Wesley János 46. prédikációja: A pusztai állapot (Jn 16,22)

Forrás: John Wesley: Prédikációk III. (Názáreti Egyház Alapítvány, Budapest, 2007)
Bedőné Kriszt Éva fordítása. Engedéllyel felhasználva.

XLVI. prédikáció
A pusztai állapot
(The Wilderness State)

"Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek."
(János 16,22)

1. Minekutána Isten nagy szabadítást vitt véghez Izráelben, kihozván őket a szolgaság házából [2Móz 13,3], azok nem mentek be azonmód az atyáiknak megígért földre, hanem "úttalan pusztaságban kellett bolyonganiuk" [Zsolt 107,40] különféle kísértések és nyomorúságok között. Hasonlóképpen, minekutána Isten megszabadítja az őt félőket a bűn és a Sátán kötelékéből, minekutána megigazítja őket "ingyen az ő kegyelméből a Krisztus Jézusban való váltság által" [Róm 3,24; Károli], nem sokan lépnek be közülük azonnal a "nyugalomba", mely "még ezután vár az Isten népére" [Zsid 4,9]. Legtöbben kisebb-nagyobb mértékben elkóborolnak a jó útról, amelyre Isten vezette őket. Mintegy "kietlen, vad sivatagba" jutnak [5Móz 32,10], ahol különféle kísértések és gyötrelmek várnak rájuk. Ezt nevezték el némelyek az izráeliták esetére utalva a pusztai állapotnak.

2. Az bizonyos, hogy ez az állapot, melybe ez emberek kerülnek, megérdemli a leggyöngédebb együttérzést. Gonosz és fájdalmas betegségtől sújtva kínlódnak, mit sem értve az egészből. És éppen emiatt nehezebb megtalálniuk a gyógyírt. Minthogy sötétségben tapogatóznak, aligha érthetik meg tulajdon bajuk természetét; testvéreik - sőt talán tanítóik - sem igen ismerik betegségüket vagy annak gyógymódját. Annál nagyobb szükség van rá tehát, hogy megvizsgáljuk először is, miben áll betegségük természete, másodszor, hogy mi az oka, harmadszor pedig, hogy mi a gyógymódja.

I. 1. Először tehát mi a természete e betegségnek, amelybe oly sokan esnek hitre jutásuk után? Miből áll tulajdonképpen? És melyek valódi tünetei? Lényegében véve annak a hitnek az elvesztéséből áll, amelyet Isten egyszer már kimunkált a szívükben. A "pusztaságban" lévőkben már nincs meg az az isteni "bizalom", a "nem látható dolgok létéről való" ama megnyugtató "meggyőződés" [Zsid 11,1], amelyet egykor már élveztek. Nincs már meg bennük a léleknek az a belső bizonyossága, amely korábban ezt mondatta velük: "azt az életet..., amit most testben élek, az Isten Fiában való hitben élem, aki szeretett engem, és önmagát adta értem" [Gal 2,20]. A menny fénye már nem "gyújt világosságot szívükben" [2Kor 4,6], és nem "látják a láthatatlant" [Zsid 11,27], hanem újból sötétség borul lelkük arcára, és megvakulnak lelki szemeik. A Lélek többé már nem "tesz bizonyságot az ő lelkükkel együtt arról, hogy valóban Isten gyermekei" [Róm 8,16], és már nem kiáltja a fiúság Lelkeként szívükben: "Abbá, Atya!" [Gal 4,6] Nincs már meg bennük az Isten szeretetébe vetett rendületlen bizalom, és a szabadság, hogy szent bátorsággal közeledjenek hozzá. "Ha megöl is, bízom benne!" [Jób 13,15; angolból] - immár nem ez a szívük beszéde. Hanem erejük megfogyatkozott, elgyengültek, és olyanok lettek, mint akárki más ember [Bír 16,7.11.19].

2. Másodszor így következik el ama szeretet elvesztése, amely kénytelen az igaz élő hittel egy időben és egyenes arányban növekedni vagy csökkenni. Ezért tehát akik elveszítették hitüket, azok elveszítették Isten-szeretetüket is. Már nem tudnak így szólni: "Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged" [Jn 21,17]. Már nem olyan boldogok Istenben, amilyen boldog mindenki, aki igazán szereti őt. Nem gyönyörködnek úgy benne, mint régen, és nem "telnek el kenete illatával" [Jn 12,3]. Egykor csak "benne reménykedtek, neve dicséretére vágyott lelkük" [Ézs 26,8]. Most viszont már vágyaik is kihűltek, halottak, ha ugyan nem szűntek meg végképpen. És mivel "meghidegült" bennük az Isten iránti szeretet [Mt 24,12], meghidegül a felebaráti szeretetük is. Már nem ég bennük a buzgóság az emberek lelkéért, a jólétük óhajtása, és ama forró, olthatatlan, tevékeny vágy, hogy megbékéljenek Istennel. Nem dobban már könyörületességgel a szívük [ld. Kol 3,12] az elveszett juhokért, nem éreznek gyöngéd irgalmat "a tudatlanok és tévelygők" iránt [ld. Zsid 5,2]. Valaha "barátságosak" voltak "mindenkihez, szelídséggel nevelve az" igazságnak "ellenszegülőket" [2Tim 2,24-25], és "ha valakit tetten is értek valamilyen bűnben, szelíd lélekkel" igazították helyre azt [Gal 6,1]. De egy talán sok napig tartó bizonytalankodás után a harag újra felgerjed bennük. Sőt az ingerlékenység és türelmetlenség oly durván megtaszítja őket, hogy elesnek [ld. Zsolt 118,13]. És jó, ha nem jutnak odáig, hogy "a gonoszért gonosszal, vagy a gyalázkodásért gyalázkodással" fizessenek [1Pt 3,9].

