John Wesley: A keresztény tökéletesség világos leírása
(vagy: Világos beszámoló a keresztyén tökéletességről)Wesley János "A Plain Account of Christian Perfection" c. művének kivonatos fordítása
A teljes magyar változat itt olvasható (1-gyel nagyobb oldalszámokkal, mint a nyomtatott változatban)
Lásd a figyelmeztetést itt!
Eredeti forrás: "The Works of John Wesley" (1872, szerk. Thomas Jackson), XI. kötet, 366-446. o.; ld. http://wesley.nnu.edu/john_wesley/plain_account
(az alcímek és a vázlatok zömmel a Beacon Hill Press of Kansas City 1966-os kiadásából származnak)
TARTALOM
1. Az írás célja
2. A teljes odaszánás fontossága
3. A szándék egyszerűsége és a vágy tisztasága
4. Nincsenek félig keresztények
5. A Mesterhez való hasonlóság
6. A szív körülmetélése
7. "Csak a tiszta szereteted"
8. A hit teljes bizonyossága
9. "Dicséreted legyen egyetlen dolgom"
10. A metodista jelleme
11. A vallási vezetők ellenállása
12. Prédikáció a keresztény tökéletességről
13. A kegyelem két munkája
14. A ránk váró nyugalom
15. Félreértések a tökéletességgel kapcsolatban
16. Énekek a szentségről
17. Kérdések és válaszok a megszentelődés tanával kapcsolatban
18. Énekek és vallásos versek
19. Gondolatok a keresztény tökéletességről
20. A rajongók túlkapásai
21. Egy baráti levél kitartásra biztat
22. Néhány rajongó tévesen jósolja meg a világ végét
23. Kérdések azokhoz, akik tagadják, hogy a keresztény tökéletesség elérhető ebben az életben
24. Jane Cooper bizonyságtétele
25. További gondolatok a keresztény tökéletességről
26. Wesley nézeteinek rövid összegzése
27. Kéri, hogy elfogulatlanul ítéljék meg tanítását
28. A tan megvédése
NÉHÁNY GONDOLAT A KERESZTÉNY TÖKÉLETESSÉGRŐL
A keresztény tökéletesség világos leírása
Amint azt John Wesley tiszteletes hitte és tanította 1725-től 1777-ig.
[Ne gondoljuk, hogy Wesleynek 1777 után megváltozott a keresztény tökéletességgel kapcsolatos véleménye. Élete folyamán többször módosította és kiegészítette ezt az írást, s minden kiadásban megjelölte a legutóbbi változtatás dátumát. Az utolsó módosítás feltehetően 1777-ben történt, s attól kezdve általában ez az évszám jelent meg az írás későbbi kiadásainak címlapján. - A szerk.]
Az alábbi írással az a célom, hogy világosan és pontosan leírjam azokat a lépéseket, amelyek révén hosszú évek alatt eljutottam a keresztény tökéletesség tanához. Tartozom ezzel a komoly embereknek, akik meg kívánják ismerni a teljes igazságot, "ahogyan az megvalósult Jézusban" [Ef 4,21; vö. Károli]. Az ilyesfajta kérdések csak őket foglalkoztatják. Szeretném nekik nyíltan kijelenteni a dolgot, úgy, ahogy van, végig annak bemutatására törekedve, hogy az egyes időszakokban mit gondoltam és miért.
2. A teljes odaszánás fontossága
1725-ben, életem 23. évében találkoztam Taylor püspök "Rule and Exercises of Holy Living and Dying" (A szent élet és halál szabálya és gyakorlata) c. írásával. E könyv egyes részei rendkívül nagy hatást gyakoroltak rám, különösen az a rész, amely a szándékok tisztaságáról szól. Azonnal elhatároztam, hogy Istennek szentelem egész életemet, minden gondolatomat, szavamat és tettemet; mivel teljesen meg voltam győződve arról, hogy nincs középút - vagy Istennek adom áldozatul életem minden területét (nemcsak néhányat), vagy gyakorlatilag az ördögnek adom magamat. Komoly ember kételkedhet-e ebben, vagy találhat-e középutat Isten szolgálata és az ördög szolgálata között?
3. A szándék egyszerűsége és a vágy tisztasága
{Kempis Tamás "Krisztus követése" c. művének tanulságai: az összes szavunkat és tettünket vezérlő egyetlen elgondolás és a minden indulatunkat uraló egyetlen vágy "a lélek szárnyai".} [...]
4. Nincsenek félig keresztények
Egy-két évvel később kezembe került Law "Christian Perfection" (Keresztény tökéletesség) és "Serious Call" (Komoly elhívás) c. könyve. Ezek még jobban meggyőztek arról, hogy teljességgel lehetetlen félkereszténynek lenni, s Isten kegyelme által (amely kegyelem feltétlen szükségességének mélyen tudatában voltam) elhatároztam, hogy teljesen odaszánom magam Istennek, átadom neki egész lelkemet, testemet és lényemet.
Megfontolt ember mondhatja-e, hogy ez túlzás, vagy hogy azt, aki odaadta magát értünk, kevesebb illeti meg annál, hogy átadjuk neki önmagunkat, mindazt, amink van és amik vagyunk?
5. A Mesterhez való hasonlóság
1729-ben elkezdtem nemcsak olvasni, hanem tanulmányozni is a Bibliát mint az igazság egyetlen mércéjét és mint a tiszta vallás egyetlen mintáját. Így egyre világosabban láttam annak elengedhetetlen voltát, hogy "az a lelkület hasson át bennünket, ami Krisztus Jézusban is van" [Fil 2,5; Vida], és "úgy éljünk, ahogyan ő élt" [1Jn 2,6] - sőt a benne meglévő indulat ne csak részben, hanem teljes egészében legyen bennünk, és ne csak sok vagy a legtöbb szempontból éljünk úgy, ahogy ő élt, hanem mindenben. S ennek fényében akkoriban általában úgy tekintettem a vallásra, mint Krisztus mindent átfogó követésére, a Mesterünkhöz való teljes belső és külső hasonlóságra. Semmitől sem féltem jobban annál, hogy a saját tapasztalatomhoz vagy másokéhoz igazítsam ezt a szabályt - hogy akár a mi nagy Példaképünktől való legkisebb eltérést is megengedjem magamnak.
{1733 elején, mintegy 5 évvel a "megtérése" előtt prédikált "A szív körülmetéléséről", melyet így jellemzett: "a szív körülmetélését a léleknek a Szentírásban szentségnek nevezett magatartásmódja képezi, amely félreérthetetlenül jelenti: a minden bűntől, minden 'testi és lelki tisztátalanságtól' való megtisztultságot [1Jn 1,7; 2Kor 7,1], és következésképpen a Krisztus Jézus erényeivel való ékességet és 'az elménk képe szerint való olyan megújulást' [vö. Ef 4,23; Károli], hogy immár 'tökéletesek vagyunk, mint ahogy a mi mennyei Atyánk tökéletes' [Mt 5,48]." [John Wesley: Prédikációk I. (Názáreti Egyház Alapítvány, 2001, ford. Bedőné Kriszt Éva), 220. o.] A szeretet a törvény betöltése; Istennek vetélytárs nélkül kell uralkodnia a szívben.} [...]
{Wesley néhány idevágó verssora} [...]
A következő augusztusban hosszú beszélgetést folytattam Németországban Arvid Gradinnal. Miután beszámolt tapasztalatáról, kértem, hogy írásban közölje velem "a hit teljes bizonyosságának" meghatározását, amit meg is tett az alábbi módon:
Requies in sanguine Christi; firma fiducia in Deum, et persuasio de gratia Divina; tranquillitas mentis summa, atque serenitas et pax; cum absentia omnis desiderii carnalis, et cessatione peccatorum etiam internorum.
"Megnyugvás Krisztus vérében; szilárd bizalom Istenben, és jóindulatáról való meggyőződés; a legnagyobb lelki nyugalom, derű és békesség, minden testies kívánságtól való megszabadulás, és a bűn teljes megszűnése, a belső bűnt is beleértve."
Ekkor hallottam először élő embert beszélni arról, amit korábban magam is megtudtam Isten kijelentéseiből, és éveken át imádkozva vártam (barátaim maroknyi csoportjával együtt).
9. "Dicséreted legyen egyetlen dolgom"
{1739-ben a testvérével, Károllyal kiadtak egy kötetet "Hymns and Sacred Poems" (Himnuszok és szent versek) címmel, melyben sok helyütt erőteljesen és nyíltan hirdették felfogásukat.} [...]
{Ebben az írásában így jellemezte a tökéletes keresztényt:
Teljes szívéből, lelkéből, elméjéből és erejéből szereti Istent
Mindenben hálát ad
Mindig Istenhez emeli a szívét
Minden embert úgy szeret, mint a saját lelkét
Tiszta a szíve
Egyedül Isten uralkodik benne
Minden parancsolatot megtart
Mindent Isten dicsőségére tesz
Isten tanításának díszére válik mindenben}
{Írása legelején leszögezte: "Nem mintha már elértem volna mindezt" [Fil 3,17]. Wesley feltehetően sosem mondta magát tökéletesnek, legalábbis nem írt ilyet magáról.} [...]
11. A vallási vezetők ellenállása
{Néhány vallásos ember idővel ellenezni kezdte Wesleyék tanítását, azt állítva, hogy "nincs tökéletesség a földön", sőt "Krisztust gyalázták", amikor kijelentették, hogy ő "mindenestül megment" [Zsid 7,25; Csia], egyedüli Ura lesz szívünknek, és mindent alávet uralmának.} [...]
12. Prédikáció a keresztény tökéletességről
Azt hiszem, 1740 második felében beszélgettem dr. Gibsonnal, London akkori püspökével Whitehallban. Megkérdezte, mit értek tökéletességen. Elmondtam neki anélkül, hogy bármit is visszatartottam vagy elkendőztem volna. Amikor befejeztem a beszédet, így szólt: "Wesley úr, ha csupán ezt érti rajta, akkor tárja az egész világ nyilvánossága elé. Ha azután valaki meg tudja cáfolni önt, tegye meg nyugodtan." Azt feleltem: "Úgy lesz, uram" - s megírtam és kiadtam a keresztény tökéletességről szóló prédikációt. [Ld. Wesley "standard" prédikációinak sorozatában a 40. igehirdetést.]
Ebben megkíséreltem rámutatni, hogy (1) a keresztények milyen értelemben nem tökéletesek, és (2) milyen értelemben tökéletesek.
(1) Milyen értelemben nem tökéletesek? Nem tökéletesek az ismeretben. Nem mentesek a tudatlanságtól, sem a tévedésektől. Egy élő embertől ugyanúgy nem remélhetünk tévedhetetlenséget, mint ahogy mindentudást sem. Nem mentesek az olyan fogyatékosságoktól, mint a megértés gyenge vagy lassú volta, a képzelet rendkívüli gyorsasága vagy nehézkessége. Ide sorolható a helytelen nyelvhasználat, a suta kiejtés, amelyhez hozzátehetnénk még a beszéd és a viselkedés ezernyi névtelen hiányosságát. Az ilyesfajta fogyatékosságoktól senki sem szabadul meg egészen, amíg a lelke vissza nem tér Istenhez. Arra sem számíthatunk ennél hamarabb, hogy teljesen megszabadulunk a kísértéstől, mivel "a szolga nem nagyobb az uránál" [Jn 13,16; 15,20]. De ezek közül egyik értelemben sincs abszolút tökéletesség a földön. Nincs fokbeli tökéletesség, amely ne tenné lehetővé a folyamatos növekedést.
(2) Akkor hát milyen értelemben tökéletesek? Jegyezzük meg, hogy most nem azokról beszélünk, akik kiskorúak Krisztusban, hanem nagykorú keresztényekről. Azonban a Krisztusban kiskorúak is tökéletesek annyiban, hogy nem követnek el bűnt [azaz szóval és tettel nem szegik meg szándékosan Isten ismert törvényét, ld. Wesley 19. prédikációjának II.2. pontját; vö. 1Jn 3,9 - a ford.]. János ezt határozottan kijelenti; s ez nem cáfolható meg ószövetségi példákkal. Hiszen mi van akkor, ha a legszentebb ókori zsidók néha vétkeztek? Ebből nem következtethetünk arra, hogy minden keresztény szükségképpen vétkezik, amíg csak él.
