Wesley János (John W.) tanításának megkülönböztető jegyei és néhány prédikációjának rövid kivonata
"Főbb tantételeinkből - melyek az összes többit is magukban foglalják - három van: a bűnbánat, a hit és a szentség tana. Ezekről azt tartjuk, hogy az első úgyszólván a vallás előcsarnoka, a második annak kapuja, a harmadik pedig maga a vallás" (Wesley: Works, VIII:472).
MEGJEGYZÉS: Wesley bizonyára egyetértene azzal, hogy a bűn a halálig megmarad a hívő életében olyan értelemben, hogy sosem lesz teljes összhangban Istennel. Wesley nem ennek ellenkezőjét értette bűntelen tökéletességen.
Lásd a figyelmeztetést itt!
I. Wesley tanításának megkülönböztető jegyei
Wesley 52 "standard" prédikációja megtalálható magyarul a WHDL honlapján; ld. még itt.
0. a. Wesley nem félt attól, hogy a metodizmus valaha megszűnik, de attól igen, hogy elveszíti erejét, és halott "szektává" válik, ha eltér eredeti tanításától, lelkületétől és fegyelmétől. Mindezt "Gondolatok a metodizmusról" c. rövid írásában néhány pontba sűrítette, megemlítve a Bibliát mint a keresztény hit és gyakorlat egyetlen szabályát, Krisztus lelkületének átvételét és a lélek őhozzá igazodó megújulását, a különböző kis csoportok fontosságát, végül a lehető legbőkezűbb adakozást mint a gazdagodás egyetlen ellenszerét. Utóbbiról ezt írta: "Félek, hogy ahol csak gyarapodott a gazdagság, ott (rendkívül kevés kivételtől eltekintve) ugyanolyan arányban visszaszorult a vallás lényege, vagyis az a lelkület, amely Krisztusban is megvolt" (9. pont; Works, XIII:260).
b. Wesley tanítása véleményem szerint általában egybecseng a mai nem wesleyánus (hanem zömmel mérsékelt kálvinista) protestánsok, az evangéliumi keresztények körében megszokott tanítással, kivéve három alapvető dolgot (melyeket az első három alábbi pontban fejtek ki) - és részben talán ez az oka annak, hogy a wesleyánus hozzáállás egy igen fontos gyakorlati szempontból eltér sok más evangéliumi keresztény hozzáállásától. Más dolgokat viszont a szokottnál erőteljesebben hangsúlyoz - többek között az ember felelősségét, ami az első három ponttal is összefügg, valamint Isten megelőző kegyelmét, melyet már Augustinus (Szent Ágoston) is tanított (ld. McGrath: "Bevezetés a keresztény teológiába", 334. o.) -, és ez szintén egyedivé teszi tanítását.
1. A hívő ember elbukhat úgy, hogy elveszíti üdvösségét, és ha meg nem tér, elkárhozik. Wesley sok helyen utal erre a közismert "arminiánus" nézetére (bár ő sok mindenben túllépett Arminius tanításán) - pl. 8. prédikációjának II.3. pontjában és A keresztény tökéletesség világos leírása c. művében.
