Kapcsolati szentség: a megszentelődés egy Wesleyétől eltérő modellje - Thomas Jay Oord és Michael Lodahl könyvének összegzése

1. A teljes megszentelődés Wesley-féle megközelítését ma a szentségmozgalmon belül is sokan vitatják, illetve módosítani próbálják. Közéjük tartozik Thomas Jay Oord és Michael Lodahl, akik többek között "Relational Holiness" (Kapcsolati szentség, Beacon Hill Press of Kansas City, 2005) c. művükben fejtik ki álláspontjukat. Ehhez a kis könyvhöz hárman írtak előszót (a negyediket a szerzők írták). Az első előszóban Ron Benefiel, a Názáreti Teológiai Főiskola (NTS) igazgatója azt írja a szentségről: "Amikor a szeretet isteni életének részei vagyunk (és Isten szeretete van bennünk), akkor nem marad hely semmi másnak - és kétségkívül a bűnnek sem."

2. A második előszót William M. Greathouse, a Názáreti Egyház nyugalmazott egyetemes szuperintendense így kezdi: "John Wesley azt tanította, hogy nem vagyunk szabadok a teljes szeretetre, amíg meg nem szabadultunk minden külső és belső bűntől. Bár az újjászületés során a Szentlélek által szívünkbe árad Isten szeretete, ez a szeretet 'összekeveredik' a bennünk maradó bűnös önszeretettel. Csak akkor tapasztalhatjuk meg 'Isten és az emberek tiszta szeretetét', ha a szívünk megtisztult ettől a lappangó önbálványozástól. Ez a keresztyén szentség klasszikus értelmezése. Greathouse ezután idézi Wesley "Az üdvösség szentírási útja" c. 43. prédikációjának I.9. pontját, amelyben szerinte Wesley a teljes megszentelődésről alkotott érett felfogását kifejtve egy lépéssel tovább megy, és "holisztikusabban" értelmezi ezt a tapasztalatot, az isteni szeretet minden egyebet kiűző erejeként határozva meg azt. Wesley itt kijelenti: "a tökéletesség... tökéletes szeretetet jelent, a bűnt kizáró szeretetet..., a lélek teljességét elfoglaló szeretetet." (Majd így folytatja: "Azt a szeretetet, amely "mindenkor örül, szüntelenül imádkozik, mindenért hálát ad"; 1Thessz 5,16-18.) Greathouse ezután a fenti prédikáció III.14. pontját idézi: "Mily világosan kifejezi ez a szeretetben való tökéletesedésünket! Mily határozottan kimondja, hogy minden bűnünkből megszabadulunk! Mert ha a szeretet tölti be az egész szívet, mi helye marad ott a bűnnek?" Greathouse szerint a szerzők a keresztény szentségnek ezt a holisztikus szemléletét nevezik "kapcsolati szentségnek".

3. A harmadik előszóban David J. Felter, a Holiness Today folyóirat és a Názáreti Egyház egyetemes főszerkesztője a teljes megszentelődést egy isteni szimfónia második tetőpontjához hasonlítja, melyről azt írja: "ez az önátadás egy dinamikus elem megjelenését jelzi Isten remekművében, melyben a Szentlélek megtisztítja a hívő szívét, és olyan szeretettel tölti meg, amely kizár minden önközpontúságot."

4. Maguk a szerzők könyvük 81. oldalától kezdve egy kalandos utazáshoz hasonlítják a szent életet. Isten az ő előzetes kegyelme révén bővelkedő életet kínál nekünk, s a magunk és mások tetteit is felhasználva lehetőségeket készít nekünk a cselekvésre, abban bátorítva és segítve minket, hogy mindig olyan cselekvési módot válasszunk, amely kedvezően hat másokra és ránk. "Amikor egy adott pillanatban az Isten elhívása szerinti legjobb lehetőséget választjuk, szentségben cselekszünk. Abban a pillanatban 'tökéletesek [vagyunk], mint ahogy mennyei Atyánk tökéletes' (Mt 5,48). Abban a pillanatban szeretünk.... A kapcsolati szentség azt jelenti, hogy adott módon, helyen és időben megfelelően reagálunk Isten szeretetre hívó szavára. A szeretet lehetősége minden pillanatban nyitva áll előttünk.... A kapcsolati szentség mint az Isten szeretetére adott pillanatnyi válaszunk a keresztény élet egyedi - és megítélésünk szerint határozottan biblikus - szemléletét jelenti. Úgy is gondolhatunk a kapcsolati szentségben töltött életre, mint egy kalandos utazásra. Nevezzük ezt a szentség 'kalandos utazási' modelljének."

5. E modell szerint az utazók egy sok lehetőséget nyitva hagyó és nagyrészt előre meg nem tervezett útra vállalkoznak. Minden lépésükhöz utat mutat nekik egy Vezető, akinek segítsége nélkül elvesznének, és aki hol világosan, hol nehezebben kivehetően megmutatja nekik a szeretet útját. Ez az utazás útitársak közösségében történik, akik segíthetnek egymásnak, hatnak egymásra, és korábbi utazók tapasztalatait is elérhetővé teszik. Mindezt társas, közösségi vagy szociális szentségnek is nevezhetjük. Az utazást különböző szokások és erőforrások is nagyban segíthetik, melyek nélkül a legtöbb utazó nemigen tudja elképzelni a sikeres haladást.

6. A szerzők szembeállítják ezzel a szentség "csúszdamodelljét". Ez a "forgatókönyv" a fölkapaszkodás és lecsúszás szakadatlan körforgásából áll. A "hegymászó" a lépcső helyett a csúszda lapján próbál fölkapaszkodni, ami csak úgy lehetséges, ha megtart bizonyos szabályokat, nem tesz rosszat, és engedelmes marad. Minél tovább kerüli a bűnt, annál magasabbra jut. Azonban előbb-utóbb szinte elkerülhetetlenül legyőzi a kísértés, vétkezik, és lecsúszva a játszótér homokjában találja magát, ahonnan elölről kezdheti az egész sziszifuszi munkát, ha egyáltalán van még hozzá bátorsága.

7. Mivel a szerzők elég szűkszavúan fejtik ki álláspontjuk lényegét, nem derül ki egyértelműen, hogy az miben különbözik Wesley megközelítésétől (amely épp a "csúszdamodell" ellentéte: éppen arról szól, hogy lehetséges tartósan vagy akár végleg tisztán "fent" maradni, és nem szükségszerű a visszacsúszás). Nem határozzák meg a teljes megszentelődést, sem annak a bűnhöz való viszonyát. Csupán annyi látszik világosnak (ha jól értem álláspontjukat), hogy a szentség pillanatnyi tulajdonság, és nem (feltétlenül) zárja ki tartósan a bűnt - ami ellentmond a három előszó idézett állításainak. S továbbra is nyitva marad a kérdés: vajon elérhető-e tartósan a bűn minden fajtáját kizáró szeretet és szentség? Ezeket a kérdéseket és a Wesleyétől eltérő "szentségmodellek" értékelését illetően ld. a Wynkoop "A szeretet teológiája" c. könyvéről szóló összegzést. A "sok lehetőséget nyitva hagyó és nagyrészt előre meg nem tervezett út" modelljét illetően pedig Jézus példáját kell felidéznünk és követnünk, aki azt mondta: "Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon" (Jn 5,19). Mindig az Atya akaratát kereste és követte, szokása volt, hogy félrevonult imádkozni (Mk 1,35; 14,32kk), s fontosabb döntései előtt akár az egész éjszakát átvirrasztotta imádkozva (Lk 6,21).

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2007.11.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)