De nem mondja-e a Szentírás, hogy "az igaz ember naponta hétszer vétkezik"? Nem mondja. Valójában azt mondja: "hétszer is elesik az igaz" [Péld 24,16]. Ez azonban egész más dolog, mivel egyrészt a naponta szó nem szerepel a szövegben, másrészt itt nem bűnbeesésről van szó, hanem átmeneti szenvedésről.
De Salamon másutt azt mondja: "nincs ember, aki ne vétkeznék" [1Kir 8,46]. Ez kétségkívül így volt Salamon idején, sőt Salamontól Krisztusig nem volt olyan ember, aki ne vétkezett volna. De bármilyen volt is a törvény alattiak helyzete, nyugodtan kijelenthetjük Jánossal, hogy mióta az evangélium adatott, "aki Istentől született, nem vétkezik" [1Jn 5,18].
A keresztények kiváltságait semmiképpen sem mérhetjük azzal, amit az Ószövetség rögzít a zsidó törvény alatt levőkkel kapcsolatban; mivel most már eljött az idő teljessége, megadatott a Szentlélek, Jézus Krisztus kijelentése által eljutott az emberekhez Isten nagy üdvössége. A földön megjelent a mennyek országa, melyről Isten Lelke régen kijelentette (ily távol van Dávid attól, hogy a keresztény tökéletesség példaképe vagy mércéje legyen): "olyan lesz közöttük még a botladozó is azon a napon, mint Dávid. Dávid háza pedig előttük jár, mint... az Úr angyala" (Zak 12,8).
De maguk az apostolok is követtek el bűnt; Péter az elkülönüléssel, Pál a Barnabással való éles vitájával. Tegyük fel, hogy így van. Ez esetben érvelhetünk-e ily módon: "Ha két apostol egyszer vétkezett, akkor minden idők minden más kereszténye szükségképpen vétkezik, amíg csak él"? Nem, Isten őrizz, hogy így beszéljünk! Nem volt szükségszerű, hogy vétkezzenek; Isten kegyelme kétségkívül elegendő volt nekik - és számunkra is elegendő ma.
De Jakab azt mondja: "mindnyájan sokképen vétkezünk" [Jak 3,2; Károli]. Igaz, de kikről van itt szó? Hát arról a "sok tanítóról", akiket Isten nem küldött - nem magáról az apostolról, és nem is valódi keresztényekről. Az a tény, hogy a többes szám első személy - melyet nemcsak az ihletett írások, hanem más iratok is általánosan használnak ilyen értelemben - nem foglalhatta magában sem az apostolt, sem más igazi hívőket, kitűnik először a 9. versből: "Ezzel áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az Isten hasonlatosságára teremtett embereket". Természetesen nem mi, apostolok - és nem is mi, hívők! Másodszor, kitűnik ez a 2. vers előtti szavakból: "Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan". Vétkezünk! Kik? Nem az apostolok, nem is az igazi hívők, hanem azok, akiknek "súlyosabb ítéletben lesz részük" e sok vétek miatt. Harmadszor pedig maga a vers igazolja, hogy a "mindnyájan vétkezünk" kifejezés nem vonatkozhat minden emberre, sem minden keresztényre, hiszen rögtön megemlít egy olyan embert, aki "nem vétkezik", ellentétben az elsőként említett személyekkel, akikkel így kimondottan szembe van állítva mint "tökéletes ember".
De maga János kijelenti: "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg", és "ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje" [1Jn 1,8.10].
Válaszom a következő: (1) A 10. vers pontosítja a 8. vers jelentését: "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk" (8. v.), vagyis "Ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk" (10. v., Károli). (2) Most nem az a kérdés, hogy vétkeztünk-e azelőtt; és egyik vers sem állítja, hogy jelenleg vétkezünk, vagyis követünk el bűnöket. (3) A 9. vers mind a 8., mind a 10. verset magyarázza: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól." Mintha csak azt mondta volna: "Az imént kijelentettem, hogy Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől". És senki sem mondhatja: "Nincs szükségem rá; nincs bűnöm, amelytől meg kellene tisztulnom." "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk", hogy "nem vétkeztünk, önmagunkat csaljuk meg", és hazuggá tesszük Istent. De "ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő:" nemcsak "megbocsátja bűneinket", hanem meg is "tisztít minket minden gonoszságtól", hogy elmenve "többé ne vétkezzünk" [Jn 8,11]. Tehát János tanításával és az egész Újszövetség mondanivalójával összhangban levonhatjuk a következtetést: a keresztény ember tökéletes annyiban, hogy nem követ el bűnt.
Ez minden keresztény dicsőséges kiváltsága - még a Krisztusban kiskorúaké is. Azonban csak érett keresztényekről mondható el, hogy olyan értelemben is tökéletesek, hogy megszabadultak a gonosz gondolatoktól és indulatoktól. Először is, a gonosz vagy bűnös gondolatoktól. Csakugyan, honnan is származhatnának azok? "Az ember szívéből jönnek elő a gonosz gondolatok" - ha előjönnek egyáltalán. Ha tehát a szív többé nem gonosz, akkor többé nem jönnek belőle gonosz gondolatok. Ugyanis "nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt".
S ahogy megszabadultak a gonosz gondolatoktól, úgy a gonosz indulatoktól is. Mindegyikük elmondhatja Pállal: "Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem" [Gal 2,20]. Ezek a szavak egyértelműen a külső és belső bűntől való megszabadulásra utalnak. Pál ezt kifejezi egyrészt negatívan: "nem én élek", megsemmisült a gonosz természetem, a bűnnek teste [Róm 6,6; Károli], másrészt pozitívan: "Krisztus él bennem", s ezáltal mindaz, ami szent, igaz és jó. Valójában a két dolog - "Krisztus él bennem" és "nem én élek" - elválaszthatatlanul összefügg. Hiszen mi köze a világosságnak a sötétséghez, vagy Krisztusnak Beliálhoz [2Kor 6,15]?
Tehát az, aki ezekben a keresztényekben él, "hit által megtisztította szívüket" [ApCsel 15,9], úgyhogy mindaz, akiben jelen van Krisztus, "az eljövendő dicsőség reménysége" [Kol 1,27], "megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta" [1Jn 3,3]. Megtisztult a büszkeségtől, mert Krisztus alázatos szívű volt. Megtisztult a kívánságtól és az önfejűségtől, mert Krisztus csakis Atyja akaratát kívánta cselekedni. S megtisztult a haragtól - a szó általános értelmében -, mivel Krisztus szelíd és alázatos volt. Ismétlem: a szó általános értelmében, mivel az ilyen ember haragszik a bűn miatt, ugyanakkor búsul a bűnös miatt. Utál minden Isten elleni vétséget, de a vétkest csak szelíden szánja.
Így szabadítja meg Jézus a népét bűneiből; nemcsak a külső bűnökből, hanem a szívük bűneiből is. "Igaz - mondják egyesek -, de ez nem következik be a halálig, ebben a világban". János azonban így szól: "Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban" [1Jn 4,17]. Az apostol itt minden vitán felül önmagáról és más élő keresztényekről beszél, akikről nyíltan kimondja, hogy nemcsak a halálukkor vagy azután, hanem "ebben a világban" olyanok, mint a Mesterük.
Pontosan megfelelnek ennek az 1. fejezetben található szavai: "az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.... Ha pedig a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől" [1Jn 1,5.7]. Majd hozzáteszi: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" [9. v.]. Mármost nyilvánvaló, hogy az apostol itt ebben a világban megvalósuló szabadulásról beszél; ugyanis nem azt mondja, hogy Krisztus vére meg fog tisztítani minket (a halálunk óráján vagy az ítélet napján), hanem azt, hogy "megtisztít" - a jelenben, minket, élő keresztényeket - "minden bűntől". S ugyanilyen nyilvánvaló, hogy ha bármilyen bűn megmarad, akkor nem tisztultunk meg minden bűntől. Ha a lélekben marad valamilyen gonoszság, akkor az nem tisztult meg minden gonoszságtól. Azt se mondja senki, hogy ez csak a megigazulásra vonatkozik, vagy a bűn büntethetőségétől való megtisztulásra. Először is, így összekeverjük azt, amit az apostol egyértelműen megkülönböztet, megemlítve, hogy Isten "megbocsátja bűneinket", majd "megtisztít minket minden gonoszságtól". Másodszor, így a cselekedetek általi megigazulást hirdetjük a szó legerősebb értelmében, mivel ezáltal minden külső és belső szentséget szükségszerűen a megigazulás elé helyezünk. Ha ugyanis az itt említett megtisztítás nem más, mint a bűnünk büntethetőségétől való megtisztulás, akkor csakis azzal a feltétellel tisztulunk meg a büntethetőségtől - vagyis igazulunk meg -, hogy "a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van". Levonhatjuk tehát azt a következtetést, hogy a keresztények ebben a világban megszabadulnak minden bűntől, minden gonoszságtól, s már most tökéletesek olyan értelemben, hogy nem követnek el bűnt, és megszabadulnak a gonosz gondolatoktól és indulatoktól.
Egy efféle fejtegetés, amely nyíltan ellentmond sokak kedvelt vélekedésének, akiket mások - és talán saját maguk is - a legjobb keresztények közé soroltak (miközben, ha ezek a dolgok igazak, egyáltalán nem is keresztények), kétségkívül nem kis megütközésre számíthatott. Ezért sok választ vagy bírálatot vártam, de kellemesen csalódtam. Nem tudok róla, hogy akár egy is született volna; úgyhogy csendesen folytattam utamat.
{1741-ben kiadtak egy második énekeskönyvet, melynek előszavában bővebben kifejtette tanítását, leírva a megtisztult szívek tulajdonságait és a megtérés eseményeinek jellemző sorrendjét - a bűnbocsánatot és a megtisztulást a legtöbben nem egyidejűleg kapják meg.} [...]
{Idézi a kötet egyik énekének sorait, melyek kijelentik, hogy a tökéletesség pusztán hit által megkapható, egy pillanat alatt bekövetkezik, és már most elérhető.} [...]
15. Félreértések a tökéletességgel kapcsolatban
{1742-ben kiadtak egy újabb énekeskönyvet, melyben a vita hevessége miatt igen részletesen szóltak e témáról. Az előszóban kijelentik: a tökéletesség nem mentesít a vallás gyakorlásától, nem szabadít meg az emberi hibáktól. A megszentelődés mindenre kiterjed - a testre, az elmére és a lélekre. Isten és mások szeretete uralja az embert; szavai, gondolatai és tettei Isten dicséretét mozdítják elő.} [...]
[...]
17. Kérdések és válaszok a megszentelődés tanával kapcsolatban
{Mit jelent?
Mikor kapjuk meg?
Igei alátámasztás
Az isteni parancs
A keresztény tökéletesség példái}
1744. június 25-én, hétfőn megkezdődött első konferenciánk, melyen jelen volt hat lelkész és az összes prédikátorunk. Másnap délelőtt komolyan megtárgyaltuk a megszentelődés vagy tökéletesség tanát. Az alábbiakban leírom az ezzel kapcsolatban elhangzott kérdéseket és a rájuk adott válaszok lényegét.
KÉRDÉS: Mit jelent megszentelődni?
VÁLASZ: Megújulni Isten képmására, "igazságban és valóságos szentségben" [Ef 4,24; Károli].
K: Mit jelent tökéletes kereszténynek lenni?
V: Szeretni Istent teljes szívünkből, elménkből és lelkünkből (5Móz 6,5).
K: Azt is jelenti ez, hogy megszabadulunk minden belső bűntől?
V: Kétségkívül; máskülönben hogyan mondhatná rólunk Isten: "Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól" (Ez 36,29)?
1745. augusztus 1-jén megkezdődött második konferenciánk. Másnap délelőtt az alábbiakat mondtuk a megszentelődésről:
K: Mikor kezdődik a belső megszentelődés?
V: A megigazulás pillanatában. (Azonban a bűn megmarad az emberben - méghozzá minden bűn magja -, amíg teljesen meg nem szentelődik.) Attól kezdve a hívő fokozatosan meghal a bűnnek, és növekszik a kegyelemben.
K: Ez általában csak kevéssel a halál előtt adatik meg?
V: Azok esetében igen, akik nem számítanak rá előbb.
K: De számíthatunk rá előbb?
V: Miért ne? Elismerjük ugyan, hogy (1) az általunk eddig ismert hívők többsége nem szentelődött meg így jóval a halála előtt; (2) Pál leveleinek címzettjei közül az írás idején kevesen voltak így megszentelődve; (3) ő maga sem volt a korábbi leveleinek megírásakor - mindez azonban nem bizonyítja, hogy ma nem szentelődhetünk meg.