3. Harmadszor a hit és szeretet elvesztését követi a Szentlélekben való öröm elvesztése [Róm 14,17]. Hiszen ha a bűnbocsánat szívmelengető tudata nincs többé, a belőle fakadó öröm is elmúlik. Ha a Lélek nem tesz bizonyságot a mi lelkünkkel együtt arról, hogy Isten gyermekei vagyunk, a belső bizonyságból fakadó örömnek is meg kell szűnnie. És így akik egykor "kimondhatatlan, dicsőült örömmel" örvendeztek az Isten dicsősége reménységében [1Pt 1,8], most megfosztattak a halhatatlansággal teli reménytől [Bölcs 3,4], megfosztattak az általa szerzett örömtől, aminthogy attól is, amely annak tudatából fakadt, hogy "szívükbe áradt" akkor az "Isten szeretete" [Róm 5,5]. Hiszen ha megszűnik az ok, az okozat szintúgy megszűnik: ha a forrás elzárul, az élő vízfolyamok nem ömlenek tovább, hogy felfrissítsék a szomjazó lelket.

4. Negyedszer a hit és szeretet és öröm elvesztéséhez társul ama békesség elvesztése, amely egykor minden értelmet meghaladt [Fil 4,7]. Az elme édes nyugalma, a lelki béke oda van. Visszatér a fájó kétely: a kétely, hogy hittünk-e, és talán, hogy hiszünk-e még valaha. Elkezdünk kételkedni abban, hogy vajon csakugyan megvolt-e a lelkünkben a Lélek valódi bizonyságtétele. Hogy vajon nem áltattuk-e saját lelkünket, és nem tévesztettük-e össze a természet hangját az Isten hangjával. Sőt talán abban is, hogy vajon halljuk-e még az ő hangját valaha, és kedvességet találunk-e őelőtte. Eme kételyekhez pedig újból társul a szolgai félelem, a "gyötrelemmel járó félelem" [ld. 1Jn 4,18]. Félünk az Isten haragjától, amiképpen féltünk, mielőtt hívőkké lettünk; félünk attól, hogy Isten elvet orcája elől [Zsolt 51,13], és így újra erőt vesz rajtunk a haláltól való félelem, amelyből egyszer már egészen megszabadultunk.

5. De ez még mindig nem minden. Mert a békességgel együtt az erőt is elveszítjük. Tudjuk, hogy mindenkinek, akinek békessége van Istennel Jézus Krisztus által, ereje van minden bűn felett. Valahányszor azonban az ember elveszíti az Isten békességét, elveszíti a bűn feletti erejét is. Amíg megvolt a békesség, megvolt az erő is, még a megkörnyékező bűn fölött is [Zsid 12,1], származott bár bűne a természetéből, vérmérsékletéből, tanulásából vagy hivatásából; sőt volt ereje mindazon gonosz indulatok és vágyak fölött is, amelyeket addig nem tudott legyőzni. Akkor "a bűn nem uralkodott rajta" [Róm 6,14], most azonban ő nem uralkodik a bűn fölött. Küszködik csakugyan, de képtelen győzedelmeskedni: a koszorú leesett fejéről [JSir 5,16]. Ellenségei újból erőt vesznek rajta, és kisebb-nagyobb mértékben megkötözik. Elvonult tőle a dicsőség [Ez 10,18], az Isten országa, amely a szívében volt. Meg van fosztva az igazságtól csakúgy, mint a békességtől és a Szentlélekben való örömtől.

II. 1. Ilyenképpen fest tehát az, mit sokan okkal neveztek "pusztai állapotnak". Másodszor még teljesebben megérthetjük azonban ennek természetét, ha megvizsgáljuk okait. Ezek valójában igen sokfélék. De nem merem ezek közé sorolni az Isten puszta, önkényes, felséges akaratát. Ő "szolgája javának" örül [ld. Zsolt 35,27]. "Nem szíve szerint alázza és szomorítja meg az embereket" [Jsir 3,33]. Változatlanul "az az akarata, hogy megszentelődjenek" [1Thessz 4,3], békességük és a Szentlélekben való örömük legyen [Róm 14,17]. Ezek az ő tulajdon, ingyen ajándékai; és mi bizonyságot kaptunk afelől, hogy "az Isten ajándékai" az ő részéről "visszavonhatatlanok" [Róm 11,29]. Ő soha nem bánja meg, amit nekünk adott, és nem is óhajtja visszavenni tőlünk. Ő tehát soha nem hagy el bennünket, ahogy egyesek mondják - csak mi hagyjuk el őt.

2. A belső sötétség leggyakoribb oka valamiféle bűn. Ez idézi elő általában a bűn és a szenvedés összebonyolódását. A bűn tehát először is az elkövetés bűne. Gyakorta megfigyelhetjük, hogy az egy pillanat alatt sötétségbe borítja a lelket, különösen, ha tudatos, szándékos vagy titkos bűnről van szó. Például, hogyha valaki, aki most Isten orcájának tiszta ragyogásában jár [ld. Zsolt 4,7], valamiféleképpen rávétetne, hogy elkövessen egyetlen részeges vagy tisztátalan cselekedetet, nem lenne meglepő, ha még azon órában úrrá lenne rajta a teljes sötétség. Való igaz, volt néhány ritka eset, amelyben Isten megakadályozta ezt megbocsátó kegyelmének különleges megnyilvánulása által, csaknem ugyanazon pillanatban. Ám általában az Isten jóságával való ilyetén visszaélés, szeretetének ily durva megsértése azonmód elidegenít minket tőle, és már-már tapintható sötétséget borít ránk [2Móz 10,21].