2. A hívők nem követnek el külső bűnt, azaz nem vétkeznek szóval és tettel (tudatosan nem szegik meg Isten ismert parancsait). Ebből következik, hogy aki tudatos külső bűnt követ el, annak az adott pillanatban nincs üdvössége. Ld. 19. prédikáció II.1-2, 7, III.1; 8. prédikáció II.11-12, III.2-3; 33. prédikáció I.5; 40. prédikáció I.7, II.2-6; 46. prédikáció II.2. Egy "beszélgetésben" pedig a következőket mondja: "9. kérdés: Milyen bűnök egyeztethetők össze a megigazító hittel? Válasz: Egyetlen szándékos bűn sem. Ha egy hívő szándékosan vétkezik, elveti hitét. Nem is lehet ismét megigazító hite, amíg előbb bűnbánatot nem tart" (Works, VIII:276-7). (Wesley a tudatos és a szándékos bűn viszonyáról a 8. prédikáció II.11-12. pontjában és a 40. prédikáció II.6. pontjában szól)
3. a. A hívő ember elérheti hit által a teljes megszentelődést vagy keresztény tökéletességet, megszabadulva a külső és belső bűntől - a gonosz szavaktól és tettektől, valamint a gonosz kívánságoktól és indulatoktól (110. prédikáció, "A hit felfedezéseiről", 16. pont, Works, VII:237) -, s erre törekednie is kell. Ekkor teljes szívéből szereti Istent, és úgy szereti felebarátját, mint önmagát. Ez a szívét betöltő szeretet kizár minden bűnt. Ez elvben bármikor, egy pillanat alatt bekövetkezhet, bár általában hosszú évekkel a megigazulás után történik meg. Ld. Wesley "A keresztyén tökéletesség" c. 40. prédikációját, valamint A keresztény tökéletesség világos leírása c. művét (melynek 12. pontjában megtalálható a 40. prédikáció kivonata). A tökéletesség nem (feltétlenül) jelenti azt, hogy megszabadulunk az emberi hibáktól, csapongó gondolatoktól (ld. a 41. prédikációt), a kísértésektől és az azok közötti szomorúságtól (ld. a 47. prédikációt) - csupán a bűntől szabadulunk meg, ami Isten "ismert törvényének szándékos megszegése" (76. prédikáció, "A tökéletességről", III.9., Works, VI:423). A Sátán azzal is igyekszik megakadályozni a növekedésben a tökéletességre törekvő hívőt, hogy miközben Isten nagyobb munkáját várjuk, a magunk (és az állítólag tökéletes hívők) gyarlóságára és arra irányítja figyelmünket, hogy az eddiginél sokkal nagyobb változásnak kell bekövetkeznie, különben nem láthatjuk meg az Urat. Így oly sokat aggódhatunk a holnap miatt, hogy nem is törődünk a mával, a jelenlegi jó cselekedetek lehetőségével. Úgy védekezhetünk ez ellen, hogy minél nagyobb változást látunk szükségesnek magunkban (vagy másokban), annál inkább örvendezünk az Úrban, aki máris nagy dolgokat tett velünk, és még nagyobbakat fog tenni. Bízzunk benne, "hogy aki elkezdte bennünk a jó munkát, elvégzi a Krisztus Jézus napjára" (Fil 1,6). Összpontosítsuk figyelmünket az előttünk álló lehetőségekre, feladatokra, tegyük meg a jót, amit tehetünk, s Isten a maga idejében majd megadja, amire még szükségünk van (ld. a 42. prédikációt: "A Sátán mesterkedései").
b. A szentségteológiának ezt a tanítását évtizedek óta erősen vitatják. Egy másik megközelítés szerint - melynek talán legismertebb szószólója Mildred Bangs Wynkoop - a (teljes) megszentelődés inkább egy folyamat, melyben lehet egy (vagy akár több) "krízis", azaz válságos, éles fordulópont, de nem mindenki tapasztal ilyesmit. Ld. pl. az Északnyugati Názáreti Egyetemen 2007. febr. 8-10-én "A szentség revíziója" (Revisioning Holiness) címmel tartott konferencia anyagát (többek között Thomas Jay Oord írását), valamint a szentségmozgalomhoz kapcsolódó felekezetek egy szűkebb konszenzusát, amely a "Kiáltvány a szentségről" (Holiness Manifesto) c. anyagban olvasható, és 2006. februárjában született. Az említett anyagok megtalálhatók az egyetem honlapján. Ez a megközelítés közelebb áll ahhoz, amit más felekezetek általában a Lélekkel való megtelésről tartanak.
4. Feltehetően a fenti három tan is közrejátszik abban, hogy mind maga Wesley, mind későbbi követői sokat vitáztak a pietista Zinzendorf gróffal (és követőivel), aki 1722-ben befogadta herrnhuti birtokára az üldözött cseh-morva testvéreket, akik azután Wesley megtérésében is szerepet játszottak. Alighanem tőlük vették át az angliai Keswickből származó, mérsékelt kálvinizmusra épülő szentségteológia hirdetői (melynek ismertebb képviselői Watchman Nee és Oswald Chambers) és sokan mások azt a gondolatot vagy hozzáállást, melyet röviden így jellemezhetünk: "Légy csendben, és várj az Úrra" (Zsolt 37,7), az imádkozáson kívül ne csinálj semmit, amíg ő nem indít rá, amíg személyesen ki nem jelenti magát neked - akkor majd minden egy csapásra megváltozik, rendbe jön; akkor majd tevékenykedhetsz. A mi dolgunk csak az Úrra tekinteni szüntelen, s ő majd elvégzi a többit - bennünk és körülöttünk egyaránt. (A keswicki konferenciák és mozgalom témáját bővebben ld. A kereszténység tegnap és ma c. írás III.D.2. pontjában.)