K: Hogyan hirdessük a megszentelődést?
V: Akik nem törekednek a növekedésre, azoknak ne nagyon hirdessük; a többieknek mindig ígéret formájában, mindig vonzva, sosem űzve őket.
1746. május 26-án kezdődött harmadik konferenciánk.
Ezen gondosan elolvastuk két korábbi konferenciánk jegyzőkönyveit, hogy megállapítsuk, van-e bennük olyasmi, amit érettebb megfontolás után ki kell hagynunk vagy meg kell változtatnunk. Azonban nem láttunk okot arra, hogy bármit változtassunk azon, amiben korábban egyetértésre jutottunk.
1747. június 16-án kezdődött negyedik konferenciánk. Mivel több olyan ember volt jelen, akik nem hittek a tökéletesség tanában, megállapodtunk abban, hogy az alapoktól kiindulva megvizsgáljuk ezt a tanítást.
Ennek érdekében fölmerültek a következő kérdések.
K: Miben értenek egyet velünk azok a testvéreink, akik máshogy vélekednek a teljes megszentelődésről?
V: Elismerik, hogy (1) mindenkinek teljesen szentnek kell lennie a halál pillanatában; (2) addig a hívő naponta növekszik a kegyelemben, egyre közelebb kerül a tökéletességhez; (3) állandóan törekednünk kell rá, és másokat is erre kell buzdítanunk.
K: Miben értünk egyet velük?
V: Elismerjük a következőket: (1) Azok közül, akik hitben haltak meg, sok ember - sőt az általunk ismert emberek többsége - nem lett teljessé a szeretetben jóval a halála előtt. (2) Pál a megszentelt szót állandóan alkalmazta mindazokra, akik megigazultak. (3) Ezen az egyetlen szón ritkán vagy sosem érti azt, hogy "minden bűntől megszabadult". (4) Ezért nem helyes ilyen értelemben használni ezt a szót, anélkül hogy hozzátennénk: egészen, teljesen stb. (5) Az ihletett szerzők szinte mindig azokról vagy azokhoz szólnak, akik megigazultak, de nagyon ritkán beszélnek olyanokról vagy olyanoknak, akik teljesen megszentelődtek [vagyis csak nekik, kizárva a többieket; azonban szinte mindig hozzájuk is szólnak a többiekkel együtt]. (6) Ezért az a helyes, ha szinte állandóan a megigazulás állapotáról beszélünk, de ritkábban szólunk [csakugyan ritkábban, de helyenként nagyon gyakran, erőteljesen és határozottan] a teljes megszentelődésről, legalábbis nyílt és határozott kifejezésekkel.
K: Akkor hát miben tér el a véleményünk?
V: A következőben: számítsunk-e arra, hogy a halálunk pillanata előtt megszabadulunk minden bűntől?
K: Van-e a Szentírásban egyértelmű ígéretünk erre - hogy Isten megszabadít minket minden bűntől?
V: Van: "Meg is szabadítja Izráelt minden bűnéből" (Zsolt 130,8; új Károli).
Részletesebben kifejti ezt Ezékiel próféciája: "Tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket... Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól" (Ez 36,25.29). Egy ígéret sem lehet ennél világosabb. S az apostol egyértelműen erre utal a következő buzdításban: "Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim, tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket" (2Kor 7,1). Ugyanilyen világos és határozott az ősi ígéret: "Szívedet és utódaid szívét körülmetéli Istened, az Úr, szeretni fogod Istenedet, az Urat teljes szívedből és teljes lelkedből" (5Móz 30,6).
K: De van-e ennek megfelelő állítás az Újszövetségben?
V: Van, sőt az Újszövetség a lehető legvilágosabban fejti ki ezt. Az 1Jn 3,8-ban ez áll: "Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa" - az ördög munkáit, minden korlátozás vagy megszorítás nélkül; de minden bűn az ördög munkája. Összhangban van ezzel Pál kijelentése: "Krisztus is szerette az egyházat, és önmagát adta érte, hogy a víz fürdőjével az ige által megtisztítva megszentelje, így állítja maga elé az egyházat dicsőségben, hogy ne legyen rajta folt, vagy ránc, vagy bármi hasonló, hanem hogy szent és feddhetetlen legyen" (Ef 5,25-27).
S ugyanilyen értelmű a Róm 8,3-4-beli állítása: Isten elküldte Fiát, "hogy a törvény követelése teljesüljön bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint".
K: Nyújt-e az Újszövetség további alapot arra a reményre, hogy a halálunk előtt megszabadulunk minden bűntől?
V: Kétségkívül nyújt; azokban az imádságokban és parancsokban, amelyek felérnek a legerősebb állításokkal.
K: Milyen imádságokról van szó?
V: A teljes megszentelődésért mondott imádságokról, amelyek Isten megcsúfolását jelentenék, ha nem létezne ilyesmi. Ilyenek különösen a következők: (1) "szabadíts meg a gonosztól" [Mt 6,13]. Ha ez megtörténik, ha megszabadulunk minden gonosztól, akkor nem maradhat bennünk bűn. (2) "De nem értük könyörgök csupán, hanem azokért is, akik az ő szavukra hisznek énbennem; hogy mindnyájan egyek legyenek úgy, ahogyan te, Atyám, énbennem, és én tebenned, hogy ők is bennünk legyenek..., én őbennük és te énbennem, hogy tökéletesen eggyé legyenek" (Jn 17,20-23). (3) "Ezért meghajtom térdemet az Atya előtt..., adja meg nektek..., [hogy] a szeretetben meggyökerezve és megalapozva képesek legyetek felfogni minden szenttel együtt: mi a szélesség és hosszúság, magasság és mélység; és így megismerjétek Krisztusnak minden ismeretet meghaladó szeretetét, hogy teljességre jussatok, az Isten mindent átfogó teljességéig" (Ef 3,14kk). (4) "Maga pedig a békesség Istene szenteljen meg titeket teljesen, és őrizze meg a ti lelketeket, elméteket és testeteket teljes épségben, feddhetetlenül a mi Urunk Jézus Krisztus eljövetelére" (1Thessz 5,23).
K: Milyen parancsot találunk erre vonatkozóan?
V: (1) "Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" (Mt 5,48). (2) "Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből" (Mt 22,37). Ha viszont Isten szeretete tölti be az egész szívet, akkor nem lehet benne bűn.
K: De miből látható, hogy ennek a halál pillanata előtt kell bekövetkeznie?
V: (1) Magából a parancsok természetéből, melyek nem a halottaknak szólnak, hanem az élőknek. Tehát a "Szeresd Istent teljes szívedből" szavak nem jelenthetik azt, hogy "tedd ezt, amikor meghalsz" - addig kell tenned, amíg élsz.
(2) A Szentírás világos szavaiból: (i) "Mert megjelent az Isten üdvözítő kegyelme minden embernek, és arra nevel minket, hogy megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, józanul, igazságosan, és kegyesen éljünk a világban, mivel várjuk... Jézus Krisztus dicsőségének megjelenését, aki önmagát adta értünk, hogy megváltson minket minden gonoszságtól, és megtisztítson minket a maga népévé, amely jó cselekedetre törekszik" (Tit 2,11-14). (ii) "Erős üdvözítőt támasztott nekünk..., hogy irgalmasan cselekedjék atyáinkkal, és megemlékezzék szent szövetségéről, arról az esküről, amellyel megesküdött atyánknak, Ábrahámnak; és megadja nekünk, hogy ellenségeink kezéből megszabadulva, félelem nélkül szolgáljunk neki, szentségben és igazságban őelőtte életünk minden napján" (Lk 1,69kk).
K: Találunk-e a Szentírásban példát olyan személyekre, akik elérték ezt?
V: Igen: Jánost és mindazokat, akikről a következőket mondja: "Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban" (1Jn 4,17).
K: Láthatnánk most egy ilyen példát? Hol az az ember, aki ilyen értelemben tökéletes?
V: Aki ezt kérdezi, annak azt felelhetjük, hogy ha tudnék ilyen emberről, nem mondanám meg neked, mert nem szeretetből kérdezed. Olyan vagy, mint Heródes: csak azért keresed a zsenge gyermeket, hogy megöld.
De nyíltabban szólva válaszunk a következő: Sok okunk van annak feltételezésére, hogy kevés vitathatatlan példa létezik, ha van ilyen egyáltalán. Milyen kellemetlenségeket zúdítana ez az illetőre, aki mindenek céltáblájává válna! S milyen hiábavaló lenne ez az ellenkezők számára! Mert ha nem hallgatnak "Mózesre és a prófétákra", Krisztusra és apostolaira, "az sem győzi meg őket, ha valaki feltámad a halottak közül".
K: Vajon nem vagyunk-e hajlamosak arra, hogy titokban ellenszenvvel viseltessünk azok iránt, akik azt mondják, hogy minden bűntől megszabadultak?
V: Könnyen lehetséges, hogy így van, s ennek több oka is lehet: egyrészt törődhetünk a lelkek javával, akiket sérelem érhet, ha ők nem ezt vallják; másrészt burkoltan irigykedhetünk azokra, akik a mienknél különb eredményekről beszélnek; végül előfordulhat, hogy a szívünk természeténél fogva késlekedik és vonakodik elhinni Isten tetteit.
K: Miért ne maradhatnánk meg a hit örömében, amíg teljessé nem leszünk a szeretetben?
V: Csakugyan, miért ne tennénk? Hiszen a szent szomorúság nem oltja ki ezt az örömöt, mivel addig is kimondhatatlan örömmel örvendezhetünk, amíg a kereszt alatt vagyunk, s mélyen elmerülünk Krisztus szenvedéseiben.
Ezekből a kivonatos idézetekből tagadhatatlanul kitűnik nemcsak testvéremmel közös véleményünk, hanem mindazoké a prédikátoroké is, akik az Úr 1744. 45., 46. és 47. évében kapcsolatban álltak velünk. Arra sem emlékszem, hogy bármelyik konferencián hangot adott volna valaki eltérő véleményének; ha a találkozásunkkor voltak is kételyek valakiben, egytől egyig eloszlottak, mielőtt elváltunk.
[...]
19. Gondolatok a keresztény tökéletességről
{Mit jelent, mit nem jelent, általános megállapítások. A tökéletesek is tévednek, hibáznak, ilyen értelemben vétkeznek - tehát továbbra is szükségük van Krisztusra. Wesley ezeket az akaratlan hibákat nem nevezi bűnnek, nehogy tényleges bűnöket is megengedjünk a tökéletességen belül; ugyanakkor nem használja a bűntelen tökéletesség kifejezést (de nem is ellenzi azt).}
Az 1759. évi konferencián - érezve annak veszélyét, hogy észrevétlenül nézeteltérés lopózhat be közénk - ismét részletesen megvizsgáltuk ezt a tanítást, és nem sokkal később kiadtam "Gondolatok a keresztény tökéletességről" c. írásomat, melyet a következő szavakkal vezettem be:
Az alábbi írásnak semmiképpen nem az a célja, hogy kielégítse bárkinek a kíváncsiságát. Nem arra hivatott, hogy bebizonyítsa a szóban forgó tanítás egészét azokkal szemben, akik elvetik és gúnyolják azt; vagy választ adjon a számos ellenvetésre, amelyet akár komoly emberek is felhozhatnak vele szemben. Itt csupán az a szándékom, hogy kifejtsem a témával kapcsolatos véleményemet: nézetem szerint mit foglal magában a keresztény tökéletesség, és mit nem; kiegészítve néhány idevágó gyakorlati észrevétellel.
Mivel ezek a gondolatok először kérdések és válaszok formájában jelentek meg, ugyanebben a formában írom le őket. E nézeteim több mint húsz éve változatlanok.
[...]
K: Mi minősül meggyőző bizonyítéknak? Hogyan bizonyosodhatunk meg arról, hogy valaki megszabadult minden bűntől?
V: Nem tudhatjuk tévedhetetlenül, hogy valaki ilyen értelemben megszabadult-e (sőt azt sem, hogy megigazult-e), kivéve, ha Istennek úgy tetszik, hogy felruházzon minket a lelkek csodálatos megkülönböztetésével. Azonban úgy véljük, hogy a következő bizonyítékok elégségesek minden értelmes embernek, s nem sok helyet hagynak a kétségnek akár a teljes megszentelődés igaz voltát, akár mélységét illetően: (1) Ha egyértelmű bizonyítékunk van arra, hogy az illető e feltételezett változás előtt egy ideig példásan élt. Emiatt okkal hihetjük, hogy nem "hazudik Istennek" [ApCsel 5,4], s nem mond többet, sem kevesebbet annál, amit érez. (2) Ha egészséges és feddhetetlen beszéddel [Tit 2,8] pontosan beszámol róla, mikor és hogyan következett be ez a változás. (3) Ha úgy tűnik, hogy minden későbbi szava és tette szent és feddhetetlen volt.