3. De reménykedhetünk, hogy ez eset nem fordul elő túlságosan gyakran, hogy kevesen vetik így meg az ő jóságának gazdagságát, s hogy miközben az ő világosságában járnak [ld. Ézs 2,5], ily durván és önhitten fellázadnak ellene. A világosságot sokkal gyakrabban veszítjük el a mulasztás bűnének engedve. Ez valójában nem azonnal oltja ki a Lelket [1Thessz 5,19], hanem fokozatosan és lassan. Az előzőt ahhoz hasonlíthatjuk, amikor vizet öntünk a tűzre, az utóbbit ahhoz, amikor kivonjuk belőle a tüzelnivalót. És sokszor a drága Lélek megdorgál hanyagságunkért, mielőtt eltávozna tőlünk. Számos belső figyelmeztetésben, titkos intésben részesít, mielőtt befolyását megszüntetné. Úgyhogy teljes sötétségre csak a szándékosan ismételt mulasztások egész sora juttathat bennünket.

4. Talán nincs még egy olyan mulasztásos bűn, ami gyakrabban okozná ezt, mint a magányos imádság elhanyagolása - ennek hiányát semmiféle más rendelés betartásával nem lehet pótolni. Mi sem nyilvánvalóbb annál, hogy az isteni élet nem marad meg a lélekben, még kevésbé növekszik, hacsak nem ragadunk meg minden alkalmat arra, hogy bensőségesen tanácskozzunk Istennel, és kiöntsük előtte a szívünket [Zsolt 62,9]. Ha tehát ezt elhanyagoljuk, ha engedjük, hogy a munka, a társaság vagy bármiféle mellékes foglalatosság megakadályozza titkos lelkigyakorlatainkat (vagy, ami ugyanazt eredményezi, hogy ezek miatt felületesen, gondatlanul, kapkodva végezzük őket), a belső élet minden bizonnyal hanyatlásnak indul. És ha hosszan vagy gyakran szüneteltetjük őket, az fokozatosan elhal.

5. Egy másik mulasztásos vétek, amely gyakorta burkolja sötétségbe a hívő lelkét, annak elhanyagolása, amit oly nyomatékosan előírtak még a zsidó törvény ideje alatt is: "Fedd meg bátran honfitársadat, hogy ne légy részes a vétkében", hogy "ne gyűlöld a te atyádfiát szívedben"! [3Móz 19,17] Mármost ha "gyűlöljük a mi atyánkfiát szívünkben", ha nem "feddjük meg bátran", amikor valami hibát látunk benne, hanem tűrjük vétkét, az hamarosan kiüresíti lelkünket, minthogy így "részesei vagyunk bűneinek" [ld. Jel 18,4]. Azzal, hogy elmulasztjuk megfeddeni felebarátunkat, magunkévá tesszük a vétkét. Felelősek leszünk érte Isten előtt: láttuk az őt fenyegető veszélyt, és nem figyelmeztettük. Úgyhogy, ha "elpusztul a bűn miatt", a "vérét" Isten joggal "kéri számon" tőlünk [Ez 3,18; 33,8]. Nem csoda tehát, ha - miután így megszomorítjuk a Lelket [Ef 4,30] - elveszítjük az ő arcának derűjét [ld. Jób 29,24].

6. Hogy ezt elveszítjük, annak harmadik oka az, ha utat engedünk valamiféle belső bűnnek. Például: tudjuk, hogy "utál az Úr minden fölfuvalkodott szívűt" [Péld 16,5], és hogy ez így van még akkor is, ha a szívbeli fölfuvalkodottság nem nyilvánul meg a külső magaviseletben. Mármost, mily könnyen esik bele az ördög eme csapdájába a békességgel és örömmel teli szív! Mily természetes számára azt képzelni, hogy több kegyelmet, bölcsességet vagy erőt bír, mint valóságosan! Mennyivel "többnek gondolja magát, mint amennyinek gondolnia kell"! [Róm 12,3] Milyen természetes, hogy úgy dicsekedjék valamivel, amit kapott, mintha nem kapta volna! [1Kor 4,7] Tekintve azonban, hogy Isten szüntelenül "ellenáll a gőgösöknek", és csak "az alázatosaknak... ad kegyelmet" [1Pt 5,5], ez minden bizonnyal elhomályosítja, ha ugyan egészen ki nem oltja a világosságot, amely korábban beragyogta a szívét [2Kor 4,6].

7. Ugyanilyen következménnyel jár, ha bármi oknál fogva utat engedünk a dühnek, még ha az az igazság vagy az Isten dicsősége iránti buzgóság látszatát kelti is. Valójában a szeretet lángját kivéve minden buzgóság "földi, testi, ördögi" [Jak 3,15]. A harag lángja. Nyilvánvaló, bűnös harag, sem jobb, sem nem rosszabb. És nincs ennél nagyobb ellensége az Isten szelíd, gyöngéd szeretetének. A kettő soha nem lakozhat együtt, egy kebelben. Amennyire eluralkodik a harag, annyira kevesbedik a szeretet és a Szentlélekben való öröm. Ez különösen megfigyelhető a megütközés esetében, midőn haragra gerjedünk bármely testvérünkkel szemben, bárkivel szemben, akihez polgári vagy vallási kötelék fűz bennünket. Ha a megütközés lelkének szabad utat adunk akár csak egy órára is, elveszítjük a Szentlélek szelíd erejét, és ahelyett, hogy az illetőt helyreigazítanánk [Gal 6,1], magunkat romboljuk, és könnyű prédává válunk bármiféle ránk támadó ellenség számára.