5. Wesley és követői ezzel szemben így gondolkodnak: "Tedd meg mindazt, ami a kezed ügyébe esik, és amihez erőd van" (Préd 9,10). "Tedd meg, amire módot találsz" (1Sám 10,7). "Hajts hasznot, amennyit csak bírsz! Takaríts meg, amennyit csak bírsz! Adj, amennyit csak bírsz!" (Az utóbbi Wesley 50. prédikációjának hármas jelmondata, angolul: "Gain..., save..., give all you can). Vagyis miközben "vársz az Úrra" a spirituális előrelépést illetően, tegyél annyi jót, amennyit csak tudsz, élj az Isten adta kegyelmi eszközökkel (ne csak az imádsággal), gyakorold a meglévő hitedet, a keresztény életet - s mindez segíteni fog hited növekedésében, az egyéni előrelépésben is. "Aki tehát tudna jót tenni, de nem teszi: bűne az annak" (Jak 4,17). "Míg időnk van, tegyünk jót mindenkivel" (Gal 6,10), használjunk ki minden alkalmat, tudva, hogy Isten készítette nekünk azokat, éspedig azért, hogy éljünk velük (Ef 2,10). Amint a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség (MET) Kézikönyvének 208. paragrafusában megfogalmazza: "lábbal tiporjuk azt a rajongó tant, mely szerint 'csak akkor kell jót tenni, ha szívünkben erre külön indíttatást érzünk'."
1. A fenti 1. és 2. ponttal kapcsolatban ld. az üdvösség elveszíthetőségéről és a szándékos (tudatos) bűnről írtakat is. Ami pedig a 3. pontot illeti, a teljes megszentelődést még nem tapasztaltam meg, és ez időnként elkeserített. Azt gondoltam, kevés a hitem (s ez bizonyára igaz is). Ma úgy vélem, Isten meg tud szentelni minket teljesen egy pillanat alatt, és törekednünk is kell erre, de talán jobb, ha nem arra várunk, hogy minden egy csapásra megoldódjon, hanem mindig a KÖVETKEZŐ LÉPÉSRE figyelünk: Isten mindig megadja az erőt ehhez, a közvetlenül előttünk levő próbához, a pillanatnyi kísértés legyőzéséhez, s így a maga idején eljuthatunk a teljes szentséghez. Sokan beképzeltségnek tartják már ezt a puszta törekvést is, pedig ez csupán a bibliai minta követése, Isten parancsának teljesítése (ld. Mt 5,48; Zsid 6,1). Wesley szerintem sokkal alázatosabb volt egyes mai keresztényeknél, akik ugyan szeretik hangoztatni bűnösségüket, de többnyire csupán általánosságban, leginkább csak (múltbeli és/vagy) jelenlegi bűneiket mentegetve. Ő viszont azt írta 33. prédikációja I.1. pontjának végén (ld. itt): "Olvasó, ha Isten valaha is megáldotta szavamat tenéked, imádkozz, hogy legyen irgalmas énhozzám, bűnöshöz"! Halálos ágyán pedig egyik kedvenc énekéből idézett: "Bűnösök közt első vagyok, de Jézus meghalt értem". Tudtommal sosem hirdette magáról, hogy tökéletes, legalábbis írásban nem maradt nyoma ilyesminek. Wesley egyébként az eredendő bűn tanát is tanította (ld. 44. prédikációját).