[...]
K: De ha két tökéletes kereszténynek gyermekei lesznek, hogyan születhetnének bűnben, ha egyszer a szülőkben nem volt bűn?
V: Ez az eset lehetséges, de nem valószínű. Kétlem, hogy valaha bekövetkezett, vagy bármikor be fog következni. De ettől eltekintve azt felelem: "A bűnt nem közvetlen nemzés révén kaptam meg, hanem az első szülőm által". "Ádámban mindenki meghalt; egynek engedetlensége által minden ember bűnössé vált" [vö. Róm 5,19] - kivétel nélkül minden ember; mindazok, akik ágyékában voltak, amikor a tiltott gyümölcsből evett.
Feltűnő példát találunk erre a kertészetben: a vadalma ágába ágyazott oltványok kitűnő gyümölcsöt teremnek, de mi történik, ha elültetjük e gyümölcs magjait? A lehető legközönségesebb vadalma lesz belőlük.
K: De miből tesz többet a tökéletes ember másoknál, az átlagos hívőknél?
V: Talán semmiből - annyira korlátozhatja őt Isten gondviselése a külső körülmények által. Talán kevesebbet tesz - bár nagyon vágyik arra, hogy Isten oltárán feláldozza magát, ez nem történik meg, legalábbis külsőleg: nem beszél annyit, és nem is tesz olyan sokat. Mint ahogy maga Urunk sem beszélt annyit, és nem tett olyan sokat, sem olyan nagy dolgokat, mint néhány apostola (Jn 14,12). De mit számít az? Ebből nem következik, hogy ne rendelkezne több kegyelemmel; és Isten ezzel méri a külső tetteket. Hallgassuk csak őt: "Bizony, mondom néktek, hogy ez a szegény özvegyasszony mindenkinél többet dobott a perselybe" [Mk 12,43]. Bizony, ez a szegény ember a néhány akadozó szavával többet mondott mindenkinél. Bizony, ez a szegény asszony, aki egy pohár hideg vizet adott, többet tett mindenkinél. Ne ítéljünk többé "látszat szerint"; tanuljunk meg végre "igazságos ítéletet... hozni" [Jn 7,24]!
K: De vajon nem ellene szóló bizonyíték-e az, hogy nem érzek erőt a szavaiban, sem az imádságában?
V: Nem az; ez ugyanis talán a te hibád. Nem valószínű, hogy bármi erőt éreznél bennük, ha az alábbi körülmények bármelyike akadályoz. (1) Saját lelked halott volta. A halott farizeusok még annak szavaiban sem éreztek erőt, akihez hasonlóan "ember még soha nem beszélt" [Jn 7,46]. (2) Valamilyen meg nem bánt bűn, melynek súlya a lelkiismeretet terheli. (3) Bármilyen előítélet az illetővel szemben. (4) Nem hiszed, hogy elérhető az az állapot, amelyben ő saját állítása szerint van. (5) Nem vagy hajlandó elképzelni vagy elismerni, hogy elérte ezt. (6) Túlbecsülöd vagy bálványozod őt. (7) Túlbecsülöd önmagadat vagy a saját véleményedet. Ha ezek bármelyike fennáll, csoda-e, hogy nem érzel erőt az illető szavaiban? De mások sem éreznek? Ha ők érzik azt, érved összeomlik. Ha nem érzik, vajon nem akadályozzák-e őket is ezek a körülmények? Erről meg kell bizonyosodnod, mielőtt bármilyen érvelést építhetnél erre; s érvelésed akkor is csupán annyit fog bizonyítani, hogy a kegyelem és az ajándékok nem mindig járnak együtt.
"De az illető nem felel meg annak az eszményképnek, amely a tökéletes keresztényről él bennem." S talán soha senki nem felelt meg annak, és nem is fog. Ugyanis az eszményképed túlszárnyalhatja a bibliai leírást, vagy legalábbis eltérhet attól. Lehet, hogy többet értesz a dolgon, mint a Biblia, illetve olyasmit is beleértesz, amit az nem tartalmaz. A bibliai tökéletesség nem más, mint a tiszta szeretet, amely betölti a szívet, s minden szót és tettet irányít. Ha az eszményképed ennél többet vagy mást tartalmaz, akkor nem biblikus; és ez esetben nem csoda, hogy a Szentírás szerint tökéletes keresztény nem felel meg neki.
Félek, hogy sokan elesnek ennél a buktatónál. A tökéletes hívőről alkotott eszményképükbe annyi összetevőt építenek, amennyit akarnak - nem a Szentírás, hanem a saját elképzeléseik alapján -, majd könnyedén tagadják, hogy tökéletes lenne bárki, aki nem felel meg ennek az elképzelt eszménynek.
Annál nagyobb gondot kell fordítanunk arra, hogy az egyszerű, bibliai leírást állandóan szem előtt tartsuk. A tiszta szeretet, mely egyedül uralkodik az ember szívében és életében - ez a bibliai tökéletesség egésze.
K: Mikor gondolhatja valaki, hogy elérte ezt?
V: Ha azután, hogy meggyőződött a vele született bűnről - sokkal mélyebben és világosabban annál, amit a megigazulása előtt tapasztalt -, és átélte annak fokozatos elhalását, megtapasztalja a bűnnek való teljes meghalást, valamint az Isten szeretetében és képére történő teljes megújulást, hogy mindenkor örüljön, szüntelenül imádkozzon, és mindenért hálát adjon [1Thessz 5,16kk]. Nem mintha elegendő bizonyíték volna, hogy az ember "csak szeretetet érez, és semmi bűnt". Többen tapasztalták ezt egy ideig, mielőtt a lelkük teljesen megújult volna. Senki se higgye tehát, hogy bekövetkezett a változás, amíg ki nem egészíti ezt a Lélek bizonyságtétele, amely olyan egyértelműen tanúsítja teljes megszentelődését, mint a megigazulását.
K: De hogyan képzelhetik egyesek, hogy ily módon megszentelődtek, ha valójában ez nem történt meg?
V: Az az oka ennek, hogy nem az összes említett jel alapján ítélnek, hanem csak egy részük alapján, vagy más, homályos jelekből kiindulva. Azonban egy olyan embert sem ismerek, aki mindegyik jellemzővel rendelkezne, és mégis tévedne e tekintetben. Ha valaki a megigazulás után mélyen és teljesen meggyőződött a vele született bűnről; ha azután átéli a bűn fokozatos halálát, majd az Isten képére való teljes megújulást; ha ezt a változást, amely mérhetetlenül nagyobb annál, amely a megigazulását kísérte, kiegészíti a megújulásra vonatkozó egyértelmű, közvetlen bizonyságtétel, akkor ugyanolyan lehetetlennek tartom, hogy az illető tévedjen e téren, mint hogy Isten hazudjon. S ha egy olyan ember, akit igazmondónak ismerek, tanúságot tesz nekem ezekről a dolgokról, akkor kellő ok nélkül nem szabad elutasítanom a bizonyságtételét.
K: Ez a bűnnek való meghalás és szeretetben való megújulás fokozatosan vagy azonnal megy végbe?
V: Az ember egy ideig haldokolhat, de a szó szoros értelmében csak akkor hal meg, amikor a lelke elválik a testétől; s ettől a pillanattól kezdve az örökkévalóságban él. Ugyanígy, eltarthat egy darabig, mire meghal a bűnnek, de csak akkor halt meg annak, amikor a bűn elválik a lelkétől; és attól a pillanattól fogva a szeretet teljes életét éli. S amint a test halálakor bekövetkező változás más jellegű, és végtelenül nagyobb, mint a korábban ismert változások - olyannyira, hogy azt addig a pillanatig föl sem tudjuk fogni -, úgy a lélek bűnnek való meghalásakor bekövetkező változás is más jellegű és végtelenül nagyobb, mint bármely korábbi változás, és mint amit bárki felfoghatna, mielőtt megtapasztalja. Azonban az ember továbbra is növekszik a kegyelemben, Krisztus ismeretében, Isten szeretetében és a képére való formálódásban, s nemcsak a haláláig, hanem örökké.
K: Hogyan várjuk ezt a változást?
V: Ne könnyelmű közömbösséggel vagy hanyag tétlenséggel, hanem erőteljes, mindenre kiterjedő engedelmességgel, az összes parancsolat buzgó megtartásával, éberen és fáradságot nem kímélve, megtagadva magunkat, és naponta fölvéve a keresztünket; továbbá buzgó imádsággal és böjtöléssel, gyakran élve Isten összes rendelésével. S aki arról álmodik, hogy más módon is elérheti ezt (vagy megtarthatja, miután elérte - miután akár a lehető legteljesebb mértékben megkapta), az megcsalja a saját lelkét. Igaz, hogy ezt egyszerű hit által kapjuk meg; de Isten csak és kizárólag akkor adja nekünk ezt a hitet, ha teljes igyekezettel törekszünk rá az általa elrendelt módon.
Ez a meggondolás választ adhat azoknak, akik tudni szeretnék, miért kapták meg ezt az áldást oly kevesen. Nézzünk utána, hányan törekszenek rá ily módon, s kielégítő választ kapunk.
Az imádságból különösen kevés van. Ki imádkozik mindig sürgetően? Ki küzd Istennel ezért a dologért? Tehát "nem kapjátok meg azért, mert nem kéritek", vagy "mert rosszul kéritek" [Jak 4,2-3] - vagyis azt kéritek, hogy megújulhassatok, mielőtt meghaltok. Mielőtt meghaltok! Ezzel megelégedtek? Dehogy - kérjétek azt, hogy megtörténhessen most, a mai napon, amíg tart a ma [Zsid 3,13]. Ne mondjátok, hogy ezzel "határidőt szabtok Istennek". Kétségtelen, hogy a mai nap éppúgy az ő ideje, mint a holnapi. Igyekezz, ember, igyekezz! [...]
K: De nem maradhatunk meg a békességben és az örömben, amíg tökéletessé nem válunk a szeretetben?
V: Kétségkívül megmaradhatunk benne, mivel Isten országa nem hasonlik meg önmagával - ezért a hívők ne riadjanak el attól, hogy "mindenkor... örüljenek az Úrban" [Fil 4,4]. Ugyanakkor érezhetően fájlalhatjuk a továbbra is bennünk maradó bűnös természetet. Jót tesz nekünk, ha áthatóan érzékeljük ezt, és hevesen vágyunk arra, hogy megszabaduljunk tőle. Ez azonban csak arra ösztönözzön minket, hogy annál buzgóbban repüljünk minden pillanatban erős Segítőnkhöz, annál lelkesebben "fussunk egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért" [Fil 3,14]. S amikor fölöttébb megnövekedik a bűntudatunk, legyen még erősebb bennünk az ő szeretetének tudata [vö. Róm 5,20].
K: Hogyan bánjunk azokkal, akik úgy vélik, hogy elérték ezt?
V: Vizsgáljuk meg őket elfogulatlanul, s biztassuk őket, hogy imádkozzanak buzgón azért, hogy Isten megmutassa nekik mindazt, ami a szívükben van. Az Újszövetség mindenütt a legkomolyabban buzdítja azokat, akik a kegyelem legmagasztosabb állapotában vannak, hogy bővelkedjenek minden kegyelemben, és a legerőteljesebben inti őket, hogy kerüljenek minden gonoszságot. De ezt a legnagyobb gyengédséggel kell tennünk, minden keménység, könyörtelenség vagy barátságtalanság nélkül. A haragnak, a rosszindulatnak és a megvetésnek még a látszatát is gondosan kerülnünk kell. Bízzuk a Sátánra a kísértésnek ezt a módját, s gyermekeire a véghezvitelt: "Vizsgáljuk meg őt rosszindulattal és kínzással, hogy megismerjük szelídségét, és próbára tegyük türelmét." Ha hűek a kapott kegyelemhez, akkor nem fenyegeti őket az a veszély, hogy ezáltal elvesznek; akkor sem, ha ebben a tévedésben maradnak, amíg lelkük vissza nem tér Istenhez.
K: De mi baj származhat abból, ha keményen bánunk velük?