8. De tegyük fel, hogy tudatában vagyunk az ördög eme csapdájának: más irányból továbbra is érhet minket támadás. Ha a düh és harag elcsendesedik, és egyedül a szeretet van ébren, ugyanilyen veszély fenyeget a kívánság felől, amely ugyancsak sötétségbe boríthatja a lelket. Ez a biztos következménye minden "esztelen kívánságnak" [1Tim 6,9], minden hiú vagy szertelen vágynak. Ha a "földiekkel törődünk" [vö. Kol 3,2], bárkivel vagy bármivel a nap alatt, ha bármi másra vágyunk Istenen kívül, vagy azon kívül, ami hozzá vezet, ha teremtményben keressük a boldogságot, a féltékeny Isten bizonnyal szembeszáll velünk, hiszen ő nem tűr meg vetélytársat. És ha "az ő" intő "szavát" nem "halljuk" meg [Zsolt 95,7; Zsid 3,7.15], és nem térünk meg hozzá teljes lelkünkből, ha továbbra is bálványainkkal és más istenek után való futkosással szomorítjuk őt, rövidesen hidegek, sivárak és meddők leszünk, és "e világ istene megvakítja" és elhomályosítja "gondolkozásunkat" [2Kor 4,4].

9. De gyakran teszi ezt még akkor is, ha nem adunk utat semmilyen tényleges bűnnek. Elég az is, elegendő előnyt nyújt neki, ha nem "gerjesztjük fel az Isten... bennünk lévő ajándékát" [2Tim 1,6], ha nem igyekezünk szüntelenül "bemenni a szoros kapun" [Lk 13,24], ha nem tusakodunk buzgón a pályafutásban [1Kor 9,25; Károli], és nem ragadjuk meg a mennyek országát erővel [vö. Mt 11,12]. Nem kell egyéb, csak hogy ne harcoljunk, és máris bizonyos a vereségünk. Legyünk csak figyelmetlenek vagy "lelkünkben megfáradtak" [ld. Zsid 12,3], legyünk gondatlanok vagy tunyák, és természetes sötétségünk hamarosan visszatér, hogy elborítsa lelkünket. Elegendő tehát, ha engedünk a lelki restségnek: az hatékonyan elhomályosítja a lelket. Ugyanolyan bizonyosan megsemmisíti az Isten világosságát, ha nem is ugyanolyan gyorsan, mint az emberölés vagy a házasságtörés.

10. Fontos megállapítanunk azonban, hogy sötétségünk oka (bármi is az, akár mulasztás, akár elkövetés, akár belső, akár külső bűn) nem mindig közeli. A bennünket éppen gyötrő bűn időnként meglehetősen távol van. Talán napokkal, hetekkel vagy hónapokkal azelőtt követtük el. És az, hogy Isten most vonja meg világosságát és békességét korábbi tetteinkért, inkább hosszútűrését és gyengéd irgalmát bizonyítja, semmint szigorúságát (amiként elsőre vélhetnénk). Mind ez ideig arra várt, hogy hátha meglátjuk, beismerjük és helyrehozzuk, amit elrontottunk. Mivel pedig ezt nem tettük meg, idővel megmutatja nemtetszését, hogy végre bűnbánatra juttasson.

(II.) 1. A lelki sötétség másik általános oka a tudatlanság, amelynek szintén számos válfaja van. Ha az emberek nem ismerik a Szentírást, és úgy vélik, hogy vannak akár az Ó-, akár az Újszövetségben olyan igeszakaszok, amelyek igazolják, hogy kivétel nélkül minden hívőnek időnként sötétségben kell lennie, ez a tudatlanságuk természetszerűleg beborítja őket a várt sötétségükbe. Hányszor előfordul ez közöttünk! Mily sokan várják ezt! És ez nem is csoda, hiszen arra tanították őket, hogy ezt várják: vezetőik terelik őket erre az útra. Nemcsak a római egyház misztikus írói, hanem saját egyházunk legteljesebben kegyességi és gyakorlati szerzői közül is számosan (nagyon kevés kivétellel az elmúlt évszázadban) teljes bizonyossággal állítják ezt, mint világos, megkérdőjelezhetetlen igei tanítást, és sok igét idéznek bizonyítására.

2. Gyakran okozza e sötétséget Istennek a lélekben végzett munkájával kapcsolatos tudatlanság. Az emberek azt képzelik (mivel így tanították őket, különösen a római közösség írói, akiknek tetszetős állításait túl sok protestáns fogadta el megvizsgálatlanul), hogy nem kell mindig "sugárzó hitben" járniuk, hiszen az csupán egy "alacsonyabb rendű üdvintézmény", és amint feljebb emelkednek, oda kell hagyniuk emez "érezhető vigasztalásokat", és a "puszta hit" által élniük (csakugyan puszta, ha megfosztjuk a szeretettől, békességtől és a Szentlélekben való örömtől is!), hogy a világosság és öröm állapota jó, de a "sötétség" és "meddőség" állapota jobb, hogy csak ezek által "tisztulhatunk meg" a gőgtől, a világ szeretetétől és a szertelen önszeretettől, és hogy éppen ezért nem kellene várnunk, sem óhajtanunk, hogy mindig "a világosságban járjunk". Ezért van az (noha más okok is közrejátszhatnak benne), hogy a római egyház kegyes híveinek többsége általában sötét, vigasztalan úton jár, és ha egyáltalán megkapja, hamarosan el is veszíti az Isten világosságát.

