A szeretet teológiája - A wesleyanizmus dinamikája
Mildred Bangs Wynkoop "A Theology of Love: The Dynamic of Wesleyanism" c. könyvének kivonata
(Beacon Hill Press of Kansas City, 1972, 362 o.)
A teljes angol nyelvű könyv (276 o.) letölthető innen
A Wesley első 52 prédikációjából vett idézetek a Názáreti Egyház Alapítvány kiadásában megjelent prédikációs kötetekből valók (ld. az Irodalmat).
1. Előzetes feltevéseink, előítéleteink gyakran meghatározzák bibliaértelmezésünket. A katolikus teológia a megszentelődést a megigazulás elé helyezve összekeverte a kettőt, s így a megigazulást a cselekedetek eredményévé tette. Luther helyreigazította ezt a tévedést, kimondva, hogy a megigazulás hit által történik, nem cselekedetek által, azonban a megszentelődést összekeverte a cselekedetekkel. Wesley visszaadta a megszentelődésnek az azt megillető szerepet, rávilágítva, hogy megkülönböztethető a megigazulástól, de szerves része annak. Luther és különösen Kálvin a megigazulást személytelen, jogi fogalomként fogta föl: Isten nem tekint a bűneinkre, hanem Krisztus igazságát tulajdonítja nekünk, miután szuverén módon eleve elrendelt minket az üdvösségre (másokat pedig a kárhozatra), s teljes romlottságunkban képtelenek vagyunk ezen változtatni, csupán passzívan elszenvedhetjük. Wesley viszont rámutatott, hogy itt személyek közötti kapcsolatról van szó, melynek lényegi, dinamikus összetevője a SZERETET, amely csak erkölcsi szabadságban létezhet: nem kényszeríthető ki. (Ld. az Egyházfegyelem a reformátoroknál és a protestáns hitvallási iratokban c. írást is.)
2. Posztmodern korunkban sokszor hajlamosak vagyunk elkenni az igazságot; Wesley azonban a világos gondolkodás és a megkülönböztetés mestere volt. Ő és kiváltképpen egyes követői helyenként talán túl sarkosan is foglaltak állást a teológia bizonyos tanait illetően, Wynkoop azonban sokkal árnyaltabban fogalmazva próbálja értelmezni a Szentírást és Wesleyt. Miközben számos mélyre ható kérdésre keresi a választ, több félreértést tisztáz, és a különböző felekezetek számára is járható utat épít a tárgyalt problémák bibliai szemléletmódja felé. Megvizsgálja például a következő kérdéseket: A hit megelőzi vagy követi a bűnbánatot? Szükséges-e az engedelmesség, és miért? A teológiai tanok és a tapasztalat közti "hihetőségi szakadékról" szóló fejezetben pedig ilyesféle kérdéseket tesz föl: Mi a jelentősége a keresztény élet sok különleges pillanata között a MÁSODIK áldásnak vagy krízisnek (fordulópontnak) - miért nem egy, három vagy 100 ilyen pont van? Hogyan különböztethető meg az egyik a másiktól? Ha a hívő elveszíti az egyik "áldást", melyik az, mi lesz a másikkal, és honnan tudhatja, mikor kapta vissza? Isten az első élménynél visszatart valamennyit a kegyelméből? Vagy "a kegyelem egyes munkái" során csak részben oldja meg a bűn problémáját? Az újjászületéskor teljesen megszabadulunk, vagy csupán részben? Utóbbi esetben Isten nem tudna-e teljesen megszabadítani, és ha igen, miért nem teszi meg rögtön? Ha viszont már az újjászületéskor teljesen megszabadultunk, miért kell egy másik különleges pillanatban felkészítenie minket a mennyre? Mi a krízis és a folyamat, s hogyan függnek össze? Mi a tökéletesség, a megtisztulás, a szeretet, a hit és a (teljes) megszentelődés?
3. Isten mindenkinek kínálja kegyelmét, és mindenkitől azt várja, hogy erkölcsi felelősségének tudatában személyes kapcsolatba lépjen vele, elkötelezett és engedelmes szeretettel viszonozva az ő szeretetét. Nincsenek külön "kegyelemfajtái" - pl. közönséges és üdvözítő, valamint megszentelő kegyelem -, hanem fenntartás nélkül minden kegyelmet felajánl az embernek egyetlen "egységcsomagban", és a megtéréskor a vele való élő szeretetkapcsolatban rendelkezésére is bocsátja mindezt; de az ember a maga lélektani és egyéb korlátai miatt általában nem tud élni a kegyelem teljes lehetőségével. Ezért elindul nála a megszentelődés egész életen át tartó folyamata, amely az ember lelki felépítése miatt egy (vagy több) krízisen vezet keresztül. Isten mindig azt várja az embertől, hogy a tőle telhető maximumot nyújtsa (ami személyenként igen eltérő lehet), és meg is adja ehhez a kegyelmet. A megszentelődés tehát erkölcsi döntések sorozatát foglalja magában, melyek során nem valamely külső törvényt igyekszünk betartani, hanem a Krisztus iránti szeretetünk belső "kényszere" sarkall minket arra, hogy neki tetszően tegyünk mindent.
4. Amint az alábbi néhány adat is jelzi, Wesley nem mindennapi ember volt - érdemes figyelmet szentelnünk neki. Több mint 400.000 km-t lovagolt, legalább 40.000-szer prédikált, fiúiskolát alapított és tankönyveket írt, 233 művet adott ki különféle témákról, összes művei 14 vaskos kötetben jelentek meg, összeállított egy keresztény könyvtárat, 4 kötetben megírta Anglia történetét, írt egy könyvet "Madarakról, vadakról és rovarokról", egy másikat pedig az orvostudományról, ingyenes gyógyszertárat nyitott, egy elektromos gép felhasználásával több mint 1000 embert meggyógyított, fonó- és kötőműhelyeket rendezett be a szegényeknek, könyvei után 40.000 fontot kapott, de ebből semmit sem tartott meg magának. Életét szinte végigkísérte az ébredés, amely átformálta az angol társadalmat. (Ld. még életrajzának 7. pontját).
I. A biblikus szentséget szeretet jellemzi
1. A Bibliában és Wesleynél Isten és ember vonatkozásában a szeretet jelenti azt a középpontot, ahova a gondolatok újra meg újra visszatérnek. Isten szeretete nyilvánult meg a világ megteremtésében és egyetlen Fiának föláldozásában (Jn 3,16). Jézus eljövetelének, életének és halálának végső célja nem csupán az volt, hogy megmentsen minket a bűneink büntetésétől, hanem az, "hogy megszentelje a népet" (Zsid 13,12), "az ige által megtisztítva megszentelje" egyházát (Ef 5,25-27), hogy "megszentelődjenek az igazsággal" (Jn 17,17-19). Minden parancsolat betöltése és végső célja Isten és felebarátaink szeretete (Mk 12,28kk; Róm 13,9k; 1Tim 1,5). Wesley így nyilatkozott erről: "Főbb tantételeinkből - melyek az összes többit is magukban foglalják - három van: a bűnbánat, a hit és a szentség tana. Ezekről azt tartjuk, hogy az első úgyszólván a vallás előcsarnoka, a második annak kapuja, a harmadik pedig maga a vallás" (Wesley: Works, VIII:472). A teljes szentség vagy keresztény tökéletesség pedig az ő megfogalmazásában "azt jelenti, hogy teljes szívünkből szeretjük Istent, és szeretjük felebarátunkat, mint magunkat" (A keresztény tökéletesség világos leírása, 27. pont).
2. A szeretet sokkal mélyebb dolog, mint általában gondoljuk. Nem választható el erkölcsi összetevőitől. Nagyon személyes jellegű, kizárólag személyekre korlátozódik, és jelentős részben meg is határozza a személy fogalmát. Boldogságot jelent olyan értelemben, hogy az egész személyiség összhangjához és békességéhez vezet. Sosem felszínes, mindig a lényeges dolgokra koncentrál az igaz kapcsolat megőrzése érdekében. Megvéd az önzéstől és a jogainkhoz való túlzott ragaszkodástól. Bátorságot, erőt ad az embernek ahelyett, hogy gyengévé, pipogyává tenné. Nem csupán békében virul, hanem a személyes kapcsolatok feszültségekkel, konfliktusokkal terhelt világában is, megmutatva kreativitását, teremtő erejét. Nem vonul elefántcsonttoronyba, sőt a közönyt, elszigetelődést, büszkeséget lerontva igyekszik elérni másokat, bármilyenek is. A szentséggel egységet alkot, és kiegészíti azt: szentség nélkül érzelgősséghez, valamint a személyiség és az integritás feladásához vezet; a szentség szeretet nélkül pedig kemény ítélkezéshez, kritizáló lelkülethez és megosztottsághoz. A szeretet lélektani irányultságú: a személyes kapcsolatok, érzelmek szövevényes világában, a közösségben, a való életben nyilvánul meg mint Krisztus követőinek legfőbb ismertetőjele (Jn 13,34k).
3. A "szeretet" szót nagyon sokféle értelemben használjuk, és legalább négy görög szónak felel meg. Az erósz (a négy közül az egyetlen szó, amely nem fordul elő az Újszövetségben, jelentése viszont megtalálható benne) a testi vagy ösztönös szeretetet, vonzalmat jelenti, és nemcsak az érzékiségre utalhat, hanem például a heves hazaszeretetre is. A sztergein családias jellegű vonzódást, hűséget, odaadást fejez ki, és gyakran testvérszeretetnek fordítják (az Újszövetségben alighanem csak a Róm 12,10-ben fordul elő egy összetételben, és itt a "gyengéd" szóval adták vissza). A phileó szívélyes barátságot, mély vonzódást jelent - így szereti az Atya a Fiút (Jn 5,20), Jézus Lázárt (Jn 11) és "a szeretett tanítványt" (Jn 20,2), és a hívők így szeretik az Urat (1Kor 16,22). Az ellenség szeretetére Jézus nem utalt ezzel a szóval, de az őt megtagadó Péter szeretetére igen, amikor harmadszorra kérdőre vonta őt.
4. Míg a szeretet fenti három fajtája természetes emberi reakció, amely nemigen igényel erőfeszítést, az agapé inkább az ember jellemzője, életének és kapcsolatainak rendező elve; olyan beállítottság, amely mindenekelőtt Istenre, majd az összes emberre és dologra irányul. Ez a "keresztény szeretet" elsősorban nem érzelem, hanem szándékos életvezetés. Ez tartja egyensúlyban a másokkal való kapcsolatainkat azáltal, hogy szándékosan ügyelünk Istenre és önmagunk helyes értelemben vett tiszteletére, szeretetére. (Mivel az utóbbit sokan talán furcsállják, hadd utaljak itt röviden Gary R. Collins "Christian Counseling: A Comprehensive Guide" c. könyvének [Word Publishing, 1988] a kisebbrendűségi érzésről és önbecsülésről szóló fejezetére, melyben a szerző kifejti, hogy azért szerethetjük magunkat, mert Isten szeret és igen értékesnek tart minket mint teremtményeit és gyermekeit, akikért Fiát adta, s akiket tagadhatatlan képességekkel és lehetőségekkel ajándékozott meg. Bővebben ld. később.) Ezzel a szeretettel kell szeretnünk ellenségeinket, ahogyan Isten is személyválogatás nélkül szeret és áldásaiban részesít MINDENKIT - leginkább ilyen értelemben lehetünk "tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyánk tökéletes" (Mt 5,43-48). Ez a részrehajlás nélküli szeretet tehát minden ember iránti jóindulatot jelent, amely cselekedetekben nyilvánul meg. Az agapé magában foglalja, s így lehetővé teszi és megerősíti a szeret fenti három fajtáját. Isten ezt a szeretetet fejezte ki irántunk, amikor Krisztust halálra adta értünk (Róm 5,8; Jn 3,16): a "világért", MINDEN emberért, és nem csupán néhány kiválasztottért - az utóbbi esetben a fileót gyakorolta volna. Ez a szeretet megbocsát minden sértést, viseli a megbékélés költségeit, szeretetre méltó emberként kezeli és befogadja a bűnöst, hiába akar az kizárni másokat. A bűneink bocsánata nem Isten hajlandóságától vagy elrendelésétől függ, hanem attól, hogy mi hajlandóak vagyunk-e megbocsátani másoknak. Isten népére ez a nyitott közösség jellemző, melynek alapja a nyílt kommunikáció. (Hozzátartozik ehhez a gyülekezeti fegyelmezés is, melyet Wesley a vétkező és a közösség érdekében meglehetősen szigorúan gyakorolt, ld. a szándékos bűnről szóló írás 22.b. pontját.)