V: Vagy tévednek, vagy nem. Ha tévednek, ez tönkreteheti a lelküket. Ez egyáltalán nem lehetetlen, sőt nem is valószínűtlen. Annyira feldühítheti vagy elcsüggesztheti őket a dolog, hogy elsüllyednek, és többé nem kelnek föl. Ha nem tévednek, ezzel megszomoríthatjuk azokat, akiket Isten nem szomorított meg, és sok kárt okozhatunk a saját lelkünknek. Kétségtelen ugyanis, hogy aki őket bántja, az úgyszólván Isten szeme fényét bántja. Ha csakugyan telve vannak az ő Lelkével, akkor aki rosszindulatúan vagy megvetően bánik velük, az nem kis sértést követ el a kegyelem Lelkével szemben. Amellett ezáltal gonosz gyanúsítást és sok helytelen indulatot táplálunk magunkban. Hogy csak egy példát említsünk: micsoda elbizakodottság főinkvizítorrá, ellentmondást nem tűrő bíróvá tenni magunkat Istennek e mély dolgaiban! Alkalmasak vagyunk erre a tisztségre? Meg tudjuk-e mondani minden esetben, meddig terjed a gyengeség, mi sorolható hozzá, és mi nem, tetszőleges körülmények között mi egyeztethető össze a teljes szeretettel, és mi nem? Meg tudjuk-e határozni pontosan, hogyan befolyásolja az a tekintetet, a gesztusokat, a hanghordozást? Ha igen, kétségtelenül mi vagyunk "az egész nép, és velünk kihal a bölcsesség" [Jób 12,2].
K: De ha nem tetszik nekik, hogy nem hiszünk a szavaiknak, vajon ez nem teljes bizonyíték-e ellenük?
V: Attól függ, mit jelent ez a nemtetszés. Ha mérgesek, az ellenük szóló bizonyíték; ha szomorúak, az nem az. Szomorúaknak kell lenniük, ha nem hiszünk Isten valóságos munkájában, s ezáltal megfosztjuk magunkat attól az előnytől, amelyet nyerhettünk volna belőle. S ezt a szomorúságot könnyen összetéveszthetjük a haraggal, mivel a kettő külső jelei nagyon hasonlók.
[...]
K: De mi van akkor, ha még senki sem érte el ezt - ha mindenki téved, aki így gondolja?
V: Győzzenek meg erről, és nem fogom többé hirdetni a dolgot. De ne értsenek félre: egyetlen tant sem építek egy adott személyre. Az illető tévedhet, mint ahogy bárki más is, és mégsem ingok meg. Ám ha még senki sem lett tökéletessé, akkor Isten nem küldött engem, hogy a tökéletességet hirdessem.
Vegyünk egy hasonló esetet. Évek óta hirdetem: "Istennek van olyan békessége, amely minden értelmet meghalad" [Fil 4,7]. Győzzenek meg arról, hogy ez az ige a földre hullt - hogy ezekben az években senki sem érte el ezt a békességet; hogy jelenleg nincs ennek élő tanúja -, és többé nem fogom hirdetni.
"De hisz többen meghaltak ebben a békességben". Talán így van, de nekem élő tanúk kellenek. Csakugyan nem lehetek tévedhetetlenül bizonyos abban, hogy egy adott személy tanú erre, de ha biztosra venném, hogy nincs ilyen tanú, bizonyára letettem volna erről a tanításról.
"Félreértesz. Azt hiszem, voltak olyanok, akik mielőtt meghaltak volna ebben a szeretetben, már jóval a haláluk előtt is élvezték azt. De csak néhány órával a haláluk előtt bizonyosodtam meg arról, hogy korábbi bizonyságtételük igaz volt."
Akkor sem volt tévedhetetlen bizonyosságod; s korábban is lehetett volna elfogadható bizonyosságod - amely ösztönözhette és megvigasztalhatta volna a saját lelked, és minden egyéb keresztény célnak megfelelt volna. Ilyen bizonyosságra bármely elfogulatlan ember szert tehet - feltéve, hogy van élő tanú -, ha egy órát beszélget az illetővel Isten szeretetében és félelmében.
K: De mi a jelentősége, hogy elérte-e valaki ezt vagy sem, ha egyszer oly sok igehely tanúsítja a dolgot?
V: Ha meg volnék róla győződve, hogy Angliában senki sem érte el azt, amit oly sok prédikátor annyi helyen olyan világosan és erőteljesen, s annyi időn át hirdetett, akkor teljesen biztosra kellene vennem, hogy mindnyájan félreértettük ezeket az igehelyeket, s így a jövőben nekem is azt kellene tanítanom, hogy "a bűn megmarad a halálig".
{Londonban egyes rajongók azt hirdették, hogy sosem fognak meghalni, nem kísérthetők, nem éreznek többé fájdalmat, s rendelkeznek a prófétálásnak és a lelkek megkülönböztetésének az ajándékával. Wesley intésének hatására egy részük jobb belátásra tért.} [...]
21. Egy baráti levél kitartásra biztat
[...]
22. Néhány rajongó tévesen jósolja meg a világ végét
[...]
23. Kérdések azokhoz, akik tagadják, hogy a keresztény tökéletesség elérhető ebben az életben
Egyikük mostanában közzétett néhány kérdést, melyek az alábbiak leírására indítottak egy őszinte embert:
Alázattal föltett kérdések azoknak, akik tagadják, hogy a tökéletesség elérhető ebben az életben.
(1) Nem adatott-e a Szentlélek nagyobb mértékben az evangélium idején, mint a zsidó üdvtörténeti korszakban? Ha nem, akkor milyen értelemben nem adatott a Lélek, amikor Krisztus még nem dicsőült meg (Jn 7,39)?
(2) A "Krisztus szenvedéseit követő dicsőség" (1Pt 1,11) külső dicsőség volt-e, vagy inkább belső - a szentség dicsősége?
(3) Isten a Szentírás bármelyik helyén parancsolt-e nekünk többet, mint amit megígért?
(4) Istennek a szentségre vonatkozó ígéretei ebben az életben teljesülnek be, vagy csak az eljövendőben?
(5) A keresztény alá van-e vetve bármely más törvénynek, mint amelyeket Isten az ígérete szerint a "szívünkbe ír" (Jer 31,31kk; Zsid 8,10)?
(6) Milyen értelemben teljesül "a törvény követelése... bennünk, akik nem test szerint járunk, hanem Lélek szerint" (Róm 8,4)?
(7) Lehetetlen-e bárki számára, hogy ebben az életben "szeresse Istent teljes szívéből, elméjéből, lelkéből és erejéből"? S a keresztény alá van-e vetve bármely törvénynek, amely nem teljesül ebben a szeretetben?
(8) A léleknek a testből való távozása előidézi-e a benne lakozó bűntől való megtisztulását?
(9) Ha igen, akkor nem valami más tisztítja-e meg "minden bűntől", mint "Krisztus vére" [1Jn 1,7]?
(10) Ha az ő vére akkor tisztít meg minket minden bűntől, amikor a test egy a lélekkel, akkor ez nem ebben az életben történik?
(11) Ha ez a kettő egységének megszűnése után következik be, akkor nem az eljövendő életben történik? S nem késő az?
(12) Ha ez a halál pillanatában következik be, akkor milyen helyzetben van a lélek, ha sem a testben nincs, sem azon kívül?
(13) Krisztus tanított-e minket bárhol arra, hogy olyasmiért imádkozzunk, amit soha nem akar megadni?
(14) Nem tanított-e minket így imádkozni: "legyen meg a te akaratod, amint a mennyben, úgy a földön is" [Mt 6,10]? S a mennyben nincs-e meg tökéletesen?
(15) Ha ez igaz, nem tanított-e minket arra, hogy tökéletességért imádkozzunk a földön? Akkor hát nem akarja-e megadni azt?
(16) Vajon Pál nem Isten akarata szerint imádkozott-e, amikor azért imádkozott, hogy a thesszalonikaiakat Isten "szentelje meg... teljesen, és őrizze meg" (ebben a világban, nem az eljövendőben, hacsak nem halottakért imádkozott) "lelküket, elméjüket és testüket teljes épségben, feddhetetlenül... Jézus Krisztus eljövetelére" [1Thessz 5,23]?
(17) Őszintén szeretnél-e megszabadulni a benned lakó bűntől ebben az életben?
(18) Ha igen, vajon nem Isten adta-e neked ezt a vágyat?
(19) Ha igen, talán azért adta, hogy kigúnyoljon, mivel a vágyad sosem teljesülhet?
(20) Ha ahhoz sincs benned elég őszinteség, hogy kívánd ezt, vajon nem olyan dolgokat vitatsz-e, amelyek túl magasak neked?
(21) Szoktál-e azért imádkozni, hogy Isten "megtisztítsa szíved gondolatait, hogy tökéletesen szeresd őt"? [Egy imádság szavai, melyet az anglikánok az úrvacsora és az Úr imádsága ("Miatyánk") előtt mondanak el (ld. Anglican Book of Common Prayer, 117. o.).]
(22) Ha nem vágysz arra, amit kérsz, és nem is tartod elérhetőnek, vajon nem bolond módjára imádkozol-e?
Isten segítsen nyugodtan és tárgyilagosan átgondolnod ezeket a kérdéseket!
24. Jane Cooper bizonyságtétele
{A keresztény tökéletesség egyik tanújának levele és halálának leírása} [...]
25. További gondolatok a keresztény tökéletességről
{Törvény és szeretet
A szeretet gyümölcsei
Mit jelent a tökéletesség
A kísértés természete
Az elbukás lehetősége
A megigazultak és a megszenteltek közti különbségek
Hogyan maradjunk megszentelődve}
{Az 1Kor 13-ban leírt szeretet lényegét az ott elsőként említett tulajdonság, a hosszútűrés foglalja össze a legjobban: hosszan elviseli mások hibáit, gyarlóságait, bűneit, gonoszságát. Amíg minden indulatunk, gondolatunk, szavunk és tettünk szeretetből fakad, betöltöttük a ránk vonatkozó új, krisztusi törvényt (Róm 13,8-10). Mind a megigazulás, mind a megszentelődés valódi változás, nem csupán relatív (láthatatlan); mindkettőről tanúságot tesznek a Lélek külső gyümölcsei és belső bizonyságtétele - bár eltérő mértékben és módon. A legtöbben fokozatosan halnak meg a bűnnek és növekednek a kegyelemben (egészen a halálukig, sőt azon túl is), de Isten néha "megrövidíti a történést" [Róm 9,28; Csia]. A tökéletesség elveszíthető és visszanyerhető.}
Mivel tovább nőtt azok száma, akik úgy vélték, hogy megszabadultak a bűntől, a következő évben főként miattuk szükségesnek láttam kiadni a "További gondolatok a keresztény tökéletességről" c. írást:
[...]
22. kérdés: A Lélek mely gyümölcse révén tudhatjuk, hogy "Istentől vagyunk", méghozzá a legteljesebb értelemben?
Válasz: A következők révén: mindig megmaradó szeretet, öröm, békesség; állandó hosszútűrés, türelem, megnyugvás; szívesség, minden felizgatás legyőzése; jóság, barátságosság, kedvesség, gyengéd lelkület; hűség, egyszerűség, istenfélő őszinteség; szelídség, nyugalom, kiegyensúlyozottság; önmegtartóztatás, nemcsak az evésben és az alvásban, hanem minden természetes és lelki dologban.
23. k.: De mi olyan nagy dolog ebben? Nem kapjuk-e meg mindezt, amikor megigazulunk?
V: Micsoda? Isten akaratában való teljes megnyugvást, melybe semmi önfejűség nem vegyül? Szívességet, melyet abban a pillanatban sem érint a harag, amikor bosszúságra ingerlik? Isten iránti olyan szeretetet, a teremtmény legcsekélyebb szeretete nélkül, csupán Istenben és Istenért lángoló szeretetet, amely kizár minden büszkeséget? Emberek iránti szeretetet, mely száműz minden irigységet, minden féltékenységet és meggondolatlan ítélkezést? Szelídséget, amely az egész lelket sérthetetlen nyugalomban tartja? És mindenben érvényesülő önmegtartóztatást? Ha úgy tetszik, tagadd, hogy mindeddig akár csak egyvalaki is elérte ezt, de ne mondd, hogy mindenki ilyen, aki megigazult!
[...]
28. k.: Mit gondolsz azokról a londoniakról, akik mostanában állítólag "megújultak a szeretetben"?