(III.) 1. E sötétség harmadik általános oka a kísértés. Midőn az Úr mécsesének fénye először világít a fejünk fölött [Jób 29,3], a kísértés gyakran elmenekül, és teljesen eltűnik. Minden nyugodt belül: talán kívül is, miközben Isten ellenségeinket is megbékélteti velünk. Ekkor nagyon is természetes azt feltételeznünk, hogy nem látunk többé háborút. És vannak esetek, amelyekben ez a nyugalom folytatódik, nemcsak hetekig, hanem hónapokig vagy évekig. Rendszerint azonban a dolgok másként alakulnak: rövid időn belül újból "ömlik a zápor, jönnek az árvizek, feltámadnak a szelek" [Mt 7,25.27]. Akik "nem ismerik sem a Fiút, sem az Atyát" [Jn 8,19], és következésképpen gyűlölik az ő gyermekeit, azok különféle módokon kimutatják gyűlöletüket, amikor Isten megereszti a szájukba vetett zablát. Ahogy régen "a test szerint született üldözte a Lélek szerintit, úgy van ez most is" [Gal 4,29]: ugyanaz az ok ugyanazt a hatást váltja ki. A szívben megmaradt rossz akkor újra megmozdul: a haragnak és a "keserűségnek" sok más "gyökere" [Zsid 12,15] megpróbál felnövekedni. Ugyanakkor a Sátán sem késlekedik kilőni tüzes nyilait [Ef 6,16], és a léleknek harcolnia kell nemcsak a világ ellen, nemcsak "test és vér ellen..., hanem erők és hatalmak ellen, a sötétség világának urai és a gonoszság lelkei ellen, amelyek a mennyei magasságban vannak" [6,12]. Mármost midőn ennyiféle támadás éri egyszerre, talán a legnagyobb hevességgel is, nincs abban semmi különös, ha ez nemcsak megszomorítja, hanem sötétségbe borítja a gyenge hívőt. Annál is inkább, ha nem vigyázott, ha a támadások olyan órán érték, midőn nem várta őket, sőt mint óvatlanul mondta magában, nem kevesebbet várt, mint hogy: a gonosz napja nem tér vissza többé.

2. A belülről fakadó kísértések ereje rendkívüli módon megsokszorozódik, ha előtte túl sokat képzeltünk magunkról, mintha már minden bűntől megtisztultunk volna. És mily könnyen hisszük ezt első szeretetünk hevében [ld. Jel 2,4]! Mennyire készek vagyunk elhinni, hogy Isten betöltött minket "a hit minden erejével" [2Thessz 1,11]! Tesszük ezt csupán azért, mert nem érzünk semmilyen bűnt, nincs bennünk belőle semmi, hanem egész lelkünk csupa szeretet! És akkor a már legyőzöttnek, sőt megöltnek hitt ellenség váratlan, éles támadása könnyen mélységes lelki szomorúságba taszíthat, mi több időnként teljes sötétségbe is, különösképpen, ha vitába is szállunk vele, ahelyett, hogy azonnal Istent hívnánk segítségül, és egyszerű hittel arra az egyre bíznánk magunkat, aki "meg tudja szabadítani" az övéit "a kísértésből" [2Pt 2,9].

III. Ezek tehát az általános okai eme második sötétségnek. Vizsgáljuk meg harmadszor, hogy mi a gyógymódja?

1. Azt feltételezni, hogy a gyógymód egy és ugyanaz valamennyi esetben, súlyos és végzetes hiba, mégis különösen gyakran beleesnek még azok is, akik tapasztalt keresztyéneknek számítanak, sőt akik esetleg vállalták, hogy "Izráel tanítói" [Jn 3,10], lelki vezetők legyenek. Ennek megfelelően csupán egy gyógyszert ismernek és használnak, lett légyen bármi a lehangoltság oka. Azonmód elkezdik az ígéreteket alkalmazni, az "evangéliumot hirdetni", miként mondják. Az egyedüli céljuk vigaszt nyújtani, aminek érdekében sok drága és gyöngéd dolgot mondanak Istennek a szegény, tehetetlen bűnösök iránti szeretetéről és a Krisztus vérének érdeméről. Mármost ez nem más, mint "kuruzslás", annak is a legrosszabb fajtája, mivel ha az emberek testét meg nem öli is, az Isten különös irgalma híján azonban "a lelküket is meg a testüket is" elpusztíthatja "a gyehennában" [Mt 10,28]. Nehéz ezekről a "keveretlen habarccsal vakolókról" [Ez 13,11; angolból], ezekről a hitegetőkről érdemük szerint szólni. Ők tényleg rászolgálnak a "lelki szemfényvesztők" névre, mellyel tudatlanul másokat illettek. [Ti. George Lavington püspök nevezte így ("spiritual mountebanks") a metodistákat.] Ők valóban "közönségessé" teszik "a szövetség vérét" [Zsid 10,29]. Aljas módon áruba bocsátják Isten ígéreteit azzal, hogy így válogatás nélkül boldog-boldogtalanra alkalmazzák. Holott a lelki betegségek gyógymódja, akárcsak a testieké, éppen olyan sokféle, ahányféle az okuk. Az első tehát, hogy megtaláljuk az okot, ami természetszerűleg megmutatja majd a gyógymódot.

2. Például: bűn okozza a sötétséget? Miféle bűn? Valamiféle külső bűn? Vádol-e lelkiismereted bármilyen bűn elkövetésével, amely által megszomorítod az Isten Szentlelkét? [Ef 4,30] És az ezért távozott el tőled, s vele együtt az öröm és békesség is? És hogyan várhatod, hogy visszatérjenek, míg el nem lököd magadtól a kiirtanivalót? [Józs 7,13] "Hagyja el útját a bűnös" [Ézs 55,7]; "tisztítsátok meg a kezeteket, ti bűnösök" [Jak 4,8]; "vigyétek el gonosz tetteiteket" [Ézs 1,16]. Akkor "fölragyog a sötétben világosságod" [58,10], "visszatér az Úr, és bőkezűen megbocsát" [55,7].