2. A fenti 4. és 5. pontot illetően úgy gondolom, időnként mindkét álláspontnak lehet létjogosultsága (és mint általában, itt is érvényes, hogy a két irányzat párbeszéde, vitája igen hasznos és termékeny lehet): néha várnunk kell az Úrra, máskor pedig cselekednünk szükséges. Ebben (is) a Szentlélek adhat eligazítást - csak halljuk meg szavát! A keswicki hozzáállás túlzásba vitele egyrészt "kegyes tétlenséghez" vezethet (amely szélsőségbe azt hiszem, sokkal könnyebben, nagyobb előszeretettel esünk bele), másrészt a felelősségünk más(ok)ra hárításához: a "csak figyelj az Úrra, várd őt, maradj benne" felszólítás homályos volta révén könnyen elhitethetjük magunkkal, hogy jó úton járunk, miközben kibújunk az életünkben szükséges változtatások megvalósításának saját vállunkra nehezedő felelőssége alól. Szélsőséges esetben pedig kialakulhat ebből a (talán tévesen) doketizmusnak is nevezett tévelygés, amely így szól: "Bár a testem durva bűnökben él, a lelkem (Isten szemében) tiszta, szent, bűntelen - a kettőnek nincs köze egymáshoz!" A wesleyánus hozzáállás eltúlzása viszont túlbuzgósághoz, Isten "megelőzéséhez" vezethet: hitetlenségből nem bízunk az Úrra olyan dolgokat, amelyeket mi sehogy sem vagy csak nagyon gyengén tudunk "megoldani". A középutas megoldás az lehet, hogy miközben várunk az Úrra, annyi jót teszünk, amennyit csak tudunk. (Ld. még Csendes tétlenség vagy cselekvő hit? - A kvietizmus a Biblia fényében.) Ezzel kapcsolatban (különösen a Jak 4,17 kapcsán, hiszen sokszor többféle jót is tudnánk tenni, s választanunk kell) fölmerül még egy fontos kérdés, melyre a keresztények legtöbbször talán nem attól függően adnak eltérő választ, hogy wesleyánusok-e.
3. Vajon Isten részletekbe menően előírja, eltervezi számunkra mindazt, amit tennünk kell(ene), vagy sok esetben teljesen szabad kezet ad nekünk, és lényegében mindegy neki, hogyan döntünk? A választ ezúttal (is) érdemes Jézusnál keresnünk: "Aki azt mondja, hogy őbenne van, annak magának is úgy kell élnie, ahogyan ő élt" (1Jn 2,6). Vajon ő milyen választ adna (adott) erre a kérdésre? Könnyen mondhatta volna: "Tökéletesen ismerem a Szentírást és Istent, egyedül is el tudom dönteni, mikor mi a helyes." Ehelyett azt mondta: "Bizony, bizony, mondom néktek: a Fiú önmagától semmit sem tehet, csak ha látja, hogy mit tesz az Atya; mert amit ő tesz, azt teszi a Fiú is, hozzá hasonló módon" (Jn 5,19). Mindig az Atya akaratát kereste és követte, szokása volt, hogy félrevonult imádkozni (Mk 1,35; 14,32kk), fontosabb döntései előtt akár az egész éjszakát átvirrasztotta imádkozva (Lk 6,21). A Jn 4,34-ben pedig kijelentette: "Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját". Itt épp a samáriai asszonnyal találkozott a kútnál, s megtehette volna, hogy amíg tanítványai ennivalóért mennek, addig pihenéssel vagy éppen "flörtöléssel" használja ki az időt (ahogy sokan tennék ma, talán az állítólagos követői közül is). Az ő eledele azonban az Atya akaratának teljesítése volt, így hozzá térítette ezt az elveszett lelket, és rajta keresztül sok honfitársát is. Részletesebben ld. "A jó sáfár" c. 51. prédikációt és alábbi kivonatát.
4. Minél inkább növekedünk a hitben és Istennek, valamint Igéjének megismerésében, annál kevesebb döntésben kell pusztán magunkra, a saját eszünkre hagyatkoznunk, hiszen annál jobban megismerjük Isten akaratát. Persze mondhatja valaki, hogy inkább nem is törekszik túlzottan minderre, hogy nagyobb legyen a szabadsága. Isten azonban látja a szívünket, és megítél minket. Természetesen ez is az őbelé vetett bizalmunkon (vagyis a hitünkön) múlik (vö. Péld 3,5k). Az igazi szabadság nem az, hogy azt teszem, amit akarok (ami jólesik), hanem hogy azt akarom és teszem, amiről tudom, hogy igazán jó és helyes (vagyis amit Isten akar) - csak ez ad igazi és tartós boldogságot!