V: Többségük élményének van egy rendkívül sajátos összetevője. Azt várnánk, hogy az ember előbb megtelik szeretettel, és ezáltal eltűnik belőle a bűn; azonban a szóban forgó emberekben előbb szűnt meg a bűn, és utána teltek meg szeretettel. Talán tetszett Istennek, hogy így munkálkodjon, hogy egyértelműbbé és tagadhatatlanabbá tegye munkáját, világosabban megkülönböztetve ezt attól a túláradó szeretettől, amelyet gyakran a megigazult állapotban levő ember is érez. [...]
De vannak köztük olyanok is, akikben ugyan sok szeretet, békesség és öröm van, de nem kapták meg a közvetlen bizonyságtételt. Másoknál pedig, akik úgy vélik, hogy megkapták, nyilvánvalóan hiányos a gyümölcs. Nem mondom meg, hányan vannak - talán tíz közül egy; de lehet, hogy több vagy kevesebb. Néhányukból mindenesetre kétségkívül hiányzik a türelem, a keresztyén megnyugvás. Nem látják Isten kezét minden történésben, lelkesen fogadva azt. Nem lehet róluk elmondani, hogy mindenben hálát adnak, és mindenkor örülnek. Nem boldogok, legalábbis nem mindig, mivel néha panaszkodnak. Azt mondják, ez vagy az nehéz!
[...]
32. k.: Mi az első tanács? [Az alábbi tanácsok egy önálló írásban jelentek meg 1762-ben "Figyelmeztetés és útmutatás a metodista társaságok legnagyobb hitvallóinak" címen, a következő mottóval: "Vesd el a hamis tanúkat, de örökké tartsd szilárdan az igazságot". Ennek nyilvánvalóan az volt a célja, hogy megóvja az embereket George Bell és társai káros túlzásaitól. Az illetőről konkrét beszámolót találunk Wesley naplójának az említett időszakot megörökítő részében. - A szerk.]
V: Óvakodjatok a büszkeségtől, és állandóan imádkozzatok az elkerüléséért! {A látszatától is óvakodjunk, és ne gondoljuk, hogy csak azok taníthatnak minket, akik maguk is megszabadultak a bűntől.} [...]
33. k.: Mi a második tanács?
V: Óvakodjatok a büszkeség leányától, a rajongástól! [...]
Ismét mondom, óvakodjatok a rajongástól! Ide tartozik az is, ha valaki azt képzeli, hogy rendelkezik a prófétálásnak vagy a lelkek megkülönböztetésének ajándékával. Nem hiszem, hogy bármelyikőtök rendelkezne vagy valaha is rendelkezett volna ezekkel. Óvakodjatok attól, hogy az érzéseitek alapján ítéljétek meg az emberek jó vagy rossz voltát. A megítélésnek ez a módja nem biblikus. Ragaszkodjatok "a törvényhez és intelemhez" [Ézs 8,20]!
34. k.: Mi a harmadik tanács?
V: Óvakodjatok az antinomizmustól [törvényellenzéstől] - attól a tanítástól, hogy "a hit által... érvénytelenné tesszük a törvényt" vagy annak bármely részét [Róm 3,31]! A rajongás természetes módon ehhez vezet; sőt aligha lehet elválasztani a kettőt. [...]
35. k.: Mi a negyedik tanács?
V: Óvakodjatok a mulasztási bűnöktől - ne szalasszatok el egyetlen lehetőséget sem, ha bármi jót tehettek! [...]
36. k.: Mi az ötödik tanács?
V: Óvakodjatok attól, hogy Istenen kívül bármit kívánjatok! Most nem kívántok semmi mást; minden egyéb kívánság elűzetett - ügyeljetek rá, hogy egy se térjen vissza! [...]
37. k.: Mi a hatodik tanács?
V: Óvakodjatok a szakadástól, Krisztus Egyházának megbontásától! Minden viszály és minden külső elkülönülés erre a belső meghasonlásra, a tagok egymás iránti "kölcsönös" szeretetének (1Kor 12,25) megszűnésére vezethető vissza. [...]
S ha bármikor elesnél attól, ami most vagy, ha ismét büszkeséget vagy hitetlenséget éreznél, vagy bármely más indulatot, amelytől jelenleg mentes vagy, szemernyit se tagadd, rejtegesd vagy álcázd a dolgot saját lelked vesztére. Akárhogy is lesz, menj oda valakihez, akiben megbízhatsz, és mondd el, amit érzel. Isten alkalmassá fogja tenni őt arra, hogy idején mondott szavakat szóljon, ami gyógyulás lesz lelkednek. S ő biztosan fölemeli fejedet, hogy az összetört csontok örvendezzenek [Zsolt 51,10].
38. k.: Mi az utolsó tanács?
V: Mutassatok példát mindenben; különösen a külső dolgokban (például az öltözködésben), a kis dolgokban, pénzetek fölhasználásában (kerülve minden szükségtelen kiadást), mély és állhatatos komolyságban, továbbá minden beszédetek megbízhatóságában és hasznosságában. Így lesztek "sötét helyen világító lámpássá" [1Pt 1,19]. Így fogtok naponta növekedni a kegyelemben, amíg dicsőségesen be nem mentek "a mi Urunk... Jézus Krisztus örök országába" [2Pt 1,11].
A fenti tanácsok nagy részét hathatósan megerősítik az alábbi gondolatok. Javaslom, hogy a Szentírás mellett ezeken is mélyen és gyakran elmélkedjetek.
(1) A tenger kiváló képe Isten és az áldott Lélek teljességének. Mert amint a folyók mind visszatérnek a tengerbe, úgy az igazak teste, lelke és jótettei is visszatérnek Istenhez, hogy ott éljenek az ő örök nyugalmában.
Bár Isten összes kegyelme pusztán az ő bőkezűségén múlik, általában úgy tetszik neki, hogy azok imádságaihoz, útmutatásához és szentségéhez kapcsolja kegyelmét, akikkel együtt vagyunk. Láthatatlan, de erős szálakkal vonz egyes lelkeket a másokkal való kapcsolatuk révén.
A kegyelem által létrejött rokonszenv messze felülmúlja azt, amely a természet által jött létre.
Az igazán istenfélő emberek megmutatják, hogy az érzések ugyanolyan természetesen fakadnak az igaz, mint a hamis szeretetből - annyira érzékenyek azok javára és bajaira, akiket Istenért szeretnek. Ezt azonban csak azok foghatják föl, akik értik a szeretet nyelvét.
A lélek mélye nyugalomban lehet akkor is, ha sok külső nyomorúságban vagyunk; ahogy a tenger mélye is nyugodt, miközben a felszín erősen kavarog.
A kegyelemben való növekedés legjobb ösztönzői a minket érő durva bánásmód, támadások és veszteségek. Teljes hálával kell fogadnunk őket, mint amelyek minden egyébnél kívánatosabbak, amennyiben csak ezért tesszük - vagyis az akaratunk nem játszik szerepet bennük.
A legkönnyebben úgy menekülhetünk meg a szenvedéstől, ha készségesen elfogadjuk, hogy addig tartson, amíg Istennek tetszik.
Ha helyesen szenvedjük el az üldöztetést és a megpróbáltatást, nagyobb mértékben válunk hasonlóvá Krisztushoz egyetlen ilyen esetnek köszönhető kellő növekedés révén, mint ha csupán az ő irgalmát utánoztuk volna sok jó cselekedettel.
Az az egyik legnagyobb bizonyítéka annak, hogy Isten szereti az őt szeretőket, hogy megpróbáltatásokat küld nekik azzal a kegyelemmel együtt, amellyel el tudják viselni őket.
A legnagyobb megpróbáltatások közepette is tanúsítanunk kell Isten előtt, hogy a fájdalom ellenére is örömmel fogadjuk azokat az ő kezéből, mivel attól származnak, aki szeret minket, és akit szeretünk.
Isten úgy vonja magához az embert a legkézenfekvőbb módon, hogy abban teszi próbára, amit a legjobban szeret, méghozzá okkal; s úgy intézi, hogy ez a megpróbáltatás egy tiszta szemmel véghezvitt jótettből adódjon - mivel semmi sem mutathatja meg neki világosabban annak ürességét, ami a világ szemében a legkedvesebb és legkívánatosabb.
(2) Az igazi megnyugvás abban áll, hogy egészen alkalmazkodunk Isten teljes akaratához, aki akarja és cselekszi mindazt, ami a világban megtörténik (kivéve a bűnt). Ehhez csupán úgy kell elfogadnunk minden eseményt - jót és rosszat -, mint az ő akaratát.
Az igazak az őket akár a mennyből, akár a földről érő legnagyobb megpróbáltatások közt is megingathatatlanul megmaradnak a békességben, és teljesen alávetik magukat Istennek azáltal, hogy belül szeretettel őrá figyelnek, összpontosítva lelkük minden képességét.
Csendesen szenvedjünk el minden minket érő dolgot, viseljük el mások és a magunk hibáit, valljuk meg őket Istennek titkos imádságban vagy kimondhatatlan fohászkodásokkal; de soha ne ejtsünk ki éles vagy duzzogó szót, ne zúgolódjunk vagy panaszkodjunk, hanem maradéktalanul legyünk készek arra, hogy Isten úgy bánjon velünk, ahogy neki tetszik. Az ő bárányai vagyunk, ezért késznek kell lennünk panasz nélkül szenvedni, akár a halálig.
El kell viselnünk azokat, akiket nem javíthatunk meg, megelégedve azzal, hogy Istennek ajánljuk őket. Ez az igazi megnyugvás. És mivel ő hordozta gyengeségeinket, mi is nyugodtan hordozhatjuk őérte mások gyengeségeit.
Mindent elhagyni, mindentől megfosztani magunkat, hogy mezítelen keressük Jézus Krisztust, és kövessük őt Betlehembe, ahol megszületett; mezítelen a helytartóságra, ahol megkorbácsolták; s mezítelen a Golgotára, ahol meghalt a kereszten - oly nagy kegyelem ez, hogy sem maga a tett, sem annak ismerete nem adatik meg senkinek, csakis az Isten Fiába vetett hit által.
(3) Isten szeretete nem létezik türelem nélkül, s nincs türelem alázatos és szelíd lelkület nélkül.
Az alázat és a türelem a szeretet növekedésének legbiztosabb jele.
Csak az alázat egyesíti a türelmet a szeretettel, s enélkül lehetetlen hasznot nyerni a szenvedésből, sőt elkerülni a panaszkodást, különösen ha úgy véljük, hogy nem adtunk okot a szenvedésre, amelyben az emberek részesítenek minket.
Az igazi alázat egyfajta önmegsemmisítés, és minden erénynek ez a középpontja.
Az Istenhez tért léleknek figyelnie kell mindenre, amit az üdvösséggel kapcsolatban mondanak neki, arra vágyva, hogy az hasznára legyen.
Az Isten által megbocsátott bűnökből ne maradjon más, csak mélyebb alázat a szívben, valamint szigorúbb fegyelem szavainkban, tetteinkben és szenvedéseinkben.
(4) A keresztény életnek az a lényege, hogy szelíden és csöndesen elviseljük az embereket és elszenvedjük a bajokat.
A szeretetünk első tárgya Isten, második feladata pedig mások hibáinak elhordozása. S ezt a saját házunk népe között kell elkezdenünk gyakorolni.
Főként azok iránt kell gyakorolnunk a szeretetünket, akik a legjobban megrendítik a gondolkodásmódunkat, a nyugalmunkat, a tudásunkat vagy azt a vágyunkat, hogy mások is olyan erényesek legyenek, mint amilyenek mi szeretnénk lenni.
(5) Isten azoknak sem igen adja Lelkét, akiket megerősített a kegyelemben, ha nem imádkoznak érte minden alkalommal, nemcsak egyszer, hanem sokszor.
Isten minden tette imádságra adott válasz; s mások imái nélkül azok sem tértek volna meg őhozzá, akik maguk nem imádkoztak ezért (ami rendkívül ritka). Minden új győzelem, melyet egy lélek elér, egy új imádság eredménye.
Ha bármikor kellemetlenül érezzük magunkat, térjünk vissza az imádsághoz, hogy helyet adjunk Isten kegyelmének és világosságának, majd hozzuk meg döntéseinket anélkül, hogy a sikerük miatt gyötrődnénk.
A legnagyobb kísértésekben a Krisztusra vetett egyetlen pillantás és az ő nevének puszta kiejtése elég a gonosz legyőzéséhez, úgyhogy tegyük meg ezt bizalommal és nyugodt lélekkel.