3. Ha gondos kutatással sem találsz semmiféle elkövetett bűnt, amely sötét felleget borított lelkedre, vizsgáld meg ezután, nincs-e valamilyen mulasztásos vétek, amely Isten és közéd áll. "Részes vagy-e atyádfia vétkében"? [ld. 3Móz 19,17] Megfedded-e azért a bűnért, amit látsz? Isten rendelései útján jársz-e: imádkozol-e közösségben, családban és magányosan? Ha nem, ha rendszeresen elhanyagolod bármelyiket emez ismert kötelességeid közül, mi módon várhatod, hogy orcájának fénye továbbra is rád ragyogjon? Igyekezz, "erősítsd meg a halófélben lévőket" [ld. Jel 3,2], akkor élni fog lelked. "Most, amikor hallod szavát" [Zsolt 95,7; Zsid 3,7.15], kegyelme által pótold azt, aminek híjával vagy. Amikor hallod "a mögötted hangzó szót: ezen az úton járjatok", [Ézs 30,21] "ne keményítsd meg a szívedet" [Zsolt 95,8; Zsid 3,8.15]. Ne légy tovább "engedetlen a mennyei látomás iránt" [ApCsel 26,19]. Amíg el nem távolítod a bűnt - akár az elkövetett, akár a mulasztásos bűnt -, minden vigasz hamis és csalárd lesz. Az csupán annyi, mint amidőn beheged a seb, de alatta továbbra is gennyed és sajog. Ne keress belső békességet, amíg Istennel nincs békességed, ami pedig lehetetlen a "megtéréshez illő gyümölcsök" nélkül [Mt 3,8].

4. De talán nem vagy tudatában egyetlen mulasztásos véteknek sem, amely csorbíthatná békességedet és a Szentlélekben való örömödet [Róm 14,17]. Nincs-e akkor valamiféle belső bűn, amely mint "a keserűségnek gyökere, felnövekszik" a szívedben, hogy "kárt okozzon"? [Zsid 12,15] A lelked meddőségét és sivárságát nem az okozza-e, hogy szíved "elszakadt az élő Istentől"? [3,12]. Nem taposott-e rád "a gőgösök lába"? [Zsolt 36,12] Nem "gondoltad magad többnek, mint amennyinek gondolnod kell"? [Róm 12,3] Nem "áldoztál hálódnak és tömjéneztél kerítőhálódnak"? [Hab 1,16] Nem tulajdonítottad-e a sikeredet bármely vállalkozásodban saját bátorságodnak, saját erődnek vagy saját bölcsességednek? Nem dicsekedtél-e valamivel, "amit kaptál, mintha nem kaptad volna"? [1Kor 4,7] Nem dicsekedtél mással, "mint a mi Urunk Jézus Krisztus keresztje"? [Gal 6,14] Nem kerested vagy óhajtottad az emberektől jövő dicséretet? Nem lelted-e gyönyörűségedet benne? Ha igen, látod, merre kell menned. Ha büszkeség által estél el, "alázd meg magadat Isten hatalmas keze alatt, hogy felmagasztaljon téged annak idején" [1Pt 5,6]. Nem azzal kényszerítetted őt a tőled való távozásra, hogy engedtél a haragnak? Nem "indultál haragra a gonoszok miatt", nem "irigykedtél a cselszövőkre"? [Zsolt 37,1] Nem ütköztél-e meg valamely testvéred (valós vagy vélt) bűnein, olyannyira, hogy te magad vétesz a szeretet nagy törvénye ellen elidegenítvén szívedet tőle? Akkor nézz az Úrra, hogy megújíthasd erődet, hogy eltűnjön mind e szigor és ridegség, hogy visszatérjen a szeretet, a békesség és az öröm együtt, és hogy szakadatlanul jóságos és irgalmas legyél másokhoz, megbocsáss mindenkinek, ahogyan Isten is megbocsátott neked a Krisztusban [ld. Ef 4,32]. Nem engedtél-e holmi esztelen kívánságnak? Bármilyen fajta vagy bármilyen fokú érzéki vágynak? Miképpen lehetne akkor helye a szívedben az Isten szeretetének, míg ki nem taszítod onnan bálványaidat? "Ne tévelyegjetek: Istent nem lehet megcsúfolni" [Gal 6,7]: ő nem lakik kettős szívben. Amíg te Delilát ölelgeted kebleden, neki nincs ott helye. Hiába reménykedsz világosságának visszaszerzésében, míg ki nem vájod jobb szemedet, és nem dobod el magadtól! [Mt 5,29] Ó, ne késlekedj tovább! Kiálts hozzá, hogy adja meg ehhez az erőt! Sirasd tehetetlenségedet és gyöngeségedet, és az Úrral mint segítőddel lépj be a szoros kapun [Mt 7,13]: ragadd meg a mennyek országát erővel! [vö. Mt 11,12] Űzz ki minden bálványt az ő szentélyéből, és az Úr dicsősége hamarosan megjelenik [ld. 3Móz 9,6].