1. Isten az embert befejezetlennek alkotta meg, és az ember részt vesz a befejezés folyamatában, melyhez Isten megadta az alapanyagot. Ez a befejezés nem valamiféle külső, az ember tevékenységétől független beavatkozás eredménye, amint azt a wesleyanizmus torz változatát vallók vélik, akik nem biblikus, hanem szinte mágikus vagy babonás módon hisznek a természetfelettiben. A szentség dinamikus dolog, s az isteni képmás helyreállításának és fejlesztésének útját és célját jelenti.
2. Wesley, aki elsősorban nem a szabad akaratot, hanem a szabad és ingyenes kegyelmet hangsúlyozta, alighanem egyetértene Dietrich Bonhoefferrel abban, hogy "vallás nélküli kereszténységre" van szükség: a helyes véleményeket, külsőségeket vagy cselekedeteket előtérbe helyező hamis vallás helyett olyan kereszténységre, amely a szív és az Úrral való személyes kapcsolat vallása, melynek Alfája és Omegája az az Isten, aki "Krisztusban megbékéltette a világot önmagával" (2Kor 5,19; ld. Wesley "Az Isteni Lény egysége" c. 114. prédikációjának 15. pontját, valamint "A szív körülmetélése" c. 17. prédikációjának I.12. pontját).
3. Lélektanilag károsak azok az érzelmi ingerek - függetlenül attól, hogy kiváltójuk egy könyv, film, felhívás vagy az istentisztelet, ill. dicsőítés valamely része -, amelyek nem eredményeznek megfelelő cselekvést. Az érzelmek nem önmagukért vagy az élvezet kedvéért léteznek, hanem azért, hogy tettekre indítsanak minket. Ha a nagy kihívások által kiváltott nagy érzelmek nem válnak cselekedetté, végül erkölcsi dualizmushoz vezetnek, melyben az eszmény elválik a cselekvéstől, egyre kevésbé lehetséges a személyiség mély egysége, és egyfajta romboló erkölcsi skizofrénia alakul ki. Azok a gyülekezetek, amelyek remek prédikációkat, kihívásokat és érzéseket tapasztalnak, de ezeket nem kamatoztatják a szolgálatban, közönyössé, hideggé, visszahúzódóvá és vélt felsőbbrendűségük következtében ítélkezővé válnak.
4. Ugyanakkor a "negatív" érzelmek is lehetnek hasznosak, ha nem elfojtani vagy kiirtani akarjuk őket (amit Isten sem tesz velük), hanem megfelelően bánunk velük. Wesley a nyolc boldogságról szóló 22. prédikációjának I.5. pontjában a következőket írja a szelídekről: "Nem kívánják kioltani azokat az indulatokat, amelyeket Isten bölcs célok végett a természetükben elhelyezett. Ellenben mindegyiket kézben tartják, uralmuk alá vonják, és csakis e célok szolgálatába állítva élnek velük. Így még a nyersebb és kellemetlenebb indulatokat is alkalmazni lehet a legnemesebb célokra. Ha a bűn elleni küzdelemben használjuk, ha a hit és a szeretet által szabályozzuk, még a gyűlölet, a harag és a félelem is olyan lehet a lélek számára, mint fal és bástya: a gonosz nem tud a közelébe férkőzni, hogy kárt tegyen benne." Wesley egyébként kitűnő lelkigondozó volt, és mai szemmel nézve is helyénvaló, bölcs tanácsokat adott az embereknek, s törékenységüket, testük és lelkük szoros kapcsolatát figyelembe véve bátorította őket (lásd pl. azt a levelét, amelyet 1771. október 28-án írt Mrs. Elisabeth Bennisnek, akit a gyülekezetben sérelem ért).
5. Wesley látta kora problémáit - amilyenek ma a mély kulturális egyenlőtlenségek, a társadalom mechanikussá, személytelenné válása, a zsúfolt nagyvárosok lakóinak szörnyű magánya, a túl nagy terhek hordozó emberek érzelmi egyensúlyának felbillenése, a drogkultúrába menekülés, a környezet pusztulása, valamint az általános hitetlenség, melynek okaihoz hozzátartozik, hogy egyrészt sokan úgy vélik, Isten semmit sem képes vagy hajlandó tenni a háború, szegénység, betegség és halál ellen, másrészt az egyház nem tudja szólni (és megélni) a prófétai és megváltó igét, hanem bűnbakokat és mentségeket keres. Wesley nemcsak az igét hirdette, hanem rendkívül sokoldalúan kereste a problémák megoldását is (ld. az életrajzát.) Az üdvösségen nem csupán a pokoltól való megszabadulást értette, hanem a bűntől való jelenlegi megszabadulást, a lélek eredeti egészségének és tisztaságának, az isteni természetnek a helyreállását, Isten képmására való megújulását igazság(osság)ban, valódi szentségben és irgalomban (Works, VII:47). Teológiáját az tette egyedivé, hogy a hit lényegét az Istennel való személyes, dinamikus kapcsolatban látta.
6. A teológusok sokat vitatkoztak annak jelentésén, hogy az ember Isten képmása. Ennek egyik jelentős oka lehet, hogy a görög nyelv egyes szavai megőrizték az anyagot (így a testet is) mindenestül rossznak, a szellemet pedig jónak tartó dualisztikus filozófia bizonyos fogalmait. Ennek következménye az is, hogy az embert gyakran testre, lélekre és szellemre osztják fel - ellentétben mind az Ó-, mind az Újszövetséggel, amelyben a "szív" vagy az "elme" mindig az egész embert jelenti. (A Zsid 4,12-ben a "szétválás" az ízületeken és a velőkön BELÜL történik, nem pedig a kettő KÖZÖTT, és ugyanez a helyzet a "pneuma" és a "psziché" esetében is). Emiatt tehát a teológusok gyakran "az emberben" keresték "Isten képmását", mint valami elkülöníthető dolgot. A katolikusok szerint ezt a képmást az értelem jelenti, amelyre a héberben nincs is külön szó, hiszen az értelem maga az ember, aki felelősségteljesen, józanul viszonyul az élethez. A teológusok később a képmást természetes és erkölcsi részekre osztották, melyekből szerintük csak az utóbbi veszett el a bűnbeeséskor. Ha viszont ebben az életben visszakaphatjuk ezt a képmást (a keresztség során, a megtéréskor vagy a megszentelődéskor), akkor nem világos, mit kapunk vissza - talán valamiféle pszichológiai mutáció történik bennünk?
7. Kálvin szerint "az Isten képe... Ádámnak azt a tökéletes állapotát (integritas) jelenti, amellyel Isten felruházta" a bűnbeesés előtt. Utána azonban ez a képmás "annyira megromlott, hogy ami megmaradt, az nem egyéb, mint ijesztő éktelenség" (Institutio, I.15.3-4., a rövidített kiadásból idézve). A Biblia viszont azt mondja, hogy "Isten a maga képmására alkotta az embert" (1Móz 9,6), aki csak az Istennel való kapcsolatának helyreállása révén újulhat meg "Teremtőjének képmására" (Kol 3,10). Az előbbi ószövetségi igében egyébként Isten a bűnbeesés UTÁN jelentette ki, hogy mivel az ember Isten képmására teremtetett, vérének kiontásáért a gyilkosnak saját vérével kell fizetnie.
8. Az embert tehát Isten a maga "képmására, hozzá hasonlóvá" teremtette (1Móz 1,26), és ez azóta sem változott. Mind az ó-, mind az újszövetségi szóhasználatban a KÉPMÁS az ember lényeges egyedi vonásait jelenti, erkölcsi tulajdonságait is beleértve - és Isten "nagyon jónak" találta az embert (1Móz 1,31) -, a HASONLÓSÁG pedig az erkölcsi és lelki kérdések felfogásának, eldöntésének képességét, melyet az ember a földi "próbaidő" alatt gyakorolhat. Az emberek abban is eltérnek az állatoktól, hogy noha vannak közös vonásaik, minden ember egyéniség is, aki sok szempontból egyedi, vagyis jelentősen eltér az átlagostól vagy "normálistól". Amint Sydney Harris írja: "Az úgynevezett 'normális' típusok megbízhatók lehetnek a másodrendű feladatok esetében, de az elsőrendű emberek nem igazodnak a szabványokhoz." Más szóval az embert éppen másoktól eltérő volta és kiszámíthatatlansága teszi értékessé (ami szorosan összefügg szabad döntési képességével).
9. Egyesek az önszeretetet tekintik a bűn lényegének, mivel félreértik a Jézus Mt 16,24-beli kijelentésében szereplő "én" fogalmát ("Ha valaki... utánam akar jönni, tagadja meg magát"), mintha az a személyiség elkülöníthető, önmagában gonosz része volna, melynek eltörlése vagy leigázása szentséget eredményez az emberben. Jézus kiigazítja ezt a félreértést, amikor azt mondja, hogy először is teljes szívből szeretnünk kell Istent, másodszor pedig felebarátainkat MINT MAGUNKAT. Ahhoz, hogy másokat szeressünk (Istent is beleértve), szükségünk van önmagunk bizonyos fokú elfogadására és becsülésére. Wesley is rámutat erre az Ef 5,28-hoz fűzött megjegyzésében, kijelentve, hogy "az önszeretet nem bűn, hanem vitathatatlan kötelesség". Ami bűn, az az önzés - a szeretet eltorzítása, melyben az én foglalja el a központi helyet, mindent a háta mögé utasítva. Optimális esetben a szeretetnek ezek a "fajtái" vagy összetevői kellően kiegyensúlyozzák egymást.
10. Isten már eltávolította a minket tőle elválasztó korlátokat, így az ember Isten szeretetének világába születik, és nem kell bűnbocsánatért könyörögnie Istennek - ő már gondoskodott arról, és Krisztus által mindenkinek felajánlja. Ugyanígy a Szentlélekért sem kell könyörögnünk - ő könyörög és jár közben értünk, igyekezve "megkörnyékezni" minket. Csak föl kell ismernünk hívását, ajtót nyitva őelőtte.
1. A bűn nem más, mint rossz útra tévedt, torz szeretet, melynek az én a középpontja. Az embernek muszáj szeretnie. Szeretete tárgyának megválasztásában rendelkezik a legnagyobb szabadsággal és felelősséggel. Csak akkor válik szeretete rabjává, ha emberségét személytelen ösztönöknek rendeli alá. A szentség az igazi Középpontba, Jézus Krisztusba "zárt" elkötelezett szeretet, amely az egész élet összhangjához és egészségéhez vezet.
2. A bűn és a szentség lelki és erkölcsi, nem pedig mérhető matematikai fogalom. A kálvinizmus a bűnt mérhető, jogi keretek között értelmezve korlátozza az engesztelés mértékét, azt állítva, hogy Krisztus pontosan meghatározott mennyiségű bűnért halt meg, különben minden bűnért "megfizetett" volna, és így mindenki üdvözülne. A katolikusok szerint Krisztus érdeme csak az "eredendő bűnt" törli el, és a megkeresztelt ember maga ad elégtételt az életében elkövetett bűneiért. Sokan személytelen "dologgá" próbálják tenni az "eredendő bűnt", élesen megkülönböztetve a bűn princípiumát az elkövetett bűnöktől, és a megoldást ennek a dolognak az "eltávolításától" várják. Ez a gondolkodásmód egyfajta "teista mágia". (Azt nevezzük mágiának, amikor a megfelelő eszközök igénybevétele nélkül próbálunk célt érni, átugorva az álom és valóság közti szakadékot.) Az ember mindig igyekszik elkerülni, hogy személyesen felelősséget vállaljon a jelleméért és tetteiért, hogy meg kelljen vallania mindezt, és változtatnia kelljen rajtuk.
3. A máskor oly kimért Wesley "A gyökérre mért csapás - A barátainak házában leszúrt Krisztus" c. prédikációjában (melynek alapigéje a Lk 22,48: "Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?") igen szenvedélyes szavakkal illeti azokat, akik a bűnt igyekeznek a személyes felelősség köréből az ember személytelen, tudatalatti rétegeibe száműzni: "Szentség nélkül senki sem látja meg az Urat.... Senki sem fog Istennel élni, csak aki már most neki él. Senki sem fogja dicsőségét élvezni a mennyben, csak aki képmását hordozza a földön. Aki nem szabadul meg itt a bűntől, az nem szabadulhat meg odaát a pokoltól. Senki sem láthatja meg Isten országát odafent, ha nincs benne Isten országa idelent.... Bármennyire bizonyos is ez, és bármilyen világosan tanítja is a Szentírás minden része, alig akad Istennek olyan igazsága, melyet kevésbé fogadnának el az emberek" - hívők és hitetlenek egyaránt. Emiatt gyakran előfordul, hogy azok, akik Krisztus vére által megigazultak, "a mi Istenünk kegyelmét kicsapongásra használják" (Júd 4), és azt tanítják, hogy mivel "Krisztus mindent megtett és elszenvedett, és az ő igazsága nekünk tulajdoníttatik, semmi igazságra nincs szükségünk; mivel őbenne oly sok igazság és szentség volt, bennünk semennyinek sem kell lennie; s ha azt gondoljuk, hogy van bennünk valamennyi, illetve erre vágyunk vagy törekszünk, azzal megtagadjuk Krisztust, hiszen az üdvösséget illetően elejétől a végéig minden Krisztusban van, semmi sincs az emberben" (Works, X:364-366).