Isten "szüntelenül imádkozzatok" parancsa azon alapul, hogy szükségünk van az ő kegyelmére, amely megőrzi Isten életét a lélekben, mely egy pillanatig sem létezhet nélküle, akárcsak a test levegő nélkül.
Akár Istenre gondolunk vagy róla beszélünk, akár érte cselekszünk vagy szenvedünk - minden imádság, ha nincs más célunk, mint az ő szeretete és tetszésének elnyerése.
A keresztény összes tevékenysége imádság - még az evés és az alvás is -, ha egyszerűen és Isten rendelése szerint végzi anélkül, hogy saját kedve szerint hozzátenne ahhoz vagy elvenne belőle.
Az imádság a szív vágyában folytatódik, bár az értelmet külső dolgok foglalkoztatják.
A szeretettel telt lelkekben az isteni tetszés elnyerésének vágya állandó imádságot jelent.
Ahogy az ördög ellenünk irányuló dühödt gyűlölete az oroszlán ordításához hasonlatos, úgy a mi heves szeretetünket Isten után való kiáltásnak nevezhetjük.
Isten csak azt kívánja felnőtt gyermekeitől, hogy a szívük valóban tiszta legyen, s állandóan elé tárják azokat a kívánságokat és ígéreteket, amelyek természetes módon fakadnak a teljes szeretetből. Ugyanis ezek a kívánságok - a szeretet igazi gyümölcsei - a legtökéletesebb imádságok, melyek abból fakadhatnak.
(6) Alig fogható fel, milyen egyenes úton vezeti Isten az őt követőket; és mennyire tőle kell függnünk, hacsak nem hiányos az iránta való hűségünk.
Alig lehet elhinni, milyen súlyos következményük van Isten előtt a legkisebb dolgoknak, s milyen komoly kellemetlenségek származnak néha azokból, amelyek jelentéktelen hibáknak tűnnek.
Amint egy csekély por elrontja az órát, s a legkisebb porszem elhomályosítja látásunkat, úgy a szívben levő szemernyi bűn is akadályozza annak Istenhez való helyes közeledését.
Olyanok legyünk a gyülekezetben, mint a szentek a mennyben, a házban pedig olyanok, mint a legszentebb emberek a gyülekezetben; úgy végezzük otthoni feladatainkat, ahogy a gyülekezetben imádkozunk - szívünk mélyéből imádva Istent.
Állandóan azon kell fáradoznunk, hogy megszabaduljunk a minket körülvevő haszontalan dolgoktól; s Isten általában ugyanolyan arányban távolítja el a fölösleges lelki terheinket, ahogy mi távolítjuk el a fölösleges testi terheinket.
Az ördögnek úgy állhatunk ellen a legjobban, hogy elpusztítjuk mindazt, ami a világból bennünk maradt, hogy annak romjain egy új épületet emelhessünk Istennek csupa szeretetből. Ekkor kezdjük úgy szeretni Istent ebben a mulandó életben, ahogy majd az örökkévalóságban szeretjük őt.
Ritkán fogjuk föl, milyen könnyű megfosztanunk Istent a járandóságától a legerényesebb emberekkel való barátságunk révén, amíg a halál el nem szakítja őket tőlünk. De ha ez a veszteség tartós szomorúságot okoz, az egyértelműen bizonyítja, hogy addig két kincsünk volt, melyek között megosztottuk a szívünket.
(7) Ha azután, hogy lemondtunk mindenről, nem vigyázunk szüntelenül, és nem könyörgünk Istenhez, hogy őrködésünket egészítse ki az övével, ismét belebonyolódunk valamibe, és vereséget szenvedünk.
Ahogy kicsiny nyílásokon a legveszélyesebb szelek jöhetnek be, úgy az ördög sem lép be soha veszélyesebb módon, mint apró, észrevétlen események révén, melyek jelentéktelennek tűnnek, ám nagy kísértések előtt nyitják meg a szívet anélkül, hogy észrevennénk.
Időnként jó megújulnunk oly módon, hogy figyelmesen megvizsgáljuk lelkünk állapotát, mintha még soha nem tettük volna; mivel semmi nem visz közelebb a hit teljes bizonyosságához, mint az, ha ezáltal megmaradunk az alázatban és minden jó cselekedet gyakorlásában.
Az állandó éberséghez és imádkozáshoz állandó tevékenységnek kell társulnia. Ugyanis mind a természet, mind a kegyelem menekül az ürességtől, és az ördög betölti mindazt, amit nem Isten tölt be.
Nincs párja annak a hűségnek, amely a lelki vezető és az általa vezetett személy között kell, hogy kialakuljon. Mindig Istenben tekintsenek egymásra, és gondosan vizsgálják meg magukat, hogy minden gondolatuk tiszta-e, és minden szavukat keresztény megfontoltság irányítja-e. Az egyéb ügyek emberi dolgok, de ezek kiváltképpen Isten dolgai.
(8) Pál szavai - senki sem mondhatja: "Jézus Úr", csakis a Szentlélek által [1Kor 12,3] - annak szükségességét jelzik, hogy jótetteinkben, sőt a legapróbb gondolatainkban is Istenre figyeljünk; tudva, hogy csak azok kedvesek előtte, amelyeket ő hoz létre bennünk és velünk. Ebből megtanuljuk, hogy csakis akkor szolgálhatjuk őt, ha ő használja a nyelvünket, kezünket és szívünket arra, hogy Lelkével együtt megtegye mindazt, amit akar, hogy cselekedjünk.
Ha nem volnánk teljesen tehetetlenek, a jótetteink a sajátjaink volnának, így azonban teljesen Istenéi, mivel tőle, az ő kegyelméből származnak: miközben létrehozza és egészen istenivé teszi őket, megdicsőíti magát bennünk általuk.
A vallás egyik legfőbb szabálya az, hogy Isten szolgálatának egyetlen alkalmát se szalasszuk el. S mivel ő a szemünk számára láthatatlan, felebarátunkban kell szolgálnunk őt, amit ő úgy fogad, mintha személyesen neki tennénk, miközben láthatóan előttünk állna.
Isten nem szereti az állhatatlan embereket, sem a félbehagyott jótetteket. Csakis az tetszik neki, ami az ő változhatatlanságához hasonlít.
Ha állandóan figyelünk az Isten által ránk bízott munkára, az a komoly kegyesség jele.
A szeretet amikor és amennyit csak tud, böjtöl. Elvezet Isten összes rendeléséhez, és megnyilvánul minden külső cselekedetben, amelyre képes. Úgyszólván repül, mint Illés a síkság fölött, hogy megtalálja Istent az ő szent hegyén.
Isten oly nagy, hogy nagyságában részesíti a legkisebb dolgot is, melyet az ő szolgálatában viszünk véghez.
Boldogok azok, akik betegek vagy elveszítik életüket azért, mert jó munkát végeztek.
Isten gyakran elrejti azt a szerepet, amelyet gyermekei játszanak más lelkek megtérésében. Mégis bátran kijelenthetjük, hogy az az ember, aki hosszú időn át fohászkodik Isten előtt valakinek a megtéréséért, az egyik fő oka e lélek megtérésének, amennyiben az bekövetkezik.
A szeretet csakis akkor gyakorolható helyesen, ha egyrészt abban a pillanatban gyakoroljuk, amikor Isten alkalmat ad rá, másrészt a következő pillanatban vissza is vonulunk, hogy alázattal és hálával Istennek ajánljuk fel. Ennek pedig három oka van: Először, hogy neki adjuk át, amit tőle kaptunk. Másodszor, hogy elkerüljük a veszélyes kísértést, amely éppen e cselekedetek jóságából fakad. Harmadszor, hogy egyesüljünk Istennel, akiben a lélek imádságban kitágul, az összes kegyelemmel együtt, amit kaptunk, valamint az általunk véghezvitt jótettekkel, hogy új erőt merítsünk őbelőle a rossz hatásokkal szemben, melyeket éppen ezek a tettek idézhetnek elő bennünk, ha nem élünk azokkal az ellenszerekkel, amelyeket Isten rendelt e mérgek ellen. A kegyelem gazdagságával való újbóli megtelés igazi módja az, hogy ily módon megfosztjuk magunkat tőle; s enélkül rendkívül nehezen kerülhetjük el, hogy bátortalanná váljunk a jó cselekedetek gyakorlásában.
A jótettek nem nyerik el végső tökéletességüket, amíg úgyszólván el nem veszítik magukat Istenben. Ez egyfajta halálukat jelenti, amely hasonlít a test halálához. Testünk sem éri el legmagasabb szintű életét, halhatatlanságát, amíg el nem veszíti magát a lelkünk, vagy inkább Isten dicsőségében, amellyel meg fog telni. A jótettek pedig csak azt veszítik el e lelki halál révén, ami földi és halandó volt bennük.
A tűz a szeretet jelképe; s minden jótettünk forrása és végcélja Isten szeretete. Az igazság azonban felülmúlja a jelképet, s az isteni szeretet tüze rendelkezik azzal az előnnyel a fizikai tűzhöz képest, hogy ismét fölemelkedhet a forrásához, és fölemelheti oda az általa előidézett összes jó cselekedetet. Ezáltal pedig megakadályozza, hogy megrontsa őket a büszkeség, a hiúság vagy bármilyen gonosz keverék. Ez azonban csakis úgy érhető el, ha ezek a jótettek lelki módon meghalnak Istenben a mély hála által, amely mint valami végtelen mélységbe, őbelé meríti a lelket mindenestül, az összes kegyelemmel és cselekedettel együtt, melyeket neki köszönhet. E hála révén a lélek mintegy megüresíti magát azoktól, hogy visszatérhessenek a forrásukhoz, ahogy a folyók is látszólag készek megüresíteni magukat, amint összes vizükkel beleömlenek a tengerbe.
Ha Isten kegyesen bánt velünk, vonuljunk vissza - ha nem is a belső szobánkba - a szívünkbe, és mondjuk: "Jövök, Uram, hogy visszaadjam neked, amit adtál; önként lemondok róla, hogy visszatérjek saját jelentéktelenségemhez. Mert mi más is lehetne a legtökéletesebb mennyei vagy földi teremtmény a te színed előtt, mint üres tér, mely veled és általad tölthető meg; mint ahogy a levegő, amely üres és sötét, megtelhet a nap fényével, melyet az naponként elvesz, hogy másnap visszaadja, és semmi nincs a levegőben, ami átvenné ezt a fényt, vagy ellenállna neki. Ó, add meg nekem is a te kegyelmed és jótetteid elfogadásának és visszaadásának ezt a képességét! A tieidnek mondom őket, mert elismerem, hogy a gyökér, melyből fakadnak, benned van, nem pedig bennem."
26. Wesley nézeteinek rövid összegzése
1764-ben ismét megvizsgáltam az egész kérdéskört, és az alábbi rövid állítások formájában összegeztem észrevételeimet:
(1) Létezik tökéletesség, mivel a Szentírás újra meg újra említést tesz róla.
(2) A megigazulás után következik be, mert a megigazult embereknek "törekedniük" kell "a tökéletességre" (Zsid 6,1).
(3) A halál előtt következik be, mert Pál élő embereket nevez tökéletesnek (Fil 3,15).
(4) A tökéletesség nem abszolút. Az abszolút tökéletesség nem az ember tulajdonsága, nem is az angyaloké, hanem egyedül Istené.
(5) A tökéletesség senkit sem tesz tévedhetetlenné; senki sem tévedhetetlen, amíg testben él.
(6) Bűntelenséget jelent-e? Nem érdemes egy szón vitatkozni. "A bűntől való szabadulást" jelenti.
(7) "Teljes szeretetet" jelent (1Jn 4,18). Ez a lényege; tulajdonságai vagy tőle elválaszthatatlan gyümölcsei az állandó öröm, a szüntelen imádkozás és a mindenben való hálaadás (1Thessz 5,16kk).
(8) A tökéletesség javítható. Oly távol áll az oszthatatlan pont fogalmától, a növekedésre való képtelenségtől, hogy a szeretetben teljessé lett ember sokkal gyorsabban növekedhet a kegyelemben, mint ahogy korábban növekedett.
(9) A tökéletesség elveszíthető, amire számos példát láttunk. Erről azonban csak öt-hat évvel ezelőtt győződtünk meg teljesen.
(10) A tökéletességet állandóan fokozatos munka előzi meg és követi.
(11) De maga a tökéletesség egy pillanat alatt következik-e be? E kérdés megvizsgálásakor haladjunk lépésről lépésre.