5. Esetleg éppen ez, az igyekezet hiánya, a lelki tétlenség az, ami a sötétségben tartja a lelkedet. Éled világodat: nem dúl háború partvidékeiden, és így nyugodt vagy, nem aggodalmaskodsz. A külső cselekedetek változatlan kerékvágásában haladsz, és megelégszel azok betartásával. Eltűnődsz-e közben azon, hogy a lelked halott? Ó, kelj fel az Úr előtt! Serkenj fel, rázd ki magad a porból, tusakodj Istennel a hatalmas áldásért! [1Móz 32,25-26] Öntsd ki a szívedet Istennek imádságban, és tarts ki teljes állhatatossággal! [Ef 6,18] Vigyázz! Serkenj fel álmodból, és maradj ébren! Különben nem várhatsz mást, csak hogy egyre jobban elszakadsz Isten világosságától és életétől.

6. Ha a legalaposabb és legpártatlanabb önvizsgálattal sem tudtad megállapítani, hogy jelenleg utat engedsz akár a lelki tétlenségnek, akár bármilyen külső vagy belső bűnnek, akkor idézd fel a múltat. Fontold meg korábbi indulataidat, szavaidat és cselekedeteidet. Igazak voltak-e az Úr előtt? "Tanácskozz ővele fekvőhelyeden, és csillapodj le" [vö. Zsolt 4,5], és kívánd, hogy ő tegye próbára szívedet, és emlékezetedbe idézzen mindent, ami valaha is "az ő dicsőséges szemeit ingerelte" [Ézs 3,9; Károli]. Ha bármiféle meg nem bánt bűn terhe megmarad lelkedben, nem oszlik el rólad a sötétség, mígnem "ismét megújulsz és megtérsz" [Zsid 6,6], és hit által újból megmosdasz "a forrásban", mely azért "fakad, hogy lemossa a vétket és a szennyet" [Zak 13,1].

7. Egészen más gyógymód kell, ha a betegség oka nem bűn, hanem tudatlanság. Lehet ez a Szentírás értelmét illető tudatlanság, melyért talán tudatlan magyarázók felelnek - legalábbis e tekintetben tudatlanok, bármilyen okosak vagy tanultak más részletekben. Következésképpen csak eme tudatlanság eltávolítása után szüntethetjük meg a belőle fakadó sötétséget. Fel kell mutatnunk a félreértett igék igaz értelmét. Nem áll módomban e helyütt az összes olyan igeszakaszt taglalni, amelyet eme vélekedés szolgálatába állítottak. Csak két vagy három példát említek meg, melyet gyakran hoznak fel annak bizonyítására, hogy minden hívőnek előbb vagy utóbb "sötétségben" kell "járnia" [Ézs 59,9; Jn 8,12].

8. Ezek egyike az Ézsaiás 50,10: "Aki köztetek féli az Urat, hallgasson szolgája szavára! Aki sötétségben jár, és nem ragyog rá fény, bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére!" De hogyan lenne nyilvánvaló akár ez igéből, akár annak összefüggéséből, hogy arra, akiről itt szó van, valaha is ragyogott fény? Aki "megbizonyosodott bűnéről" [vö. Jn 8,46], "féli az Urat, és hallgat szolgája szavára". Neki, akinek még sötét van a lelkében, és soha nem látta Isten orcájának fényét, azt kell tanácsolnunk, hogy mégis "bízzon az Úr nevében, és támaszkodjon Istenére". Ez az ige tehát semmi módon nem bizonyítja, hogy aki Krisztusban hisz, annak időnként "sötétségben kell járnia".

9. Egy másik ige, mely a feltételezések szerint ugyanezt a tanítást hirdeti, a Hóseás 2,16: "Azért most én csábítom őt: elvezetem a pusztába, és szívére beszélek". Ebből arra következtettek, hogy Isten minden hívőt kivisz "a pusztába", a halál és sötétség állapotába. Pedig bizonyos, hogy emez ige semmi ilyesmiről nem szól. Hiszen egyáltalán nem látszik az egyes hívőről beszélni. Nyilvánvalóan utal a zsidó nemzetre, és talán csak arra. Ha viszont alkalmazható is bizonyos személyekre, értelme napnál is világosabban ez: szeretettel vonom őt magamhoz, azután megítélem benne a bűnt, és végül bűnbocsátó irgalommal megvigasztalom.

10. Ugyanezt a következtetést vonták le az elöljáróban idézett igénkből: "Így most titeket is szomorúság fog el, de ismét meglátlak majd titeket, és örülni fog szívetek, és örömötöket senki sem veheti el tőletek." [Jn 16,22] A vélekedések szerint ez azt jelenti, hogy Isten egy idő után visszavonul minden hívőtől, és hogy amíg így meg nem szomorodnak, nem tapasztalhatják meg azt az örömöt, amit senki nem vehet el tőlük. Az egész összefüggés azt mutatja azonban, hogy Urunk itt személy szerint az apostolokhoz szól, nem másokhoz, és hogy kifejezetten bizonyos eseményekről - saját haláláról és feltámadásáról - beszél. "Egy kis idő még," mondja, "és nem láttok engem", amíg ugyanis a sírban leszek. "De ismét egy kis idő, és megláttok engem" [16,16-17], amikor feltámadok a halálból. "Ti sírni és jajgatni fogtok, a világ pedig örül...; de szomorúságotok örömre fordul... Most titeket is szomorúság fog el", mert nemsokára elvétetem tőletek, "de ismét meglátlak majd titeket", feltámadásom után, "és örülni fog a szívetek, és örömötöket", amit akkor adok nektek, "senki sem veheti el tőletek". [16,20-22] Mindez, tudjuk, szó szerint beteljesedett az apostolok esetében. Ebből azonban nem vonhatunk le következtetéseket arra vonatkozólag, hogy Isten általában miképpen bánik a hívőkkel.