4. Wynkoop mintha ezen a ponton nem beszélne elég világosan. Egyszer arra utal, hogy nincs bűntelen tökéletesség (297. o., 6. pont), máskor a fentiekhez hasonló gondolatokat idéz Wesleytől, sőt kijelenti: "A szentség tehát sokkal több, mint a bűntől való mentesség" - vagyis nem kevesebb annál (359. o.). Hasonló kettősség figyelhető meg sok más embernél, akik részben éppen Wynkoopra hivatkoznak. Közéjük tartozik Thomas Jay Oord és Michael Lodahl, akik "Relational Holiness" (Kapcsolati szentség, Beacon Hill Press of Kansas City, 2005) c. művükben fejtik ki nézetüket, ld. az erről írt összegzést.
5. Wynkooptól függetlenül megjegyzem, hogy feltehetően másként értelmezi a bűnt a Westminsteri Nagykáté, melynek 149. kérdésére ez a válasz: "Senki sem tudja magától, vagy ebben az életben kapott bármilyen kegyelem révén tökéletesen megtartani Isten parancsolatait, hanem naponta megszegi őket gondolattal, szóval és cselekedettel." Ugyanitt viszont a 151. kérdésnél a következőket olvashatjuk: "Melyek azok a súlyosbító körülmények, amelyek következtében egyes bűnök förtelmesebbek a többinél? Válasz: A bűnök több oknál fogva lehetnek különösen súlyosak: Az elkövető személye [pl. idősebb korú, tapasztaltabb hívő]..., a sértett fél [pl. valamelyik isteni személy, felettesek vagy különösen gyönge testvérek], a vétség természete és jellege..., valamint az elkövetés ideje és helye [pl. vasárnap, nyilvánosan stb.] miatt".
1. Ortega y Gasset, a spanyol filozófus találóan jegyezte meg: "A mennyiségek világában a minimum a mértékegység, az értékek világában azonban a legnagyobb értékek a mértékegységek" - vagyis a minőségi értéket a tökéleteshez viszonyítjuk. Pl. a tökéletes házasság nem adott számú csókot és ajándékot jelent, hanem teljes szeretetet, hűséget és odaadást. A személytelen dolgokat számoljuk, a személyeseket pedig az elképzelhető legjobbal hasonlítjuk össze. Ha tehát a lelki fejlődést matematikai fogalmakkal mérjük (pl. túl nagy hangsúlyt fektetünk a kegyelem első, második stb. munkájára), összekeverjük a teológiát, a pszichológiát és a Szentírást - pedig az utóbbi sosem tesz ilyesmit.
2. A személyek rákényszeríthetik másokra az akaratukat, személytelenné téve ezáltal a kapcsolatukat. Az elgépiesedett társadalomban az egyének a technika rabszolgáivá válnak; az átlagosat, a középszerűt tartják ideálisnak, és a közfelfogást igaznak. A megszokás az úr, a ravasz reklámok helyettesítik a gondolkodást. Aki nem szeret döntéseket hozni, az többnyire el tudja kerülni őket; aki viszont gondolkodni szeretne, annak nagy árat kell fizetnie érte - ha nem is véresen komolyan, de valóságosan mártírrá válva. Az Istennel való kapcsolat csak akkor lesz valóban személyes, ha egymás erkölcsi autonómiáját és integritását tiszteletben tartó, értelmesen gondolkodó és felelősen döntő felek között jön létre, és nem jár az elme, test vagy psziché természetfeletti és tudatalatti módosítását igénylő lélektani mutációval, amely mélyen a személyes, tudatos felelősség szintje alatt történik, és érzéketlenebbé teszi az embert a kísértéssel szemben.
3. Wesley így írt erről az evangélium általános terjedéséről szóló 63. prédikációjának 12. pontjában: "Nem mintha tagadnám, hogy vannak ritka esetek, amikor az üdvözítő kegyelem lenyűgöző ereje egy ideig olyan ellenállhatatlanul működik, mint az égből lesújtó villám. De Isten munkálkodásának általános módjáról beszélek.... S még e kivételes eseteket tekintve is elmondható, hogy noha Isten ideiglenesen tényleg ellenállhatatlanul munkálkodik, nem hiszem, hogy van olyan emberi lélek, amelyben Isten mindig ellenállhatatlanul munkálkodik.... Oly igaz Szt. Ágoston [Austin, "az angolok apostola", első canterburyi érsek, meghalt 604-ben - a ford.] jól ismert mondása (az egyik legnemesebb, melyet valaha kijelentett): Qui fecit nos sine nobis, non salvabit nos sine nobis - 'Aki magunk nélkül alkotott minket, nem fog magunk nélkül üdvözíteni minket'."
4. A Szentírás sehol sem menti fel a vétkező embert a felelősség alól azzal, hogy nem tehet róla, mivel a bűn szolgaságában van, félrevezették, elméje elsötétedett, és akarata eltorzult - hiszen Isten (megelőző) kegyelme mindig rendelkezésére áll. Ez a wesleyánus álláspont nem pelagianizmus. Pelagius az 5. században azt tanította, hogy nincs eredendő bűn, az ember természeténél fogva erkölcsileg semleges, és teljesen szabad akarattal rendelkezik, mellyel elérheti a szentséget. Pelagius tehát az ember integritását vette védelmébe. Augustinus (Szent Ágoston) tagadta az ilyen értelemben vett szabad akaratot, Isten szuverenitását védelmezve minden vele ellentétes akarattal szemben. A két igazság összeegyeztethetetlen abban a logikai vagy filozófiai rendszerben, melyet mindkét fél elfogadott. A filozófia azt kérdezi: Hogyan védhetjük meg a szabadságot egy determinált világban? A teológia pedig így teszi fel a kérdést: Hogyan lehet valóságos az emberi szabadság Isten abszolút szuverenitásának összefüggésében? Más szóval: Mennyire szabad az ember?
5. A rendszeres teológia deduktív módon, vagyis bizonyos alapvető feltevésekből kiindulva logikus következtetések útján jut el a fontos kérdésekre adandó válaszokhoz - ezért különböznek egymástól annyira a rendszeres teológiák. A bibliai teológia viszont ideális esetben induktív módon működik: először a bibliatanulmányozás segítségével keresi a választ, és utána alakítja ki álláspontját, amelyet a későbbi értelmezés és vizsgálat mindig felülbírálhat. A wesleyánus álláspont a bibliai teológiához áll közelebb (ezért nem is tűnik mindig teljesen következetesnek). A bibliai írók gyakorlatias dolgokkal, személyes kapcsolatokkal foglalkoztak, nem pedig elvont okoskodással. Wesley ingyen kegyelemről beszélt - amin az ember Istentől kapott döntési képességét értette -, és ahol a Biblia hallgatott, ott ő is igyekezett vagy hallgatni, vagy tapasztalatai, egyéb ismeretei alapján nem túl dogmatikus válaszokat adni.
6. H. Orton Wiley megjegyzi: "A megelőző kegyelem... az ember egész lényére hat, s nem csupán lényének egy adott összetevőjére vagy képességére. A pelagianizmus úgy tekint a kegyelemre, mint ami csak az értelemre hat, az augustinianizmus pedig az ellenkező végletbe esve feltételezi, hogy a kegyelem a hatékony elhívás révén meghatározza az akaratot. Az arminianizmus igazabb lélektanhoz tartja magát. Azt vallja, hogy a kegyelem nem csupán az értelemre, az érzelmekre vagy az akaratra hat, hanem a személyre vagy a központi lényre, amely az összes érzelem és tulajdonság alatt és mögött van; tehát a személyiség egységébe vetett hitet védelmezi" ("Christian Theology", Beacon Hill Press of Kansas City, 1952, 2:356; ld. itt). [Wesley elfogadta a mások által ráragasztott arminiánus jelzőt, bár sok mindenben túllépett Arminius tanításán.]
7. Az erkölcs személyes dolog, a személyek, azaz én- és "te-tudattal" rendelkező, dönteni tudó "ének" világában létezik. Az ember akarattal rendelkezik, amely racionális, céltudatos és szerves része személyiségének; nem csupán hangulat, ösztön vagy múló kívánság. Az utóbbiaktól függetlenül, elvei alapján meg tudja különböztetni a jót a rossztól, a helyeset a helytelentől. Erre épül felelőssége, amelytől a tudatosság legalacsonyabb fokain sem szabadulhat meg teljesen. Nem mindig tudjuk, melyik a legjobb választási lehetőség, és nem mindig akarunk helyesen cselekedni, de tudjuk, hogy van, ami helyes, és van, ami helytelen, és hogy az előbbit kell tennünk, kerülve az utóbbit. Amint Wesley kijelenti a Szentlélekről szóló 141. prédikációja I. pontjának végén: "A jó lelkiismeret meghozza az embernek azt a boldogságot, hogy következetes önmagához...; és végső soron mindenki rájön, hogy erre vágyik".
8. Minden ember alapvető szükséglete, hogy szeressen, és szeressék. Énünk csak akkor lehet egészséges, ha kapcsolatban vagyunk másokkal, máskülönben elmebeteggé válunk. Nem a teljesen független ember van ereje teljében, hanem az, aki éles és egyre növekvő önazonossága mellett felelősségteljes és kölcsönös kapcsolatokat tud ápolni. Mindenki szeret - csak az a kérdés, kit vagy mit. Az evangélium a szeretetközpont megváltoztatására és ezzel a teljes személyiség forradalmi átalakítására hívja az embert. Mindez segít hatástalanítani a keresztény erkölccsel szemben felhozott egyik komoly érvet, mely szerint ha az embernek meg kell tartania egy személytelen erkölcsi törvényt, az sérti integritását. Ha akaratáról és erkölcsi ítélőképességéről "lemond", és átengedi azt egy másik személy - vagy akár Isten - "uralmának", akkor már nem erkölcsi lény, csupán báb. Így érvelt többek között Kant, Nietzsche, Tillich és Erich Fromm. A Biblia azonban sosem azt kéri tőlünk, hogy átadjuk magunkat a törvénynek, az egyháznak, egy hitvallásnak vagy másoknak, hanem azt, hogy lépjünk kölcsönös szeretetre és összhangra épülő kapcsolatba Istennel, azt akarva, amit ő akar. Akkor vagyunk erkölcsösek, ha szeretetünk középpontja Isten - függetlenül a környezetünk normáitól. Az erkölcsi élet kríziseken és felelős döntéseken vezet keresztül. Olyan, mint egy lépcsősor; ha fölfelé akarunk haladni, ahhoz látásra, célra, elszántságra, erőfeszítésre, tudatosságra van szükség.
9. A megváltás célja az erkölcsi integritás. Sosem azért kell imádkoznunk, hogy Isten adjon nekünk olyan élményt, mint valaki másnak, hanem így: "Uram, mit akarsz, hogy cselekedjem?" A Biblia tanítása szerint az ember értelmes és felelős lényként áll Isten előtt, és a Szentlélek teljesen tudatos, szándékos, személyes, önkéntes döntésre igyekszik rávenni őt a megtéréskor. A tudatosság és az erkölcsi felelősség később, a keresztény életben nem csökken, hanem egyre nő. Miközben egyre inkább képesek leszünk az engedelmességre, egyre nagyobb a felelősségünk: mindig a képességeink szerinti maximumot kell nyújtanunk. Azt a hitet kell gyakorolnunk, amivel RENDELKEZÜNK. A szentség nem csupán a jóakarat eredménye, és nem is valami, ami velünk történik, hanem Valaki, aki egyesül velünk - az az erkölcsi légkör és lelkület, amely létrejön bennünk, amikor engedjük, hogy a Szentlélek szolgálata gyümölcsöt teremjen bennünk. Ebben a légkörben, amíg a Szentlélek bennünk marad, létrejön és fennmarad a tisztaság, növekedünk a kegyelemben, szívünkbe árad Isten szeretete, mélyül a közösség, erősödik a jellemünk, fejlődik az erkölcsi képességünk, és egyre jobban tudatára ébredünk felelősségünknek. A szentség nem statikus dolog, hanem Isten élete a lélekben.