Egyes hívőkben azonnali változás ment végbe. Ezt senki sem tagadhatja.
E változás óta teljes szeretetet élveznek; ezt érzik, és csakis ezt; "mindenkor örülnek, szüntelenül imádkoznak, és mindenért hálát adnak". Ez minden, amit tökéletességen értek; ők tehát tanúi az általam hirdetett tökéletességnek.
"De egyesekben ez a változás nem volt azonnali." Nem vették észre azt a pillanatot, amikor bekövetkezett. Gyakran nehéz észrevenni azt a pillanatot, amikor valaki meghal, mégis van egy pillanat, amikor megszűnik az élet. S ha valamikor megszűnik a bűn, akkor kell, hogy legyen létezésének egy utolsó pillanata, valamint a tőle való megszabadulásunknak egy első pillanata.
"De ha most rendelkeznek is ezzel a szeretettel, el fogják veszíteni." Lehet, hogy elveszítik, de nem feltétlenül. S akár elveszítik, akár nem, most rendelkeznek vele; most tapasztalják azt, amit tanítunk. Most csupa szeretet az életük; most szüntelenül örülnek, imádkoznak és hálát adnak.
"Azonban a bűn csak szünetel bennük, nem semmisült meg." Ki-ki nevezze úgy, ahogy akarja. Ma csupa szeretet az életük, a holnappal pedig nem gondolnak.
"De ezzel a tannal sokan visszaéltek." Akárcsak a hit általi megigazulás tanával. Ez azonban nem ok arra, hogy lemondjunk akár erről, akár bármely más bibliai tanról. Ahogy mondani szokás, "a fürdővízzel együtt ne öntsük ki a gyereket is".
"De akik úgy vélik, hogy megszabadultak a bűntől, azok azt állítják, hogy nincs szükségük Krisztus érdemeire." Épp az ellenkezőjét állítják. Így beszélnek:
Minden percben, ó, Uram,
Halálod érdeme kell.
Sosem voltak oly mélyen, olyan kimondhatatlanul meggyőződve arról, hogy szükségük van Krisztusra minden minőségében, mint most.
Ezért minden prédikátorunk ügyeljen rá, hogy állandóan, erőteljesen és nyíltan hirdesse a hívőknek a tökéletességet; s minden hívő vésse jól az eszébe ezt, és állandóan viaskodjon érte.
27. Kéri, hogy elfogulatlanul ítéljék meg tanítását
Megtettem, amire vállalkoztam. Világosan és egyszerűen leírtam, hogyan kaptam meg először a tökéletesség tanát, milyen értelmű tant kaptam és kapok, s tanítok a mai napig. Teljes egészében és minden részletében elmondtam, mit értek ezen a bibliai kifejezésen. Teljes terjedelmében lefestettem, anélkül hogy bármit eltitkoltam vagy lepleztem volna.
S most megkérdezném minden elfogulatlan embertől: Mi olyan félelmetes ebben? Mi végre ez a nagy felzúdulás, amely az utóbbi több mint húsz évben az egész országban hallható - mintha az egész kereszténységet tönkretennénk, és a vallás egészét gyökerestül kiirtanánk? Mi az oka annak, hogy magát a tökéletesség szót is száműzték a keresztények szájából; sőt irtózva elvetették, mintha a legártalmasabb eretnekséget hordozná? Miért szórtak szitkokat hirdetőire, mint a veszett kutyákra, istenfélő emberek is, sőt néha a saját gyermekeik is, akiket Isten kegyelméből ők nemzettek az evangélium által? Milyen indok van erre, vagy milyen ürügy? Indok - helytálló indok - egy sincs. Lehetetlen, hogy legyen. Ürügy viszont van, méghozzá rengeteg. Csakugyan okkal tarthatunk attól, hogy azok egy része esetében, akik így bánnak velünk, ez csupán ürügy - teljes egészében pusztán színlelés. Ürügyet kerestek ellenem, és megtalálták, amit kerestek. "Ez Wesley tana! Ő a tökéletességet hirdeti!" Úgy van, de ez éppúgy nem az ő tana, mint ahogy nem az olvasóé vagy Krisztus bármelyik szolgájáé. Ugyanis ez az Ő tana, sajátságosan és hangsúlyosan az övé; Jézus Krisztus tanítása. Az ő szavai ezek, nem az enyémek: "Ti azért legyetek tökéletesek, mint ahogy mennyei Atyátok tökéletes" [Mt 5,48]. S ki mondja, hogy nem leszünk azok, legalábbis amíg a lelkünk el nem válik a testünktől?
Pál tana ez, Jakab, Péter és János tana; s nem nagyobb mértékben Wesley Jánosé, mint mindenkié, aki a tiszta és teljes evangéliumot hirdeti. Amilyen világosan csak tudom, megmondom, hol és mikor találtam rá. Isten kijelentéseiben, az Ó- és Újszövetségben találtam rá, amikor azzal az egy szándékkal vagy vággyal olvastam őket, hogy megmentsem a saját lelkem. De bárkinek a tana is ez, könyörgök, milyen kár származik belőle?
Vegyük szemügyre ismét; vizsgáljuk meg minden oldalról a legnagyobb figyelemmel. Bizonyos szempontból a szándék tisztaságát, egész életünk Istennek szentelését jelenti. Azt jelenti, hogy Istennek adjuk egész szívünket; hogy egyetlen vágy és szándék uralja minden indulatunkat. Lelkünket, testünket és lényünket nemcsak részben, hanem teljes egészében odaszánjuk Istennek. Más szempontból azt a teljes lelkületet jelenti, amely Krisztusban is megvolt, s amely lehetővé teszi, hogy úgy éljünk, ahogyan ő élt. A szív körülmetélése ez, annak megtisztítása minden szennytől, minden külső és belső tisztátalanságtól. A szív megújulása Isten teljes képmására, egészen annak mintájára, aki teremtette. Ismét más szempontból azt jelenti, hogy teljes szívünkből szeretjük Istent, és szeretjük felebarátunkat, mint magunkat. Vizsgáljuk abból a szempontból, amelyikből akarjuk (ugyanis nincs köztük lényeges különbség) - amint azt írások egész sora meggyőzően bizonyítja, ez a teljes és egyetlen tökéletesség, melyet az utóbbi negyven évben, 1725-től 1765-ig hittem és tanítottam.
Hadd jelenjen hát meg ez a tökéletesség eredeti formájában, s ki szólhat ellene egy szót is? Meri-e valaki ellenezni, hogy teljes szívünkből szeressük az Urat, a mi Istenünket, és szeressük felebarátunkat, mint magunkat; hogy megújuljon a szívünk - nemcsak részben, hanem Isten teljes képmására? Ki az, aki szót emel az ellen, hogy megtisztuljunk minden testi és lelki tisztátalanságtól; hogy egészen az a lelkület legyen bennünk, amely Krisztusban is megvolt, és mindenben úgy éljünk, ahogy ő élt? Melyik az a magát kereszténynek nevező ember, aki oly vakmerő, hogy ellenzi, ha lelkünket, testünket és lényünket nemcsak részben, hanem teljesen odaszánjuk Istennek? Melyik komoly ember ellenezné, hogy Istennek adjuk egész szívünket, és egyetlen vágy uralja minden indulatunkat? Ismétlem, hadd jelenjen meg ez a keresztény tökéletesség a saját alakjában, s ki száll szembe vele? Álruhába kell bújtatni, mielőtt ellenezni lehetne. Előbb medvebőrbe kell öltöztetni, különben még az emberek között levő vadállatok sem igen lesznek hajlandók marcangolni.
De bármit tesznek is azok, Isten gyermekei többé ne hadakozzanak Isten képmása ellen. Krisztus tagjai ne szóljanak a teljes lelkület ellen, amely Krisztusban volt. Akik Istennek élnek, azok ne ellenezzék egész életünk neki szentelését. Te, akinek szívébe áradt az ő szeretete, miért állnál ellen annak, hogy egész szíved neki add? Nem kiált-e így egész bensőd: "Eléggé mely szív szerethet?" Milyen kár, hogy azoknak, akiknek az a vágyuk és céljuk, hogy az ő tetszésére legyenek, más céljuk és vágyuk is van! De sokkal nagyobb kár, hogy úgy rettegnek attól, hogy ez az egy vágy és cél uralja minden indulatukat, mint valami végzetes téveszmétől, sőt úgy irtóznak tőle, mint Isten előtt utálatos dologtól!
Odaszánt emberek miért félnek odaszánni egész lelküket, testüket és lényüket Istennek? Akik Krisztust szeretik, miért tartják gyalázatos tévedésnek, ha úgy véljük, hogy meglehet bennünk a teljes lelkület, amely benne megvolt? Elismerjük, kijelentjük, hogy ingyen igazulunk meg Krisztus igazsága és vére által.
S miért támadtok minket oly bőszen azért, mert azt is reméljük, hogy teljesen megszentelődünk az ő Lelke által? Nem várunk jóindulatot a bűn nyílt szolgáitól, sem azoktól, akik a vallásnak csak a látszatával rendelkeznek. De ti, akik lélekben imádjátok Istent, akik "nem kézzel végzett körülmetéléssel... vagytok körülmetélve" [Kol 2,11], meddig szálltok harcba azokkal, akik a szív teljes körülmetélésére törekednek, akik arra vágynak, hogy megtisztuljanak "minden testi és lelki tisztátalanságtól", és "Isten félelmében teljessé tegyék megszentelődésüket" [vö. 2Kor 7,1]?
Talán az ellenségeitek vagyunk azért, mert várjuk, hogy teljesen megszabaduljunk "a test törekvésétől", amely "ellenségeskedés Istennel" [Róm 8,7]? Sőt inkább a testvéreitek vagyunk, munkatársaitok Urunk szőlőjében, "társaitok Jézussal a szenvedésben [és] a királyságban" [Jel 1,9]. Bár ezt valljuk (ha esztelenek vagyunk e tekintetben, esztelenként is viseljetek el minket), arra számítunk, hogy teljes szívünkből szerethetjük Istent, és szerethetjük felebarátunkat, mint magunkat. Valóban hisszük, hogy ő ebben a világban "Szentlelkének lehelete által megtisztítja szívünk gondolatait, hogy tökéletesen szeressük őt, és méltóképpen magasztaljuk szent nevét." [Egy imádság szavai, melyet az anglikánok az úrvacsora és az Úr imádsága ("Miatyánk") előtt mondanak el (ld. Anglican Book of Common Prayer, 117. o.).]
NÉHÁNY GONDOLAT A KERESZTÉNY TÖKÉLETESSÉGRŐL
Ma délelőtt eszembe jutott néhány gondolat a keresztény tökéletességről, valamint elsajátításának módjáról és idejéről, melyeket talán hasznos leírnom.
1. Tökéletességen azt értem, hogy Isten és felebarátunk alázatos, szelíd, türelmes szeretete uralja indulatainkat, szavainkat és tetteinket.
Nem tartom lehetetlennek részleges vagy teljes elveszítését, ezért visszavonom himnuszaink több kifejezését, melyek nyíltan vagy burkoltan ennek lehetetlenségére utalnak.
Nem ragaszkodom a bűntelen szóhoz, bár nem is ellenzem.
2. Ami a módját illeti: meggyőződésem, hogy ezt a tökéletességet mindig a hit egyszerű cselekedete idézi elő a lélekben, következésképpen ez egy pillanat műve.
Azonban hiszem, hogy ezt a pillanatot fokozatos munka előzi meg és követi.
3. Ami az idejét illeti: meggyőződésem, hogy ez a pillanat általában a halál pillanata, mielőtt a lélek elhagyja a testet. De hiszem, hogy ez tíz, húsz vagy negyven évvel korábban is bekövetkezhet.
Szerintem ez általában hosszú évekkel a megigazulás után történik meg, de megtörténhet öt éven vagy öt hónapon belül is - nem ismerek ezzel ellentétes meggyőző bizonyítékot.
Ha hosszú évekkel a megigazulás után kell bekövetkeznie, szeretném tudni, hány évvel utána. "Pretium quotus arroget annus?" [Ezt a Horatiustól származó idézetet Boscawen így adja vissza: "Hány év szentesíti sorainkat?" - A szerk.]
S hány napot, hónapot vagy akár évet engedhetünk meg a tökéletesség és a halál közt? Milyen távol kell lennie a megigazulástól, és milyen közel a halálhoz?
LONDON, 1767. jan. 27.
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.03-2016.02.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).