embert erről meggyőzzünk, egy szóval sincs többre szükség ama régi ígéretnél: "Szívedet és utódaid szívét körülmetéli Istened, az Úr, szeretni fogod Istenedet, az Urat teljes szívedből és teljes lelkedből" [5Móz 30,6]. Mily világosan kifejezi ez a szeretetben való tökéletesedésünket! Mily határozottan kimondja, hogy minden bűnünkből megváltatunk! Mert ha a szeretet tölti be az egész szívet, mi helye marad ott a bűnnek?
15. Másodszor Isteni bizonyság és meggyőződés arról, hogy amit Isten megígért, azt képes beteljesíteni. Elismerve tehát, hogy "az embernek lehetetlen" tisztát előhoznia a tisztátalanból [vö. Jób 14,4; Károli], megtisztítania a szívet minden bűntől, és azt betöltenie szentséggel, ez mégsem okoz nehézséget, hiszen "Istennél minden lehetséges". [Mt 19,26]
És azt bizonyosan nem képzelte soha senki, hogy ez lehetséges volna bármiféle, a Mindenhatóénál kisebb erőnek! Ha azonban Isten szól, az meglesz. Isten ezt mondta: "Legyen világosság: és van világosság". [vö. 1Móz 1,3]
16. Harmadszor pedig isteni bizonyság és meggyőződés arról, hogy ő ezt már most képes és kész megtenni. És miért ne? Vajon előtte egy perc nem annyi-e, mint ezer év? [2Pt 3,8; Zsolt 90,4] Ő nincs időszűkében ahhoz, hogy elvégezze, bármit is akar. Nem akarhatja és nem is várhatja, hogy akiket tetszése szerint megdicsőít, azok érdeme vagy alkalmassága egy kicsit még gyarapodjék. Ezért tehát bátran mondhatjuk az idő bármely pillanatában: "Íme, most van az üdvösség napja" [2Kor 6,2]. "Ma, ha az ő hangját halljátok, ne keményítsétek meg a szíveteket!" [Zsid 4,7] "Íme, minden készen van: jöjjetek a menyegzőre!" [Mt 22,4]
17. E meggyőződéshez, hogy ugyanis Isten képes és kész is megszentelni minket most, még egyet hozzá kell vennünk: az isteni bizonyságot és meggyőződést arról, hogy ezt megteszi. És abban az órában megteszi. Megszólítja a lélek legmélyét: "Legyen a te hited szerint!" [9,29] A lélek pedig megtisztul a bűn minden foltjától, "minden gonoszságától" [1Jn 1,9]. A hívő átérzi eme fennkölt szavak teljes értelmét: "Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől" [1,7].
18. "De vajon Isten fokozatosan avagy azonmód végzi el e nagy munkát a lélekben?" Némelyekben, meglehet, fokozatosan. Ezen azt értem, hogy nem figyelnek fel ama bizonyos pillanatra, amikor a bűn megszűnik létezni. De végtelenül kívánatosabb, ha Isten is úgy akarja, hogy ez azonnal végbemenjen, hogy az Úr "szájának leheletével" [Jób 15,30; Károli] egyetlen perc alatt, egy szempillantás alatt [1Kor 15,52] megsemmisítse a bűnt. És általában így is teszi - e puszta tényről elegendő bizonyíték áll rendelkezésre bármely elfogulatlan személy meggyőzéséhez. Te azért várd azt minden percben. Keresd mindabban, amit fent leírtunk: mindama "jó cselekedetekben", amelyekre "a Krisztus Jézusban Isten teremtett" [Ef 2,10]. Akkor nincs veszély. Ha jobb nem is leszel eme várakozásodtól, rosszabb nem lehetsz. Hiszen ha csalódnál reménységedben, akkor sem veszítesz semmit. De nem fogsz csalódni: eljön ő, és nem késik. [Zsid 10,37] Keresd hát minden nap, minden órában, minden percben! Miért nem ez órán, e percben? Bizonyosan keresheted máris, ha hiszed, hogy hit által van. És ebből tudhatod meg biztosan, hogy hit által vagy cselekedetek által keresed-e. Ha cselekedetek által, akkor először meg akarsz tenni valamit, mielőtt megszentelődsz. Azt gondolod: "Először ilyennek vagy olyannak kell lennem, ezt vagy azt tennem". Akkor egészen idáig cselekedetek által kerested. Ha hit által keresed, akkor úgy várhatod, ahogy vagy: és ha úgy keresed, ahogy vagy, akkor már most várhatod. Fontos megjegyeznünk, hogy e három között elválaszthatatlan kapcsolat van: hit által várd; úgy várd, ahogy vagy; és máris várd! Ha egyiket tagadod, az annyi, mintha az összeset tagadnád; ha egyet elismersz közülük, az annyi, mintha mindegyiket elismernéd. Te hiszed, hogy hit által szentelődünk meg? Légy hát hű elvedhez, és keresd ez áldást úgy, ahogy vagy, sem jobbként, sem rosszabbként; mint szegény bűnös, aki még mindig nem tud mivel fizetni, nem tud mentségére semmit felhozni, csak azt, hogy "Krisztus meghalt értünk" [Róm 5,6, 8]. És ha úgy keresed, ahogy vagy, akkor várd máris. Ne késlekedj! Miért tennéd? Krisztus készen áll. És csak ő az, akit óhajtasz. Ő vár rád. Az ajtó előtt áll! [Jel 3,20] Kiálts fel lelked legmélyéből:
[Wesley: "Hymn 8" ("8. himnusz"), Hymns on God's Everlasting Love (Himnuszok Isten örökkévaló szeretetéről). Petrőczi Éva fordítása.]
Szerk. Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2015.02