1. H. Orton Wiley szerint a Szentírás az otthon, a bíróság és a templomi istentisztelet analógiájával és az ezeknek megfelelő kifejezésekkel, hasonlatokkal írja le Isten és az ember kapcsolatát. A megváltás megértéséhez mindháromra szükség van, s ha valamelyiket elhagyjuk, azzal eltorzítjuk az igazságot. Ugyanakkor túlbonyolítjuk a teológiai problémákat, ha nem teszünk különbséget a megigazulás, az újjászületés és a megszentelődés közt, melyek azonban nem különböző események, hanem ugyanannak az eseménynek a különféle összetevői. Az egyik nem helyettesíthető a másikkal, és egyik sem meríti ki mindazt, amit a Biblia tanít az üdvösségről, melynek fő célja a megszentelődés, a bűntől való megszabadulás.
2. A kegyelem "elsajátításával" kapcsolatban sokakban fölmerülnek ilyesféle kérdések: A hit megelőzi vagy követi a bűnbánatot? Szükséges-e az engedelmesség, és miért? Stb. A Szentírásban lehetetlen egymástól elkülöníteni és időrendbe állítani olyan fogalmakat, mint a hit és a szeretet. A hittől elválaszthatatlan bizonyos fokú bűnbánat; a bűn kellő tudata és gyűlölete nélkül értelmetlen a hit. A bibliai bűnbánatot ugyanakkor áthatja a hit és annak nélkülözhetetlen összetevője, az engedelmesség. A Szentírásban a hit mindig a teljes személyiséghez kötődik, nem csupán az értelemhez - mint ahogy az engedelmesség sem kizárólag az akarathoz. A tisztaság nem a lélekbe vésett misztikus tulajdonság, és a szeretet sem egy ellenőrizhetetlen érzelem. A kegyelemhez való eljutásnak és az abban való megmaradásnak a lelki élet minden szintjén EGYETLEN útja van: ha teljes lényünkkel megadjuk magunkat Istennek. Nem arról van szó, hogy az egyik szféra vagy kegyelmi állapot törvénye a hit, a másiké pedig az engedelmesség. A kegyelemmel kapcsolatban mindent az erkölcsi integritás jellemez. Pál nem Isten törvényének és parancsainak megtartását ellenezte, amikor olyan "cselekedetekről" beszélt, amelyek nem teszik igazzá az embert, hanem azt, amikor valaki a felszínes engedelmességben bízva akar megigazulni. Csakis az engedelmes ember válhat igazzá, és csak úgy, ha Isten irgalmára és kegyelmére hagyatkozva, szívből engedelmeskedik. Isten kegyelme elősegíti az erkölcsi megtapasztalást, és sosem helyettesíti azt.
3. Isten olyan személyes kapcsolatot akar létesíteni az emberrel, amelyben mindkét fél teljes személyként vesz részt. Cselekedeteiben nemcsak egy-egy tulajdonsága (irgalma vagy igazsága, kegyelme vagy haragja) nyilvánul meg, és az emberrel is úgy bánik, hogy figyelembe veszi egész lényét - státuszát, értelmét és erkölcsi természetét, akaratát és érzelmeit stb. Amikor kegyelemből üdvözülünk, potenciálisan teljesen megszabadulunk. A Szentlélek személy, és csakis személyes kapcsolatban fogadhatjuk be őt, nem pedig részekben vagy fokozatokban.
4. Amint korábban említettük, nem felel meg a Bibliának az embert testre, lélekre és szellemre osztó gnosztikus elképzelés, amely egyrészt klasszikus krisztológiai tévedésekhez vezetett, másrészt a keresztény életet békesség helyett konfliktusok forrásává teszi. E nézet szerint a megtérés rombolja az ember épségét és integritását, mivel a lelkét szembeállítja a testével. Így a zavart személyiség lesz a kereszténység jellemzője, a halál válik szabadítóvá. A wesleyánus és biblikus nézet szerint a tiszta szív osztatlan szívet, egységes személyiséget jelent; a megigazulás és az újjászületés egységbe vonja az egész személyt. Ez jellemző az életre, míg a halálra a szétesés. Az üdvösség az élet Lelke Krisztus Jézusban, aki megszabadít minket a bűn és a halál törvényétől (vö. Róm 8,2). Az újjászületéskor növekedésnek indul az EGÉSZ SZEMÉLY, aki a Szentlélek szolgálata által "Úrrá tette Krisztust".
5. A személyiség nem egy statikus anyag, melyre a katolikus tanításnak megfelelően kívülről ráhelyezhetők a kegyelem "jelei", hanem dinamikus lélek, amely általában nem egyenes vonalban fejlődik, hanem hol előrelép, hol visszaesik. A keresztény személy is erkölcsi szabadságban hozza meg döntéseit - Isten kegyelme ezt nem teszi meg helyette, csupán erőt ad hozzá. A megszentelődésben az egész személyiség összhangba kerül Isten akaratával. A megszentelődés a megigazulás "növekvő éle". Az embernek élethelyzetekben kell megvalósítania azt, amire megtérésekor elkötelezte magát.
6. Az emberek erkölcsi szabadságban léteznek, de nem egymagukban, hanem másokkal való felelősségteljes kapcsolatokban. A Szentlélek az Újszövetségben mindig emberek CSOPORTJAIRA szállt le, csoportokat töltött be. Testünk, amely a Szentlélek temploma, őrajta keresztül része Krisztus testének, a hívők közösségének, és egészséges kapcsolatban kell állnia annak minden tagjával.
7. A keresztény önátadás nem jelenti a személyiség egyediségének, éntudatának és életképességének gyengülését - sőt, csak az erős én képes arra, hogy Krisztusnak adja magát, és megfeleljen a szeretet követelményeinek. A lelki élet alapja az, hogy az én egésze egységben van a személyiség összes egyedi, erős és épen maradt vonásával, de a Krisztus iránti mindent átfogó szeretet uralma, irányítása alatt. Sokan nem engedik, hogy a Szentlélek megmutassa nekik igazi énjüket. Másokat majmolnak, külső szabályokat vagy hagyományokat követnek. Ködös, homályos, életlen ("fuzzy") az Istennek adott énjük, a bizonyságtételük, a szolgálatuk. Félnek feltárulkozni, ezért bizonytalanok, s unalmassá, egyhangúvá, türelmetlenné válnak. A félelem bezárja az elmét és a szívet, s kiszárítja a szeretet forrását.
8. Mindez szöges ellentétben áll a bibliai szentséggel, amely egészséges személyiséget jelent. Az újjászületéskor Isten megbocsátja a bűnt, amely megfosztotta az ént a tisztelettől és biztonságtól. A félelem helyét a kölcsönös szeretet foglalja el. A szabadulás örömteli pillanata az önazonosság csúcspontja is, és szeretnénk örökké ezen a "hegyen" maradni - de ez a statikus újszülött állapot a fejlődésben való visszamaradásunkat jelentené. Ehelyett rádöbbenünk, hogy a legmélyebb felelősség világába kerültünk: el kell köteleznünk magunkat Isten és mások odaadó szeretetére. A bűn uralma alól felszabadulva végre igazi személyként működhetünk.
9. Minden teológiai hagyomány hajlamos elszigetelni az első lépést a másodiktól, és csak az Istennel való kapcsolat rendbe jöttének "önérdekére" koncentrálni. Ez az énközpontúság a kisgyermek gondolkozásának sajátja. Pál azt írta az 1Kor 13,11-ben, hogy amikor férfivá lett, elhagyta a gyermeki (vagy gyerekes) dolgokat - és itt a szeretetről beszélt mint a korinthusi probléma megoldásáról. Az énnel való túlzott törődés azokat is fenyegeti, akik a wesleyánus hagyományban a szentségre törekedve túlhangsúlyozzák az önvizsgálatot, a fájó (nem pedig érzékeny) lelkiismeretet, az érzelmi állapotokat és az "áldásban" való részesülést.
10. A "második krízis" tehát nem azt jelenti, hogy "a kegyelem első munkája" félmunka volt, és csak részben tüntette el a bűnt. A "második" nem a fokát, hanem a jellegét tekintve különbözik az "elsőtől", a személyiség imént említett kétféle lélektani összetevőjének (az én szabadságának és felelősségének) megfelelően. A megigazulás egy "ajándékcsomag", melyet ki kell csomagolni, és használatba kell venni: amikor a gyermek felnő, és megért valamit az érte hozott áldozat árából, önként és személyesen el kell, hogy kötelezze magát, lemondva sok jogos vágyáról. Ekkor válik a gyermek férfivá, a szolga fiúvá.
11. A teljes megszentelődés "egybefonja a kötél két fő szálát". 1. Isten azt várja az embertől, hogy egész lényével szeresse őt, teljesen elvetve az énközpontú életet, és teljesen elkötelezve magát Istennek. 2. Isten elfogadja ezt az élő áldozatot, és betölti a "szívet" a Szentlélekkel. A vallás szempontjából ez azt jelenti, hogy teljes szívünkből, lelkünkből, elménkből és erőnkből szeretjük Istent; lélektanilag egységes személyiséget, teológiailag pedig megtisztulást jelent. A döntő pillanatok előtt és után is rendkívül fontos a fejlődés folyamata.
VI. Isten és az ember együttműködése
1. Mennyit tesz Isten az üdvösségünk érdekében, és mit tesz az ember? A wesleyanizmus nem keni el az Isten és ember közti különbséget, nem mossa össze a kettőt, és nem is helyez az emberbe egy felizzításra váró isteni szikrát. Az ember itt nem csupán báb Isten kezében, nem pusztán egy értéktelen rongy, amelynek csak az Istentől kölcsönzött jelleg ad méltóságot. Ha a bibliai mintán túllépve lebecsüljük az embert, azzal nem dicsőítjük Istent, aki megteremtette és megváltotta őt.
2. Az ember szabadsága nem zárja-e ki a természetfelettit? Az erkölcsi integritás olyan világban létezik, ahol feszültség van a természet és a természetfeletti között, és a racionális gondolkodás otthon van a kettő közti kapcsolat terén. Ha oly módon hiszünk a természetfölötti vallásban, hogy annak elemeit a racionális vizsgálódás számára elérhetetlennek tartjuk, akkor közel járunk a miszticizmushoz, és talán nem árt felülvizsgálnunk előfeltevéseinket.
3. Wesley így reagált arra az állításra, hogy ha az embernek van szabad akarata, akkor nem lehet Istené az üdvösség teljes dicsősége: "Mit értesz azon, hogy Istené minden dicsőség? Azt érted rajta, hogy ő végzi az egész munkát, az ember együttműködése nélkül? ...Nem látod-e, hogy Istené lehet a teljes dicsőség, hiszen tőle kaptuk magát a 'vele együtt munkálkodás' [2Kor 6,1] képességét is? ...Ha azt mondod: 'De szerintünk Isten végzi el az egész munkát, anélkül hogy az ember bármit is tenne', bizonyos értelemben ezzel is egyetértünk. Elismerjük, hogy egyedül Isten végzi el a megigazítást, megszentelést és megdicsőítést, ami együtt az üdvösség egészét jelenti. Azt azonban nem ismerhetjük el, hogy az ember csak ellenállhat, és egyáltalán nem 'munkálkodhat együtt Istennel', vagy hogy annyira teljesen Isten munkálja üdvösségünket, hogy az egészében kizárja az ember munkálkodását. Ezt nem merem mondani, mivel nem tudom a Szentírással bizonyítani, sőt ez szöges ellentétben áll azzal; hiszen a Szentírás kifejezetten azt mondja, hogy (miután erőt kaptunk Istentől) 'munkáljuk üdvösségünket' [Fil 2,12], és hogy (miután Isten munkája kezdetét vette a lelkünkben) 'vele együtt munkálkodunk' [2Kor 6,1].... Hogyan szolgálja jobban Isten dicsőségét, ha ellenállhatatlanul üdvözíti az embert, mint ha szabad lényként üdvözíti őt, olyan kegyelemmel, amellyel együttműködhet, vagy amelynek ellenállhat? Attól félek, önnek zavaros, nem biblikus elképzelése van 'Isten dicsőségéről'" (Works, X:229-31).