III. Wesley néhány prédikációjának rövid kivonata
38-39. prédikáció: A keresztények egysége
Wesley két igehirdetésében is tárgyalja a keresztények egységét. "Az egyetemes lelkület" c. 39. prédikációjának rövid kivonatát ld. a Mennyire kell egységesnek lenniük a hívőknek? c. írás 3. pontjában. A 38. prédikációban ("Intés vakbuzgóság ellen") pedig azt is kifejti, hogy míg a Sátán (aki jól ismeri embereit) régen általában nyíltan gyötörte az emberek lelkét a testükkel együtt (ld. a megszállottság bibliai példáit), hogy megfélemlítse, babonaságba és durva bálványimádásba taszítsa őket (s ma is megteszi ezt a "barbár" népek közt), addig a mai "fejlett", nyugati nemzetek fiait rejtetten (bár ugyanolyan hatékonyan) ejti foglyul, hogy létét tagadva önmagukat bálványozzák. Megvakítja őket, s lelküket a szenvedélyeik, a világ, a pénz, a gyönyör és a dicséret szeretetével kötözi a földhöz és a pokolhoz. Gyanútlanul alszanak az oroszlán szájában, miközben azt hiszik, hogy szabadok és biztonságban vannak.
34-36. prédikáció: A hit által érvényre juttatott törvény - az Ó- és az Újszövetség viszonya (bővebben ld. itt)
"Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek" (Róm 3,31). "A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó" (Róm 7,12). Isten az ember megteremtésekor beírta annak szívébe az Ő erkölcsi törvényét, amely az Ő romolhatatlan képe és igazsága - erre vonatkoznak az idézett igék, nem a rituális (szertartási) törvényre vagy a mózesi üdvintézményre, melyek eltöröltettek. A törvény, melyből "a bűn felismerése adódik", "nevelőnk... Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg". A Lélek tehát általában a törvény segítségével ébreszti bűnbánatra az embert, juttatja el őt Krisztushoz és tartja meg nála. Ő nem törölte el az (erkölcsi) törvényt, hanem betöltötte és megerősítette. Őbenne nemcsak a bűn büntethetőségétől szabadultunk meg, hanem a bűn hatalmától is. Hogyan tehetjük érvénytelenné a törvényt a hit által? 1. Ha evangélium címén csupán Krisztus érdemeit, szenvedéseit és szeretetét hirdetjük, nem pedig mindazt, amit ő (és Igéje) elmondott: minden ígéretét, fenyegetését és parancsát, ahogy Pál is tette: a törvényt prédikálta. 2. Ha azt tanítjuk, hogy a hit szükségtelenné teszi a szentséget, illetve feltételezzük, hogy a szentség kevésbé vagy kisebb mértékben szükséges most, mint Krisztus eljövetele előtt, vagy kevésbé szükséges a hívők, mint mások számára; vagy hogy néha nagyobb szabadságot engedhetünk meg magunknak, mint megtérésünk előtt. A keresztény szabadság nem az engedelmességtől vagy szentségtől való szabadságot jelenti. Mindnyájan ingyen kegyelemből igazulunk meg Krisztusért; Isten előtti elfogadásunk alapja a belé vetett hitünk, amely teljes engedelmességet és szentséget eredményez. A jó cselekedetek nem feltételei, hanem következményei elfogadásunknak; hiányuk viszont a megigazító hit hiányát mutatja. 3. A törvényt még gyakrabban érvénytelenítik a hit által azok, akik úgy ÉLNEK, mintha a hitnek az volna a célja, hogy felmentsen a szentség alól. Hívőként nem tartozunk az említett "törvények" uralma alá, azonban a cselekvés evangéliumi elve nem erőtlenebb a törvényénél, sőt: már nem a szolgai félelem, hanem a szívünkben uralkodó kegyelem késztet arra, hogy sokkal inkább szeretetben vigyük véghez minden tettünket, engedelmeskedve Istennek. Vajon hogy állunk ezzel a gyakorlatban? A parancsolat végcélja nem a hit, hanem a szeretet; hit által szerezzünk érvényt a törvénynek saját szívünkben és életünkben, napról napra növekedve a szent szeretetben! Az Ó- és az Újszövetség viszonyát kiválóan elemezte Kálvin is, ld. a Szentség a gyakorlatban c. írás 10. pontját.