11. Egy negyedik, eme tanítás bizonyítására gyakorta idézett ige (hogy többet ne említsünk) az 1Péter 4,12: "Szeretteim! A szenvedés tüze miatt, amely megpróbáltatásul támadt közöttetek, ne háborogjatok úgy, mintha valami meglepő dolog érne titeket". Ez azonban csakolyan távol áll a kérdéstől, mint az előző. A vers szó szerinti fordításban így hangzik: "Szeretteim, ne csodálkozzatok a közöttetek bekövetkező égetéseken, ezek megpróbáltatásotokra vannak". Mármost noha lehet ezt másodlagos értelemben a belső próbatételekre vonatkoztatni, elsősorban mégis kétségkívül a mártíromságra és az ahhoz kapcsolódó szenvedésekre utal. Ez a vers sem felel meg egyáltalán a célnak, amelynek érdekében idézik. És felszólíthatunk bárkit, hogy keressen egyetlen verset akár az Ó-, akár az Újszövetségben, amely egy kicsit is jobban megfelel a célnak, mint ez.

12. "De vajon nem sokkal hasznosabb-e a léleknek a sötétség, mint a fény? Isten munkája nem sokkal gyorsabban és hatékonyabban megy-e végbe a belső szenvedés állapotában? Nem tisztul-e meg a hívő gyorsabban és alaposabban a szomorúság, mint az öröm által? A gyötrelem és kín és lelki nyomorúság és mártíromság által inkább, mint a szüntelen békesség által?" Ezt tanítják a misztikusok, így van megírva az ő könyveikben - de nem az Isten igéjében. A Szentírás sehol nem mondja, hogy Isten távolléte teszi leginkább tökéletessé az ő munkáját a szívben! Hanem inkább a jelenléte, a zavartalan közösség az Atyával és a Fiúval. Az erről való szilárd meggyőződés többet elvégez egy óra alatt, mint a távolléte egy emberöltő alatt. A Szentlélekben való öröm sokkal hathatósabban tisztítja meg a lelket, mint azon öröm hiánya, és az Isten békessége a legjobb eszköz arra, hogy megtisztogassa a lelket a földi ragaszkodások salakjától. Vessük el tehát amaz alap nélküli gondolatot, hogy Isten országa meghasonlott önmagával, hogy az Isten békessége és a Szentlélekben való öröm gátolja az igazságot [vö. Róm 14,17], és hogy nem "hit által van üdvösségünk" [Ef 2,8], hanem hitetlenség által, nem remény által, hanem csüggedés által.

13. Mindaddig, amíg az emberek így képzelegnek, persze hogy "sötétségben járnak". És nem is szűnhet meg az okozat, amíg az okot el nem távolítjuk. De mégsem szabad azt gondolnunk, hogy ha az ok már eltűnt, akkor az okozat is azonmód megszűnik. Akár tudatlanság, akár bűn okozta a sötétséget, ha az egyiket vagy a másikat eltávolítjuk is, a világosság, melynek elzárták az útját, lehet, hogy nem fog azonnal visszatérni. Minthogy ez az Isten ingyen ajándéka, ő előbb vagy utóbb, tetszése szerint helyreállíthatja. Bűn esetében nem várhatjuk, hogy azonnal visszatérjen. A büntetés a bűnre következett: joggal tarthat emennek megszűnte után is. Így van ez a dolgok természetes rendje szerint is: a seb nem gyógyulhat be, amíg a nyílvessző benne van a húsban, de nem gyógyul meg azonnal annak kihúzása után sem, hanem sajog és fáj még jó darabig.

14. Végezetül ha a sötétséget különféle, nehéz és váratlan kísértések okozzák, a legjobb mód arra, hogy ezt megszüntessük és megakadályozzuk, az, ha megtanítjuk a hívőket arra, hogy mindig számítsanak a kísértésre: mivel gonosz világban élnek, gonosz, álnok, rosszindulatú lelkek között, és mivel az ő tulajdon szívük is minden gonoszra képes. Győzzük meg őket arról, hogy a megszentelődés egész munkája nem megy végbe egyszerre (amiként képzelték), s hogy amikor hitre jutnak, csupán olyanok, mint az újszülöttek [1Pt 2,2], fokozatosan kell felnövekedniük, és sok viharra számíthatnak, mielőtt eljutnának a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra. Mindenekelőtt tanítsuk meg őket arra, hogy amikor dúl körülöttük a vihar, ne ereszkedjenek vitába az ördöggel, hanem imádkozzanak, öntsék ki lelküket Isten előtt, és tárják föl előtte bajukat. Őrájuk kell a nagyszerű és drága ígéreteket alkalmaznunk - nem pedig a tudatlanokra, rájuk csak a tudatlanság eltávolítása után, de semmiképpen a megátalkodott bűnösökre. Amazoknak részletesen, szeretettel elbeszélhetjük üdvözítő Istenünk kegyelmét, hosszasan ecsetelhetjük gyengéd, örökkévaló irgalmasságát. Elidőzhetünk a "nagyon tiszta" beszédű Isten hűségénél [Zsolt 119,140] és az értünk kiontott vér érdeménél, mely "megtisztít minden gonoszságtól" [1Jn 1,7]. Isten pedig bizonyságot tesz szaváról, és kivonja lelküket a nyomorúságból. Így szól majd: "Kelj fel, tündökölj, mert eljött világosságod, rád ragyogott az Úr dicsősége" [Ézs 60,1]. Sőt eme világosság, ha alázatosan jársz Istennel és ragaszkodsz hozzá, "egyre világosabb lesz délig" [Péld 4,18].

Szerk. Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2015.02

További Wesley-prédikációk