4. Amikor tehát arra a kérdésre keressük a választ, hogy mennyit tesz Isten az üdvösségünkért, és mennyit kell nekünk megtennünk, akkor nem a tudományhoz vagy a filozófiához kell fordulnunk, hanem a Szentíráshoz, és azt nem filozófiailag, hanem tapasztalatilag, gyakorlatiasan kell értelmeznünk, hogy elkerüljük a nagyon is gyakori tévedéseket, amelyek a képtelen, irreális és erkölcsileg komolytalan bibliaértelmezésekből adódtak. A szentség szorosan összefügg az erkölcsi felelősséggel, és a megváltás egyik (talán a központi) összetevője. Az erkölcsi elem a gyakorlati élethez kapcsolja az üdvösséggel kapcsolatos igazságokat. A bűn nem olyan dolog, amin még Isten sem segíthet, legföljebb elítélheti, névlegesen eltörölheti, vagy Krisztusban újraértelmezheti. A szentségnek egyszerű emberek hétköznapi életében, tapasztalataiban kell megvalósulnia. Ha Isten az ő Igéjében azt mondja, hogy a vele közösségben levők minden bűntől megtisztulnak, akkor ezt az állítást a bűn bibliai értelmezése mellett kell elfogadnunk, figyelembe véve az ember erkölcsi esendőségét és földi próbaidejét.
1. A hit élő, dinamikus gyakorlat; nem öncélú dolog, hanem a keresztény életet folyamatosan szolgáló eszköz. Wesley a következőket írja erről "A hit által érvényre juttatott törvény II." c. 36. prédikációjának II.1. és 3. pontjában: "a hit maga, a keresztyén hit, Isten választottainak hite, az Isten munkálkodásába vetett hit továbbra is csak szolgálóleánya marad a szeretetnek.... A szeretet az Isten minden parancsolatának végcélja [1Tim 1,5]. A szeretet végett, csakis avégett van Isten minden rendelkezése, a világ kezdetétől a dolgok megsemmisüléséig.... Akik oly szertelenül felmagasztalják a hitet, hogy az már mindent elnyel, és akik úgyannyira félreértik annak természetét, hogy azt képzelik róla: a szeretet helyébe léphet, vegyék figyelembe azt is, hogy amiképpen a szeretet létezik majd a hit után is, úgy létezett jóval előtte is" (1Kor 13). A II.6. pontban pedig hozzáteszi: "Isten eredetileg tehát avégett rendelte a hitet, hogy helyreállítsa a szeretet törvényét. Éppen ezért, amikor így szólunk, nem lebecsüljük, és nem megfosztjuk az azt megillető dicsérettől, hanem ellenkezőleg: felmutatjuk valódi értékét, a jogos mértékben magasztaljuk fel, és éppen azt a helyet adjuk át számára, amelyet Isten bölcsessége jelölt ki neki kezdettől fogva. Eme nagyszerű eszköz állítja helyre a szent szeretetet, amelyben az ember eredetileg teremtetett. Ebből következik, hogy habár a hitnek önmagában nincs értéke (mint ahogy egyetlen más eszköznek sincs), mivel eme célhoz elvezet - tehát újból érvényt szerez a szeretet törvényének szívünkben -, és mivel a dolgok jelenvaló állapota szerint ez az egyetlen eszköz az ég alatt ennek elérésére, ebből a szempontból felfoghatatlan áldás az ember számára, és kimondhatatlan értéke van Isten szemében."
2. Wesley a reformáció hagyományával együtt az egyedül hit általi üdvösséget hirdette mint a cselekedetek katolikusok általi túlhangsúlyozásának ellenszerét, de ugyanilyen fontosnak tartotta kiemelni a szeretetet mint a reformáció teológiájában tévesen tanított öncélú, cselekedetek nélküli hit ellenszerét. A reformátorok gondolkodásában a szeretet az üdvözítő hit "mellékterméke" (mivel e hit bátorítja a hívőt, hogy bizalommal és szeretettel forduljon az őt megmentő Istenhez), Wesleynél pedig a hit a szeretet egyik elválaszthatatlan összetevője: a hit vezet a szeretethez, amely az üdvösség célja és lényege.
3. Wesleynek egy "beszélgetésben" föltették a kérdést: "A hit vagy cselekedetek általi üdvösségről folyó egész vita nem csupán szóharc?" Válaszában kijelenti: "Hit általi üdvösségen a következőket értjük: (1) A bűnbocsánatot (az üdvözülés kezdetét) cselekedeteket eredményező hit által kapjuk meg. (2) A szentség (az üdvözülés folytatódása) szeretet által munkálkodó hit. (3) A menny (az üdvözülés vége) e hit jutalma. Ha ti, akik a cselekedetek általi vagy a hit és cselekedetek általi üdvösséget tanítjátok, ugyanezt értitek rajta (vagyis Krisztus bennünk való megnyilatkozását nevezitek hitnek, és a bűnbocsánatot, a szentséget meg a dicsőséget mondjátok üdvösségnek), akkor egyáltalán nem hadakozunk veletek. De ha nem, akkor ez nem szóharc, hanem a kereszténység velejéről, lényegéről van szó" (Works, VIII:290).
4. Isten és az ember kapcsolatában jó néhány összetevő játszik szerepet - pl. a bűntudatra ébredés, kegyelem, hit, újjászületés, bűnbánat, engedelmesség, megszentelődés, bűnbocsánat, megtisztulás, szeretet, megigazulás, örökbefogadás stb. Ezeket a rendszeres teológiában valamilyen filozófiai meggondolás alapján logikai, időrendi vagy lélektani sorrendbe szokták állítani, ami sokat elárul az adott teológia jellegzetességeiről. A reformátorok pl. általában a bűnbánat elé helyezik az újjászületést, míg a wesleyánus teológusok fordított sorrendet követnek - ami elég eltérő teológiához vezet. Ha viszont induktív módon közelítjük meg a Szentírást, nemigen állapítható meg időbeli sorrend, bár a hit alapvetőnek és elsődlegesnek tűnik.
5. De amíg a hitet csupán értelmi jóváhagyásnak tekintjük, amely áthidalja a kegyelem és az egyén üdvössége közti szakadékot, és amíg úgy véljük, hogy a cselekedetek minden emberi tevékenységet magukban foglalnak, a "hűséget" is beleértve, addig megmarad az antinomizmus (törvényellenzés) problémája. A minden emberi közreműködéstől függetlenül "belénk ültetett" üdvözítő hit nélkülözi az erkölcsi integritás gondolatát.
6. Oswald Chambers szerint ("Krisztus mindenekfelett", nov. 15.) az igazi szent sosem tudatosan szent. Csak annak van tudatában, hogy alapvetően és egyre jobban Istentől függ. S ez a függés az engedelmességet is magában foglalja, máskülönben nem nevezhető függésnek. Ha egy teológia arra biztatja az embert, hogy elégedetten és kényelmesen hátradőljön anélkül, hogy "helyzete", "állapota", megtisztulása és ereje tekintetében minden pillanatban Istentől függne, és erkölcsileg részese lenne Isten akaratának, akkor az nem biblikus teológia.
7. A cselekedetek általi üdvösség gondolata arra a feltevésre épül, hogy az ember jogilag idegenedett el Istentől, nem pedig erkölcsileg. A bűn azonban az erkölcsi integritás torzulása, amely akadályozza a lelki vonzódást, az Istennel való személyes kapcsolatot és megtisztító közösséget. Pál vagy Jézus sosem mondta, hogy az erkölcsi törvény rossz vagy mellőzhető - hiszen a törvény az ismeret és az igazság formája, szerkezete, mintája (Róm 2,20; vö. Mt 23,23). Csak annyit mondtak, hogy pusztán a törvény megtartása nem teszi igazzá az embert, és nem juttatja el Istenhez.
8. A bibliai hittől nagyon távol áll az olyan hit, amely egy állítás vagy gondolat értelmi elfogadásában merül ki. Ábrahám, "a hívők atyja" esetében nem volt ilyen állítás, sem kijelentett törvény. Ő bízott Istenben, és ezt engedelmességével fejezte ki. A hit és az engedelmesség elválaszthatatlan volt számára. Tévedés minden emberi erőfeszítést és együttműködést "cselekedetnek" nevezni, és a hitet ezekkel szembeállítva a tevékenység megszűnésének vagy passzív "elfogadásnak" mondani. Valójában a Róm 2-4 sem erről szól, és épp az ellenkezőjét állítja Ábrahámról a Zsid 11,8 és a Jak 2,22k. Amint Wesley megjegyzi, az utóbbi igehelyen másféle megigazulásról és cselekedetekről van szó, mint a Róm 4-ben (Works, VIII:277). Ha a hitet elszigeteljük összetevőitől, öncélúvá válhat, úgyhogy szinte már a hitben hiszünk: a saját hitünkre építjük megigazulásunkat, vagyis észrevétlenül a "cselekedetekre" hagyatkozunk a hit terén is. Ilyenkor mondják egyesek: "Nincs elég hitem, hogy helyesen éljek, vagy hogy üdvözüljek." Ehelyett Istenben kell hinnünk; és a hit nem bizonyos mennyiségű valami - inkább minőséget jelent.
9. Az Újszövetség sehol nem mondja, hogy (pusztán értelmileg) "el kell fogadnunk" Krisztust vagy azt, amit értünk tett - nem ezt jelenti a hit. Ha ugyanis az ő "elfogadása" döntő tényezője lehetne üdvözülésünknek, akkor az cselekedetekre épülne. Ha Isten rám tekintve Isten Bárányát látja, és ezért tekint igaznak, akkor miért szegez az Újszövetség a hívőknek erkölcsileg olyan sokat követelő parancsokat és intéseket? Az "elfogadás teológiája" veszélyesen közel áll a perfekcionizmushoz, s ha nem vigyázunk, azzá is válhat (és néha válik is).
10. Az engedelmesség olyan szorosan összefügg a hittel, hogy sokszor mintha szinonim fogalomként helyettesítené azt. A Zsid 5,8k-ban pl. azt olvassuk: "Jóllehet ő a Fiú, szenvedéseiből megtanulta az engedelmességet, és miután tökéletességre jutott, örök üdvösség szerzőjévé lett mindazok számára, akik engedelmeskednek neki" (vö. Zsid 3,18-4,11; Jn 3,36). A hit nem valamiféle erkölcstől független, mágikus módszer az üdvösség biztosítására. A mágia szavak, gondolatok vagy tettek által kíván elérni megfelelő ok nélküli okozatokat. Aki azt mondja, hogy "a jövőben nem érheti kárhoztató ítélet azt, aki üdvözítő hittel elfogadta Krisztusnak a kereszten véghezvitt munkáját, mert az ő esetében már megtörtént a jövőbeli ítélet", az mágiának tekinti a hitet, mivel ezáltal erkölcsi lények kibújhatnak az erkölcsi felelősség alól. E felfogás szerint a hívő egyfajta korai mennyországba kerül, ahol a kísértés erejét elveszi a bűn átértékelése. Wesley épp az efféle perfekcionizmus ellen lépett föl.
11. A törvénynek nem a hit tesz eleget, hanem a szeretet - amely "a törvény betöltése" (Róm 13,10). Nem mintha hit nélkül lehetne szeretni, de a hit a szeretetben nyeri el erkölcsi jelentőségét. A hit nem az erkölcsi felelősség feladását jelenti, hanem az igazi erkölcsi érés kezdetét. Nem feltétlenül változtatja meg a cselekedeteket, de megváltoztatja az erkölcsi légkört, az ember szeretetének tárgyát. Már nem önmagunknak élünk, nem másoknak igyekszünk tetszeni, és nem a törvény betűjének betartására vagyunk büszkék, hanem Istenre nézünk, az ő tetszését keressük, neki engedelmeskedünk, anélkül hogy kihasználnánk a külső korlátoktól való látszólagos megszabadulásunkat. Mindez nem szabadít fel minket társadalmi kötelességeink, a bibliai tanítás megtartása és a megszokott emberi feladatok és kötelékek alól. A hit szükségessége lehetetlenné teszi a lelki gőgöt, s arra készteti az embert, hogy állandóan és egyre jobban tudatában legyen Isten Lelkének és útmutatásának. Krisztus uralmának egyetlen alternatívája a bálványimádás valamilyen formája, ami a bűn lényege. A megigazulás hamissá válik, ha egy bálványimádónak tulajdonítják. A bálványimádó nem mondhatja: "Elfogadom Krisztust mint Megváltómat és Uramat". Az üdvözítő Krisztus nem egy elfogadandó állítás, hanem egy Személy, akihez szeretettel és engedelmességgel kell közelednünk.