37. prédikáció: A rajongás természete - az isteni vezetés és az igazság téves és helyes keresése
"Fesztusz hangosan így kiáltott: 'Bolond vagy te, Pál! A sok tudomány őrültségbe visz'" (ApCsel 26,24). Aki az igazi kereszténységre törekszik, azt hamar bolondnak vagy "rajongónak" mondják (1Kor 1,18kk). A bolond helyes kiindulópontokból helytelen következtetésre jut, az őrült viszont helyes következtetésre jut, de helytelen kiindulópontokból. A rajongó tehát valójában őrült: olyasmit tulajdonít Istennek vagy vár tőle, amit nem lenne szabad. A rajongás legveszélyesebb fajtái a következők. 1. Az ember kereszténynek gondolja magát, pedig nem az: felszínesen megváltozik, örömmel fogadja az igét, de az nem gyökerezik meg benne (Mk 4,16kk) - az illető nem jut mély bűnbánatra. Nézetei, szokásai keresztények, de tettei és indítékai pogányok. Az ilyenekkel tele van a világ. 2. Mások azt képzelik magukról, hogy olyan lelki ajándékokat kaptak Istentől, amit valójában nem kaptak - pl. csodatevő erőt, prófétálást (melynek meghiúsulása később észhez térítheti őket), lelkek megítélését -, vagy hogy (imádkozás, prédikálás közben) Isten Lelke a valóságosnál jobban vezeti őket (pl. annyira, hogy nem szólhatnak tévesen). 3. Egyesek azt hiszik, hogy nemcsak a fontos, hanem jelentéktelen ügyekben is Isten vezeti őket, nem pedig a saját értelmük és tapasztalatuk; "Isten akaratának" [vagy kijelentésének] mondják azt is, ami nem az. [A Péld 3,5 - "bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!" - nem arra buzdít, hogy sutba vágjuk Istentől kapott értelmünket, hanem hogy miközben HASZNÁLJUK, igazítsuk az ő Igéjéhez, amely egyébként számtalan helyen int bennünket józanságra és megfontoltságra: ő "a józanság lelkét" adta nekünk - 2Tim 1,7 -, és azt mondta: "legyetek tehát okosak, mint a kígyók, és szelídek, mint a galambok"; Mt 10,16.] Különösen azokat veszélyezteti ez, akik azt várják, hogy Isten rendkívüli módon vezesse őket - látomások, álmok, erőteljes benyomások vagy hirtelen sugallatok útján. Isten akaratát az ő Igéjében kell keresnünk. Ha valamely konkrét kérdésre keresünk választ (pl. összeházasodjunk-e egy adott személlyel, belevágjunk-e egy vállalkozásba), az Ige általános elveit kell erre vonatkoztatnunk. Isten azt akarja, hogy megszentelődjünk (1Thessz 4,3) - hogy jók legyünk és jót tegyünk -, tehát a Lélek vezetésével azt kell eldöntenünk, melyik választási lehetőség segít jobban elérnünk ezt az általános célt. 4. Némelyek úgy vélik, a célt elérhetik eszköz nélkül is, Isten közvetlen ereje által. Isten néha megadja ezt, de élnünk kell a rendelkezésünkre álló eszközökkel - pl. a Szentírást ne akarjuk anélkül megérteni, hogy olvasnánk és elmélkednénk rajta. 5. Aki azt hiszi, hogy Isten gondviselése minden részletre kiterjed, az nem rajongó, hanem helyesen vélekedik, mivel a világon minden az Úr egyedi gondviselésének köszönhető - kivéve saját bűnünket: mások bűnei is (lehetnek) az ő rólunk való gondoskodásának eszközei. Mivel a rajongó azt képzeli, hogy őt Isten közvetlen bölcsessége vezeti, könnyen válik gőgössé, makaccsá, önfejűvé és sok gonoszság elkövetőjévé. Azonban a hit dolgaiban soha ne gyakoroljunk nyomást senkire; a legnagyobb tévelygőket se kényszerítsük, csak az értelem, az igazság és a szeretet segítségével.