VIII. Tiszta szív, keresztény tökéletesség és perfekcionizmus
1. "Mindenható Isten, aki előtt minden szív nyitva áll, minden vágy ismert, és aki elől egy titok sincs elrejtve: tisztítsd meg szívünk gondolatait Szentlelked ösztönzése révén, hogy tökéletesen szerethessünk téged, és méltón magasztaljuk szent neved Krisztus, a mi Urunk által. Ámen" (Anglican Book of Common Prayer, 117. o.). Wesley az anglikán gyakorlatnak megfelelően mindig elmondta ezt az imádságot, mielőtt úrvacsorához járult, amit hetente 4-5 alkalommal is megtett. Ő és követői a szentség fontos részeként törekedtek a tisztaságra, melyet nem statikus állapotnak tartottak, hanem fenntartott kapcsolatnak, percről percre megvalósuló engedelmességnek és bizalomnak. Wesleyre nagy hatást gyakorolt Kempis Tamás kijelentése: "Az egyszerűség és a tisztaság az a két szárny, amely a mennybe emeli a lelket: az egyszerűség a szándékot jellemzi, a tisztaság pedig az érzelmeket" (ld. a szétszórtságról szóló 79. prédikációjának 17. pontját). A tisztaság nem egy tudatalatti, személytelen "valami", ami a lélek lényegével történik, hanem helyes erkölcsi kapcsolat, melynek légköre az igazság és a szívből jövő engedelmesség. A tisztaság a világosságban való járástól és a bűn megvallásától függ.
2. Wesley úgy tartotta, hogy minél komolyabban törekszünk a tökéletességre, annál egységesebb és erősebb lesz a keresztény élet, annál kevésbé különül el önálló, saját törvényeket és célokat követő részekre - pl. a társas kapcsolatok, üzleti tevékenység, vallásos gyakorlat, erkölcsi élet területére, ahol a tanulás ellentétben áll az áhítattal, vagy a nemi érdeklődés a lelki élettel, és az üzleti vagy iskolai csalást szentesítik, másként ítélve meg, mintha az otthoni kapcsolatokban történne meg. A szentség a belső életet és a külső normákat egyesítő egyetlen szeretet. Krisztus vagy mindennek Ura, vagy egyáltalán nem mondható Úrnak.
3. A hellenisztikus filozófiák dualista felfogása szerint az anyag (az árnyék) lényegileg rossz, a lélek/szellem (a valóság) lényegileg jó. Ebből táplálkozott egyrészt a gnoszticizmus - melyben a tudást (gnózis) egyenlővé tették a jósággal (az ismeretet többre becsülve az erénynél), a tudatlanságot pedig a gonoszsággal, s így a vallásból filozófia lett -, másrészt a szerzetesmozgalom, melyben aszkézissel, a "gonosz" test sanyargatásával vagy pusztításával törekedtek a szentségre, a közösségről az önközpontú individualizmusra helyezve a hangsúlyt.
4. A bibliai tökéletességet gyakran összekeverik a perfekcionizmussal, amely filozófiai jellegű, statikus, abszolút tökéletességet jelent. A vallási életben ez az emberi természet megsértését és/vagy az erkölcsi integritás feláldozását követeli meg, és önteltséghez, gőghöz, törvényellenzéshez és erkölcsi érzéketlenséghez vezethet. Perfekcionizmus rejlik minden olyan nézet mélyén, amelyből hiányzik a személyes, erkölcsi összetevő. E téren a következő hibákat követik el a leggyakrabban:
a. Az isteni Lelket összekeverik az emberi lélekkel. Így a Lélekkel való megtelés azt jelenti, hogy a Lélek akarata egyesül az emberi akarattal. Amit tehát az illető kíván, az a helyes. Minden benyomás a Lélektől van, ezért nem szabad megvizsgálni ("kioltva a Lelket"), hanem azonnal teljesíteni kell. Ez a futó érzelmek rabságához vezet, ami képtelen, sőt erkölcstelen tetteket eredményezhet. Ez a hozzáállás (miként a következő is) gyakran jellemző a karizmatikus csoportokra, amelyek szintén tökéletességre törekednek, de misztikus és individualista módon, mellőzve a Szentíráshoz, a keresztény történelemhez és élethez fűződő alapvető kapcsolatokat.
b. A lelki értékek anyagi felfogása következtében a tökéletességet a természetes bajoktól való megszabadulásként értelmezik, feltételezve, hogy a megszentelt környezet megszenteli az egyént. Eszerint a megtért ember nem lehet beteg, szegény vagy bármilyen szempontból szűkölködő. Szélsőséges esetben elhanyagolják vagy mellőzik az emberi test gondozását, a családi kötelességeket, a tanulást és az erkölcsi fejlődés eszközeit.
c. Elsődleges jelentőséget tulajdonítanak a törvény külső megtartásának. Az egyéni és közösségi élet minden részletét törvényekkel szabályozzák, és ezek megtartásával mérik a szentséget, ami gyakran vezet kíméletlenül szigorú, ítélkező lelkülethez.
d. Úgy vélik, hogy a teljes megszentelődéskor szó szerint távozik a hívőből valami, ami helytelen vágyakra indította őt, vagy megszűnik a személyes felelőssége. Fennáll ennek veszélye, ha "a megszentelődés élményét" nem kapcsolják össze szorosan a mindennapi, gyakorlati szent élettel, továbbá ha az erkölcsi mércét alacsonyabbra teszik, mint az élmény előtt vagy mint mások esetében. Ha az indítékoknak nincs értelmesen megvizsgálható próbájuk, akkor a magatartást az érzelmek alapján ítélik meg, ami szélsőséges torzulásokhoz vezethet.
e. Szintén a dualizmus rejlik annak a felfogásnak a mélyén, amely különbséget tesz a jogi státusz ideális tökéletessége és az emberi tökéletesség gyakorlati lehetősége között. Eszerint a jellem átvihető egyik személyről a másikra - Krisztusról az emberre. Vagyis az ember megmaradhat a bűnben, miközben magáénak vallja Krisztus igazságát; a lélek a bűnben éléstől függetlenül örök biztonságban van, mert az ember jogi helyzete Krisztus miatt megváltozott Isten szemében. A megtérés tehát véget vet a próbaidőnek. E nézet képviselői általában erkölcsös életre biztatják híveiket, de azt nem tekintik az üdvösség feltételének. A bűn "komolyan vétele" nevében a tökéletességtől való bármilyen eltérést bűnnek mondják. Az akarat teljesen tehetetlen, a megtérés pedig nem erkölcsi jellegű, mivel a Szentlélek mozgósítja az akaratot, és az embert megszabadítja a bűn következményeitől, úgyhogy bűnös tetteire többé nem vonatkozik a bűn ítélete. Isten csak tökéletes munkát végezhet, s mivel az ember nem tökéletes, igazságát Krisztuséval kell helyettesíteni, hatályon kívül helyezve a törvényt. Ez logikailag (és sokszor a gyakorlatban is) törvényellenzéshez és a lelkiismeret érzéketlenebbé válásához vezet. Amit tehát a bűnös tesz, az névleg tökéletes egyéni szentségnek számít, mert az Krisztus tökéletes szentsége. A Bibliát főként eszkatológiai szempontból, a végső dolgokkal kapcsolatos információk gyűjteményeként olvassák; nincs szükség erkölcsi törvényre - az embernek valójában nincsenek Istennel és másokkal szemben kötelességei, mivel a megváltást csupán kiváltságnak és szabadságnak tekintik, nem pedig erkölcsi felelősségnek.
5. Megkérdőjelezhető a kegyelem minden olyan "bizonyítéka", amely emberi erőfeszítéssel reprodukálható. A perfekcionizmus minden fajtájának feltételei emberi módon is teljesíthetők. A keresztény tökéletesség semelyik összetevője sem hamisítható. A perfekcionista vagy semmilyen cselekedetet nem tekint bűnnek, vagy minden tettet bűnösnek tekint, és Krisztus helyettes engedelmessége mögé bújik. Mindkét fajta figyelmen kívül hagyja a bűn erkölcsi súlyát, és gyakorlati perfekcionizmust képvisel. Az egyik a bűntelenségével, egyéni igazságával dicsekszik, a másik pedig alázatával és bűnével.
6. John Fletcher így figyelmeztet: "Kerüljük el mindkét szélsőséget. Egyrészt ne essünk a farizeusi tévedésbe, amely semmibe veszi Krisztust, és a tökéletlen engedelmesség állítólagos érdemének tulajdonítja az örök élet elnyerését, másrészt ne kövessük el a törvényellenzés hibáját sem, amely Krisztus felmagasztalása ürügyén megvetően szól az engedelmességről, és 'érvénytelenné teszi a törvényt olyan hit által, amely nem szeretet által munkálkodik.' ...A keresztény tapasztalatban járatlanok között sokan Krisztusban befejezett üdvösségről beszélnek..., miközben keveset tudnak magukról, és még kevesebbet Krisztusról" (Checks to Antinomianism, 22. o.).
7. A keresztény tökéletesség ezzel szemben lényegileg erkölcsi jellegű, s úgy tekint a szentségre, mint ami az élet minden területével alapvetően összefügg, és nem ellentétes a Krisztus-központú emberi természet lehetőségeivel. Szívből jövő engedelmességet és személyes kötelezettséget jelent Isten teljes akaratával szemben, s a legmagasabb fokú erkölcsi integritást és racionális felelősséget követeli meg a lelkiismeret eltompítása, a bűn átértelmezése, a vak benyomások követése és a felelőtlen individualizmus helyett.
8. Miután Wynkoop részletesen megvizsgálja, hogyan használja a Biblia a tökéletesség fogalmát, többek között az alábbi következtetéseket vonja le. A tökéletesség nem filozófiai, hanem teológiai fogalom: nem abszolút a szó elvont értelmében, hanem mindig adott célra és mércére vonatkozik. Olyan értelemben viszont abszolút követelmény, hogy aki keresztény, annak törekednie kell rá. Két összetevője van: lelki értelemben érettséget, tapasztaltságot jelent, jogi értelemben pedig azt, hogy a növekedés során az ember eléri a nagykorúságot, a vele járó összes joggal és kötelességgel együtt, szövetségre lépve Istennel. Nem az évekhez kötődik, inkább a teljes odaadással Istenen csüggő szívhez, amely végleg szakított a bűnnel. Az evangéliumi tökéletesség abszolút erkölcsi minőség, teljesen kielégítő kapcsolat Istennel, amelynek mélysége és az életben való megnyilvánulása relatív, vagyis az egyén képességeitől függ. Nem teszi szükségtelenné az engesztelést: "az engesztelő vér tartja fenn a tisztaság állapotát annak lelkében, aki a világosságban jár" (H. Orton Wiley, The Epistle to the Hebrews, 205. o.). Nem az érettség egy bizonyos foka, és sosem zárja ki a további növekedést. Nem jelent semmiféle abnormális, képtelen, lehetetlen vagy embertelen dolgot, stagnálást, eltorzult étvágyat, egészségtelen lelkületet, betegségtől vagy nélkülözéstől való mentességet, valamint az isteni útmutatáshoz való tévedhetetlen hozzáférést akár közvetlen vezetés által, akár a megfelelő eszközök (pl. az egyház és a Szentírás) mellőzésével. Az evangéliumi tökéletesség nem csupán a túlvilágra, hanem mindig erre az életre is vonatkozik. A legfontosabb jellemzője az, hogy pozitív jellegű: elsősorban nem minden tökéletlenség hiányát jelenti, hanem a szeretet jelenlétét, annak összes dinamikus jelentésével együtt. Nem válik el az emberek megszokott, bonyolult közösségétől, sőt csak abban válhat "tökéletessé", teljessé. Bibliai tartalma mindig a kommunikáció és a közösség keretei között határozható meg. Pontatlanság egyenlővé tenni a keresztény tökéletességet a teljes megszentelődéssel. Az utóbbi a teljes szeretet minőségi jellegének felel meg, míg a tökéletesedés a halálig tartó folyamat. A Biblia sehol sem szól hit által tökéletessé váló emberről.
1. Wesley másokkal folytatott "beszélgetéseiben" (1744-1789; ld. Works, VIII:328-9) az 56. kérdés így hangzik: "Mit tehetünk azért, hogy Isten munkája megelevenedjen ott, ahol hanyatlásnak indult?" Válaszának 7. pontjában a következőket mondja: "Erőteljesen és határozottan buzdítsunk minden hívőt, hogy 'törekedjen a tökéletességre' [Zsid 6,1]. Annak érdekében, hogy 'mindnyájan egyféleképpen szóljunk' [1Kor 1,10], egyszer s mindenkorra kérdem, védelmezzük ezt a tökéletességet, vagy lemondjunk róla? Egyetértünk abban, hogy védelmezzük, azt értve rajta (miként kezdettől fogva tesszük), hogy minden bűntől megszabadulunk azáltal, hogy Isten és az emberek szeretete tölti be a szívünket. A pápisták szerint ez nem érhető el addig, amíg a tisztítótűzben meg nem tisztultunk. A kálvinisták szerint akkor érjük el, amikor a lélek elválik a testtől. A régi metodisták szerint a halálunk előtt elérhetjük: egy pillanattal a halál után már késő. Így van-e, vagy sem? Mindnyájan egyetértünk abban, hogy a halálunk előtt megszabadulhatunk minden bűntől; vagyis minden bűnös indulattól és kívánságtól. A lényeg kérdése tehát eldőlt; de ami a módot illeti, a változás fokozatos vagy azonnali? Mindkettő. A megigazulásunk pillanatától kezdve fokozatosan megszentelődhetünk, növekedhetünk a kegyelemben, naponta előrehaladhatunk Isten ismeretében és szeretetében. S ha a bűn megszűnik a halál előtt, akkor a dolog természetéből adódóan lennie kell egy azonnali változásnak: kell, hogy legyen egy utolsó pillanat, amikor még létezik, és egy első pillanat, amikor már nem létezik.
De az igehirdetésben mindkettőt hangsúlyozzuk-e? Kétségkívül hangsúlyoznunk kell a fokozatos változást, méghozzá buzgón és állandóan. S nincs-e okunk arra, hogy az azonnali változást is hangsúlyozzuk? Ha van ilyen áldott változás a halál előtt, nem kell-e minden hívőt arra biztatnunk, hogy számítson rá? Annál inkább kell, mivel az állandó tapasztalat azt mutatja, hogy minél buzgóbban várja ezt valaki, annál gyorsabban és kitartóbban halad a lelkében Isten munkája, annál jobban óvakodik minden bűntől, annál buzgóbb a jó cselekvésében, és annál pontosabban megtartja Isten összes rendelését. De éppen ellentétes hatásokat figyelhetünk meg, ha ez a várakozás megszűnik. 'Reménység által szabadulunk meg' [Róm 8,24; vö. Károli], a teljes változás reménysége által, fokozatosan növekvő szabadulással. Öljük meg ezt a reménységet, és a szabadulás abbamarad, sőt napról napra csökken. Aki tehát a hívők fokozatos változását szorgalmazza, annak erőteljesen hangsúlyoznia kell az azonnali változást." (A vastagon szedett szavak csak Wynkoopnál szerepelnek [307. o.], aki a következő helyről idézi őket: A Plain Account of Christian Perfection, Kansas City: Beacon Hill Press, 1950, 3. o.)
2. Amikor a megszentelődésről beszélünk, fontos hangsúlyozni, hogy az már a megigazulás pillanatában elkezdődik, és az újonnan megtért keresztény is az ördög képéről Isten képére átalakult új teremtmény Krisztusban, aki megtisztítja, és megőrzi a tevőleges bűnöktől, amint azt Wesley oly határozottan hangoztatta (ld. a Wesley tanításának megkülönböztető jegyeiről szóló írás I.2. pontját, valamint a megigazult hívő jellemzőit illetően naplójának 1939.09.13-i bejegyzését: Works, I:225). A megigazult kapcsolatban benne rejlik a megszentelődés teljes lehetősége. A megigazulás és a megszentelődés tehát nem a kegyelem két fajtája, hanem az isteni szeretet és kegyelem megtapasztalásának két dimenziója. A kálvinizmus különbséget tesz közönséges és üdvözítő kegyelem között, de a helyesen felfogott wesleyanizmusban csak egyféle kegyelem van: Isten önátadása ez, amely bűnbánathoz, hithez és üdvösséghez vezet.
3. Wynkoop igen részletesen megvizsgálja a János 17-et, ahol Jézus a tanítványaiért és későbbi követőiért imádkozik, s alapvetően három dolgot kér velük kapcsolatban: (1) egységben legyenek egymással és vele, (2) megszentelődjenek az Ige által, és (3) Isten szeretete legyen bennük. Ez a három dolog nagyon szorosan összefügg, kölcsönösen következnek egymásból, és az a céljuk, hogy a világ higgyen a hívők bizonyságtétele által (21. v.). Tehát nem csupán névleges, hanem nagyon is valóságos, e világi, erkölcsi jellegű, engedelmes szentségre kell szert tenniük. Éppen az hátráltatja a legjobban a világ hitét, ha a keresztények szentnek és kiválasztottnak mondják magukat, de ez a gyakorlatukban nemigen nyilvánul meg. Jézus itt nem marasztalja el őket, mintha alkalmatlanok lennének erre a nagy küldetésre, sőt végig kifejezetten dicsérően beszél róluk. Az általa említett szentség személyes és teljes elkötelezettséget jelent Isten és az ő akarata mellett, melyben az ember szeretetközösségben eggyé válik Krisztussal, azonosulva az ő céljaival - mint ahogyan ő is egy az Atyával. Az újszövetségi levelek hasonlóan gyakorlati értelemben buzdítanak szent, feddhetetlen, hibátlan életre (pl. 1Pt 1,15k; Jak 1,4; Kol 1,22; Ef 5,27).
4. A megszentelődés nem annyira állapot, mint inkább élő, eleven kapcsolat Krisztussal mint Urunkkal. Ő persze attól függetlenül Úr, hogy elismerjük-e annak; nem mi tesszük Úrrá, hanem belépünk az országba, melynek ő az Ura. Ez az uralom jó esetben ösztönzi a Krisztussal való kapcsolatunkat, el nem ismerése pedig kizár minket az ő országából. Ennek fényében Pálnak a Róm 12,1k-beli, teljes odaszánásra való felhívását tehát nem úgy kell értenünk, mint a keresztény elkötelezettség maximumát, hanem mint annak minimumát. A kegyelemnek és a keresztény életnek az Újszövetség szerint nincsenek különböző (választható) szintjei - mint pl. a megigazulás és a (teljes) megszentelődés. Isten a megtéréskor minden kegyelmet megad, ami elég a teljes szabaduláshoz és üdvösséghez, noha a keresztények általában nem élnek azonnal a rendelkezésükre álló összes kegyelemmel, hanem lélektani képességeiknek és odaszánásuknak megfelelő mértékben veszik igénybe azt. Pál tudta, hogy a szívbeli mély, lelki ellentétek veszélyeztetik a keresztény státuszt, és amíg nincs teljes és szilárd elkötelezettség, addig bármikor bekövetkezhet a hithagyás. Az isteni kegyelemre mindig a képességeink szerinti maximális elkötelezettséggel kell reagálnunk.
5. A keresztény tapasztalatban nem azért különböztethetünk meg két jellegzetes pontot (krízist), mert Isten ilyen szerkezetet határozott meg az üdvre jutás folyamatában, hanem mert az embert erkölcsi lénynek teremtette. Az első erkölcsi tett a bűnünk elismerése és a bocsánatkérés, amikor egész lényünkkel Istenhez fordulunk. Ő ekkor teljes kegyelmét rendelkezésünkre bocsátja, mert önmagát adja nekünk - semmit sem tart vissza. Egyesek gyengék, szokásaik rabságában élnek, és rengeteg isteni segítségre van szükségük; mások jóval gazdagabb lelki életet kezdenek meg. Azonban mindenkinek el kell fogadnia a próbaidővel járó felelősséget. Elvileg lehetséges, hogy valaki a lelki adottságai, képességei révén a megtéréskor azonnal eljut a teljes megszentelődéshez. Wesley is így gondolta, bár nem tudott ilyen esetről. Ez a folyamat mindenesetre általában lassabb és fájdalmasabb, mivel a kegyelem és a hit mélyen személyes jellegű dolog. Bárhol is tartunk a lelki fejlődésben, nem ülhetünk kényelmesen a babérjainkon "Krisztusban" vagy "a Lélekben", hanem JÁRNUNK kell őbenne, ami teljes és állandó elkötelezettséget, erkölcsi igazodást jelent - erre utal a Biblia számtalan parancsa, buzdítása, felhívása.
6. Ha a teljes megszentelődést kegyelmi ÁLLAPOTNAK tartjuk, az azzal a veszéllyel jár, hogy a tulajdonunknak tekintjük, elfeledkezve róla, hogy állandóan törekednünk is kell az elérésére, illetve a benne való fejlődésre. Wesley így beszélt erről: "Cselekedeteinktől függően, aktuális belső indulataink és külső magatartásunk egészétől függően minden órában és pillanatban tetszünk vagy nem tetszünk Istennek" (Works, VIII:338). John Fletcher pedig a következőket mondta: "Mr. Wesley társaságaiban sok olyan ember van, aki azt vallja, hogy egy pillanat alatt megigazult vagy megszentelődött, de ahelyett, hogy az élő Istenben bízna, annyira abban bízik, ami ama pillanatban történt, hogy abbahagyja 'keresztjének naponkénti felvételét és a teljes állhatatossággal való imádkozást'. A következmények siralmasak" (Checks to Antinomianism, 61. o.). Hannah Whitall Smith pedig azt írja "A boldog keresztény élet titka" c. könyvében: "Nem egy állapotot hirdetünk, hanem egy járást. A szentség országútja nem egy hely, hanem egy út. A megszentelődés nem olyan dolog, amit tapasztalatunk valamely szakaszában fölszedhetünk, hogy azután örökre birtokoljuk, hanem egy élet, melyet napról napra és óráról órára megélhetünk" (The Christian's Secret of a Happy Life, 130. o.).
7. Figyelemre méltó, hogy az Újszövetség nem szól közvetlenül arról, hogy mikor kell teljesen megszentelődnünk - legfeljebb következtethetünk erre. Inkább azt tanítja, hogy mindig teljes mértékben igazodnunk kell Isten akaratához. Nem bújhatunk módszerek, időbeli sorrend, kegyelmi szintek stb. mögé. Nincs kettős mérce a keresztények számára, sőt bizonyos szempontból minden emberre ugyanaz a mérce vonatkozik. A fiatal és az érett kereszténynek ugyanakkora az erkölcsi felelőssége - a képességeik talán különbözők, de mindkettőnek élnie KELL mindazzal, amije van. Az Istennel való közösség nem az érettség következménye (bár az utóbbira is szükség van), hanem a felelősségteljes döntésé. Nem az idő a kérdés: mindig a jelenben kell dönteni.
1. Az életben megvalósuló tan olyan, mint a vízbe dugott rúd: görbének, hullámzónak és a nézőponttól függően változónak látszik. Wesley tudta, hogy az emberi léleknek a kegyelemre adott válaszáról nem beszélhet olyan dogmatikusan, mint magáról a kegyelemről. Az erkölcsi tapasztalat nem statikus, hanem olyan eleven és dinamikus, mint maga az élet. A különféle keresztények között minden teológiai hagyományban bőséges tapasztalat támasztja alá azt a megtérés utáni lelki élményt - bárhogy is nevezik -, amely felrázza és megeleveníti, állhatatossá teszi az elfásult hívőt. Ezt az élményt általában lelki feszültség, kudarcok előzik meg, amikor az ember vonakodik teljesíteni Isten akaratát, majd elérkezik a mély személyes engedelmesség és önátadás pillanata, ami súlyos csapást mér a büszkeségre és az önző függetlenségre. Időnként ez együtt jár valamilyen szolgálatra való elhívással, a mindennapos feladatok tisztábban látásával, az eszmények konkrét tettekre váltásával. Mindig megerősödik, megszilárdul az ember hite, és sokszor apró, jelentéktelennek tűnő dolgok válnak szívügyévé. Ez nem mindig vezet jelentős külső sikerhez, de általában megszűnik az ember erejét elszívó belső harc; az egységes cél és a tiszta szív energiával tölti meg a lelket. Kimondhatatlan szeretet támad az illetőben Isten és emberek iránt, s új, a korábbiaknál sokkal magasabb fokú állhatatosság, céltudatosság, alázat és Krisztus iránti odaadás jellemzi őt, akár szokatlanul nehéz körülmények közepette is. Az emberi lélek végtelenül képes változni, ugyanakkor esendő, tökéletlen és gyenge, ezért sosem érheti el a filozófiai tökéletességet. A Szentlélek mindig nélkülözhetetlen szerepet játszik a kegyelem és a lélek kapcsolatában.