48. prédikáció: Az önmegtagadás - és keresztünk felvétele
"Azután így szólt mindnyájukhoz: 'Ha valaki énutánam akar jönni, tagadja meg magát, vegye fel naponként a keresztjét, és kövessen engem'" (Lk 9,23). Jézusnak ez a parancsa nemcsak az első keresztényeknek szól, hanem mindenkinek, aki követni akarja őt. Mégis kevesen tanítják (pláne gyakorolják) ezt, különösen a predesztináció (eleve elrendelés) [kálvinista] hívei [ma leginkább ún. keswicki irányzatuk hatása érezhető, ld. fent] - akik utálatos színben tüntetik fel az önmegtagadás gyakorlóit, mintha emiatt cselekedetek által keresnénk az üdvösséget -, valamint az antinomisták (törvényellenzők) és a "törvényeskedés" meg a "törvény prédikálása" szavakat rosszallóan szajkózó társaik. Az önmegtagadás azt jelenti: nem tágítunk Krisztus keskeny ösvényétől, bármilyen kellemesnek látszik is a másik út; lemondunk arról, hogy saját akaratunkat kövessük - amely a bűneset óta teljesen megromlott természetünk következtében rosszra hajlik -, mivel a cselekvés egyetlen mértéke minden teremtmény számára Isten akarata, s ő azt akarja, hogy mindig és mindenben szembeszálljunk ezzel a romlottsággal. Ráadásul föl kell vennünk keresztünket, önként és örömmel vállalva mindazt, ami ellentétes természetünkkel és akaratunkkal, elviselve a szükséges fájdalmat, szenvedést - "levágva jobb kezünket" (Mt 5,29k), megválva esztelen vagy gonosz kívánságainktól vagy azok tárgyától. Isten így tisztítja meg tüzével a lelkünket a salaktól, "hogy szentségében részesüljünk" (Zsid 12,10). Miként a gazdag ifjú esetében is (Mt 19,16kk), ezek elmulasztása az oka - amennyiben egyébként az ember él a kegyelmi eszközökkel (Ige, úrvacsora, keresztség, közösség, imádság stb.) -, ha valaki nem lesz igazi tanítvány, nem terem gyümölcsöt, visszaesik, elvész. Nem érhetjük be kevesebbel - "törekedjünk a tökéletességre" (Zsid 6,1)!
49. prédikáció: A megszólás ellenszere - az intés, a gyülekezeti fegyelem gyakorlása (bővebben ld. itt)
"Ha vétkezik atyádfia, menj el hozzá, intsd meg négyszemközt..." (Mt 18:15-17). "Senkit se szóljanak meg" - mondja Pál apostol (Tit 3,2). A megszólás (kibeszélés, pletyka) nem hazugság vagy rágalmazás, hanem azt jelenti, hogy rosszat mondunk valakiről a távollétében, amikor nincs ott, hogy megvédhetné magát. Ezt a bűnt a fent idézett módon kerülhetjük el. 1. Ha minden kétséget kizáróan tapasztalod, hogy keresztény testvéred bűnt követ el, mielőtt bármi mást tennél, beszélj vele lehetőleg személyesen (esetleg telefonon, vagy ha nincs más mód, egy közvetítő útján vagy levélben), s Isten Igéjét felhasználva, megfelelő lelkülettel, szeretettel, (szelíden és együtt érzően) intsd meg, hogy megnyerd őt. 2. Ha az intésed hatástalan [és nem ítéltél tévesen, s "a magad szemében" sincs "gerenda", melyet előbb el kell távolítanod, megszabadulva az ítélkezés bűnétől], vigyél magaddal egy-két bölcs, értelmes és elfogulatlan embert, akit az illető jól ismer és elfogad, s szelíden és szeretettel ismételjék meg az intést. 3. "Ha nem hallgat rájuk, mondd meg a gyülekezetnek", illetve [anglikán vagy hasonló felépítésű egyházban] a gyülekezet vezetőjének vagy presbitereinek, akik azután intézkedhetnek az ügyben. 4. "Ha pedig a gyülekezetre sem hallgat, tekintsd olyannak, mint a pogányt vagy a vámszedőt." Ez esetben nem kell többé beszélned az illetőről (kivéve, hogy imádkozol érte), bízd őt Urára. Szeresd őt továbbra is, mint bármely pogányt, de ne barátkozz, érintkezz vele másképp, mint azokkal, akik nyíltan pogányok. Milyen ritka az ennek megfelelően eljáró ember, pláne keresztény közösség - ha van ilyen egyáltalán! Legyél te ilyen ember: ne bírálj senkit a háta mögött, és ne is halld meg, ha valakit megszólnak. Milyen nagy hatással lenne ez a keresztények egymás iránti szeretetére és a körülöttük levő világra!