2. A protestáns gondolkozásban a megszentelődést illetően két szélsőséges elmélet alakult ki. Az egyik szerint a bűntől való hatékony szabadulás nem következik be a halál előtt (így valójában a halál szabadít meg a bűntől), vagy "a bűn testét" fokozatosan váltja fel ebben az életben a megszentelődött "új ember", vagyis belenövünk a szentségbe (így kérdés marad, mikor tekinthető teljesnek a megszentelődés, hiszen a halál nem szabadíthat meg, és utána már nincs változás). A másik szélsőséges nézet szerint egy krízisélményben az ember teljesen megszabadul a kísérthetőségtől, s azonnal tökéletes szentséget és befejezett jellemet kap. Mindkét nézet figyelmen kívül hagyja a megváltás erkölcsi jellegét. Az egyik a folyamatot hangsúlyozza krízis nélkül, a másik eltúlozza a krízis jelentőségét, mellőzve a folyamat szerepét. Mindkettő túlzottan leegyszerűsíti a problémát, és valójában perfekcionizmust jelent. A wesleyanizmus köztes álláspontot képvisel, mind a folyamatot, mind a krízist hangsúlyozva. Gyakran az okoz itt félreértést, hogy összekeverik a teológiai és a lélektani összetevőket, fogalmakat.
3. Az igazság mindig igaz marad, az egész Biblia minden embernek szól. Sosem nőjük ki a bibliai igazságok egy részét, a fejlődés sosem teszi szükségtelenné a korábbi erkölcsi igazságok szem előtt tartását. A bibliai szerzők is tudták, hogy az engesztelés áldásai elfogadásának van egy lélektani szerkezete, de a Biblia nem engedi, hogy a módszerek vagy egyebek elhomályosítsák a központi erkölcsi összetevőt. Más szóval a Róma 8 nem helyettesíti a Róma 7-et, a megszentelődés nem magasabb rendű a megigazulásnál, a hit nem száműzi a bűnbánatot, sem a Lélek bizonyságtétele a hitet. Az az elmélet sem igaz persze, hogy a Róm 7 és 8, vagyis mind a test és a lélek harca, mind a békesség mindig minden keresztényre jellemző. Inkább arról van szó, hogy a Róm 7 figyelmeztetésül szolgál minden hívőnek, és senkinek sem engedi meg az öntelt lanyhulást: mindnyájunknak "a lélek újságában" kell járnunk (Róm 7,6; vö. 6,4; Károli).
4. Az erkölcsi életben mindig szükség van az alábbi három összetevőre. (1) Bűnbánat , ami nem pillanatnyi érzelmi felindulást jelent, hanem állandó Isten szerinti hozzáállást a bűnt - saját és mások múltbeli és jelenlegi bűneit - illetően. Ha ez ellankad, az egész erkölcsi váz összeomlik. A bűnbánat fokozza az erkölcsi érzékenységet, az alázatot és annak tudatát, hogy minden pillanatban Krisztusra vagyunk utalva. (2) Hit, ami szintén állandó (ellenben pozitív) hozzáállás, a szeretet új iránya. A bűnbánat és a hit együttese jelenti azt az alapot, amelyre a kegyelem minden egyéb összetevője épül - mindig szükség van rájuk. (3) Személyes felelősség. Az Újszövetség sosem enged meg időbeli hézagot a hit és az engedelmesség között. A hit csak akkor igazi, ha engedelmességgel jár. A megváltásnak nem csupán a bűnbocsánat volt a célja, hanem az egyház megszentelődése és küldetése.
5. Miért van szükség két pillanatra? A "második áldás" valójában egy másfajta minőségű lépést jelent a megváltás folyamatában: a mélyen elkötelezett személyes kapcsolat kialakulását. Isten ezt nem teheti meg az ember helyett, meghagyva annak felelősségét. Talán máshogy is megszabadíthatta volna az embert a bűn rabságából, de ő olyan lelket adott nekünk, ami csak ezt teszi lehetővé, mivel az egész embert felelősségteljes kapcsolatba akarta hozni Teremtőjével. Az üdvre jutás nem csupán Isten értünk véghezvitt tette, amely fölment minket minden további kötelesség alól, és nem is az erényes tetteinkből, érdemeinkből saját kezünkkel emelt épület, hanem Isten és ember találkozása, melyben az ember felelősségteljes természetének egésze teljesen rá kell, hogy hangolódjon Isten személyére és akaratára. A bűnbocsánat új pályára állítja az embert, a második "pillanat" pedig egy döntő jelentőségű korrekció, amely maradandóan a Hajnalcsillagra állítja az iránytűt. Az egyik elsősorban kiváltságot, a másik felelősséget jelent.
6. A "teljes megszentelődés" nem befejezett megszentelődést jelent, hanem szívbeli tisztaságot, osztatlan szívet, egyedül Istenre irányuló szeretetet. A "teljes" szó csak egyszer szerepel a Bibliában a megszentelődéssel kapcsolatban (1Thessz 5,23), és itt is a thesszalonikai gyülekezetre vonatkozik. Ez azt jelenti, hogy az ember egész lényével Isten felé fordul, ami teljesen erkölcsi jellegű, önkéntes, szándékos, határozott és gyakran nehéz cselekedet. Egyetlen felelősségteljes keresztény sem elégedett, amíg ez meg nem történik. Ehhez kétségkívül isteni segítségre van szükség, de ez nem egy "magasabb szint" vagy igazság, mint a megtérés, csupán teljesebb, melyet már a megtérés is megelőlegez. A Biblia nem ismer olyan helyet az "első" és a "második" között, amely "normálisnak" tekinthető. A kettő szorosan összetartozik, az életben nem választhatók szét. A kettő közti időbeli távolság csak az ember erkölcsi gyengeségét és lélektani felépítését mutatja. A Szentlélek meggyógyítja a lelki skizofréniát, teljessé téve a személyiséget. Amikor lehetőséget kap erre, ő szenteli meg az embert, és elvezeti Isten szeretetének mélységeibe. Ennek az élménynek a valódisága objektív és gyakorlati módon lemérhető az élet minőségén. A bűntől való megszabadulás erkölcsi egység Istennel; olyan közösség, amely eltörli a bűn lényegét, az Istentől való elidegenedést. Nem egy "dolgot" jelent, hanem azt, hogy percről percre Krisztus érdemeiben bízunk, és folyamatosan hitben járunk. A szentség tehát sokkal több, mint a bűntől való mentesség. A szentség nem a problémák vége, hanem azok kezdete.
7. Dr. Ralph Earle írja "A Szentség Hírnöke" c. folyóiratban (Herald of Holiness, 1958. aug. 6.): "Azok közül, akik 'átkeltek a Jordánon', és gyorsan legyőzték Jerikót - az őket korábban oly könnyen 'megkörnyékező bűnt' [Zsid 12,1] -, igen sokan nem vitték véghez Kánaán meghódítását. Az első győzelmes roham vereségnek adta át a helyét. A hiba részint abban rejlik, ahogy gyakran bemutatják a szentséget, azt a benyomást keltve az emberben, hogy ha teljesen Krisztusnak szenteli magát, minden problémája örökre megoldódik. Az emberek hajlamosak célként kezelni a teljes megszentelődést, nem pedig úgy, mint egy nagyon jelentős mérföldkövet a mennybe vezető úton. Az az igazság, hogy a szentséggel nem elég a jelenben rendelkeznünk; egész életünkben törekednünk is kell rá."
8. Wesley pedig megjegyezte: "Tökéletességünk nem olyan, mint a fáé, melyet a saját gyökeréből fölszívott nedv éltet, hanem... mint a szőlővesszőé, amely a szőlőtőn maradva gyümölcsöt terem, de attól elválasztva kiszárad és elhervad" (Works, XI:380). "A hívők bűnbánata" c. 14. précikációja II.5. pontjában így beszélt erről: "Krisztus ereje minden percben bennünk lakozik [2Kor 12,9]; egyedül általa vagyunk, amik vagyunk, általa vagyunk képesek megmaradni a lelki életben, és nélküle minden jelenlegi szentségünk ellenére a következő percben már ördögök lennénk". Mrs. Pawsonnak 1789. nov. 16-án azt írta a keresztény tökéletességről: "Jól teszi, ha erőteljesen hangoztatja, hogy akik már élvezik, azok semmiképpen sem vesztegelhetnek benne. Ha nem folytatják a virrasztást, az imádkozást és a szentség magasabb fokára való törekvést, akkor nem tudom felfogni, hogyan haladhatnak tovább, sőt azt sem, hogyan tarthatják meg azt, amit már megkaptak" (Wynkoop, 354. o.). Amint Thomas Cook mondta: "Nem a tisztaság állapotát tanítjuk, hanem a tisztaság fenntartott kondícióját - percről percre megvalósuló szabadulást. Jézus Krisztus vére mindig megtisztít minket minden bűntől úgy, hogy mindig most tisztít meg."
9. A szentség dinamikus és egészséges élet Istenben. Nem az ő egyik tulajdonsága, hanem az ő természete, melyben lényének minden eleme tökéletes egyensúlyban van. A szentség nem egy kívülről átadott dolog (mint a katolikus teológiában a hozzáadott kegyelem), a Szentlélek hozzáadott jelenléte, amely erkölcsi dualizmust teremt a személyiségben, és nem is a lélek lényegének irracionális, nem erkölcsi jellegű megváltozása, hanem a lélek erkölcsi egészsége, integritása, a részek megfelelő kapcsolata egymással és középpontjukkal: Istennel. A szentség a kapcsolat minősége, melynek a mennyiség mindig csupán velejárója, amely másodlagos dolgoktól függ. A szentség nem pusztán az Isten által egyoldalúan nekünk tulajdonított igazság (megigazultság) vagy jóság statikus állapota, hanem egy kölcsönös és dinamikus kapcsolat - egy út, a megváltás folyamata, melyben szükségszerű krízisek is vannak. Isten kezdeményezi, de az ember megfelelő válasza is szükséges hozzá.
10. A kereszténység tehát nem az élet tagadása. Épp ellenkezőleg: Isten meg akar szabadítani minket a bűntől, kudarctól, hamis és kicsinyes eszményektől, individualizmustól. Azt akarja, hogy teljes és kreatív életet éljünk. A jóság nem csupán azt jelenti, hogy bizonyos dolgokat nem teszünk, hanem azt, hogy megvalósítjuk Isten ránk vonatkozó céljait. Ezért oly fontos a tiszta szív, mely nélkül a keresztény élete az élet ösztönzéseinek elfojtásából áll, és a kegyelem a normális személyiség ellenségévé válik. Önmagunk kifejezése nélkül nincs egészséges személyiség. Isten nem nyomja el az erre irányuló késztetést, hanem megtisztítja szívünket a kettős indítékoktól, hátsó szándékoktól. A kereszt nem az énnek vet véget, hanem az azt megbéklyózó és a jóságot akadályozó bűnnek. A kereszt az igazi élet kezdete. A keresztény hit nem menedékhely, hanem haladásra késztető erkölcsi kötelesség. Krisztus nem hagyja lustálkodni az embert: mindig a legjobb teljesítményt várja tőle, amire MA képes. Egyre nagyobb feladatokat bíz rá, melyek túl nehezek neki (egymagában). Ha már a mennyre vágyik, megmutatja neki azt a pokolt, amelyben mások élnek. Még nincs itt a menny ideje. A tisztaság nem öncélú dolog: lehetővé teszi, hogy az ember teljesen kifejezze szeretetét Isten és mások iránt.
11. Úgy vélem, teljesen időszerű ma is a Jn 17,15 ("Nem azt kérem, hogy vedd ki őket a világból, hanem hogy őrizd meg őket a gonosztól"), de ugyanúgy a 2Kor 6,14-18 is ("Ne legyetek a hitetlenekkel felemás igában... Ezért tehát menjetek ki közülük, és váljatok külön tőlük, így szól az Úr, tisztátalant ne érintsetek, és én magamhoz fogadlak titeket..."). Mindenki alkatának megfelelően hajlamos az egyik vagy a másik végletbe esni. Ma a legtöbben inkább a túlzott elvegyülés, a "szent tolerancia" irányába húznak. Azonban ha nagyon igyekszem az "emberek barátja" lenni, könnyen ellenségévé válok Istennek (Jak 4,4). S megfordítva, aki ma nagyon közel van Istenhez, az könnyen barátok (esetleg rokonok, család) nélkül maradhat, mert ezt az egyet végképp nem tolerálják a világi(as) emberek. Például, Wesley és a puritánok idején (akiknek a Wesley-féle ébredés alighanem sokat köszönhetett) a komolyság számított erénynek; ma inkább az népszerű, aki mindenből viccet tud csinálni (Isten dolgait is beleértve), és semmit sem vesz "túl komolyan" - kiváltképp a vallást nem. Az sem számíthat túl sok barátra, aki igazán szigorúan fogja föl a gyülekezeti fegyelmet vagy az áldozatvállalást, a szegénységet. Wynkoop könyve mindenesetre számtalan remek gondolatot tartalmaz, és nekem személy szerint nagyon jól jött az emlékeztetés és iránymutatás, melyet találtam benne.
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2008.12-2015.08.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
További információk (kezdőlap)