50. prédikáció: A pénz hasznai - pénzünk helyes használata (bővebben ld. itt)
"Én is mondom néktek, szerezzetek magatoknak barátokat a hamis mammonból, hogy mikor meghaltok, befogadjanak benneteket az örök hajlékokba" (Lk 16,9; Károli). Ld. a hamis sáfár példázatát a Lk 16,1-8-ban (vö. Lk 16,10-15). Bár a pénzt lehet helytelenül is használni (mint minden egyebet), valójában kitűnő eszköz, ha helyesen élünk vele. A hű sáfárok feladatai: 1. Hajts hasznot, amennyit csak bírsz! Becsületes szorgalommal a lehető legbuzgóbban fáradozzunk, árán felül nem véve semmit, kihasználva képességeinket, folyton tanulva, s lehetőleg felülmúlva a [hozzánk hasonló] nem hívőket. Azonban ügyeljünk arra, hogy ne ártsunk se a testünknek, se a lelkünknek (pl. az adó/tb meg nem fizetésével) - se másoknak, megkárosítva őket vagyonukban, testükben (pl. [égetett] szesz árusításával) vagy lelkükben (erkölcstelenségre vagy mértéktelenségre ösztönözve őket - pl. vendéglő, színház üzemeltetésével). 2. Takaríts meg, amennyit csak bírsz! Pénzünkből semmit ne pazaroljunk felesleges kiadásokra, vagyis pusztán arra, hogy kielégítsük (1) a test kívánságát (pl. ínyencségek, különlegességek), (2) a szem kívánságát (felesleges vagy drága ruhák, bútorok, dísztárgyak, kertek) és (3) az élettel való kérkedést (mások dicséretének megszerzése, pl. pazar vendégszeretetünk révén). Mindez csak növeli e kívánságokat. Gyermekeink hasonló kívánságait se növeljük azzal, hogy betöltjük őket. 3. Adakozz, amennyit csak bírsz! Ha pénzünket csak félretesszük, az annyi, mintha elásnánk (a talentumunkat). Pénzünk nem a sajátunk: az ég és föld Ura ideiglenesen bízta ránk egy időre mint sáfáraira, hogy az ő céljaira és dicsőségére használjuk. Gondoskodjunk belőle először mértékkel a magunk és házunk népe szükségleteiről: élelmünkről, ruházatunkról, hajlékunkról, mindarról, amire valóban szükségünk van. Ha még marad felesleg, akkor "tegyünk jót... azokkal, akik testvéreink a hitben", s ha még mindig marad, "tegyünk jót mindenkivel". Így minden pénzünk elfogy. Adakozásunk konkrét arányokra való korlátozása inkább zsidóhoz illik, mint keresztényhez. Kétség esetén tegyük fel magunknak (illetve imádságban Istennek) a következő kérdéseket: E kiadásommal Isten sáfáraként vagy tulajdonosként cselekszem-e? Igéjének engedelmeskedem-e ezzel, és ha igen, melyik igéknek? Fel tudom-e ajánlani neki ezt a kiadásomat áldozatul, amelyért jutalomra számíthatok tőle?
51. prédikáció: A jó sáfár - hogyan használjuk mindazt, amit Isten ránk bízott (bővebben ld. itt)
"Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár" (Lk 16,2). Istentől nagyrészt ideiglenesen, földi életünkre kaptuk lelkünket, testünket, javainkat és minden egyebünket, beleértve pénzünket, időnket és a kegyelmet, ami nélkül mindez átok lenne. Ezekkel az ő céljait kell szolgálnunk, s életünk végén számot kell adnunk neki arról, hogyan használtuk javait. Az egész föld Bírája akkor megkérdezi tőlünk, mire használtuk a lelkünket: értelmünkkel magunkat és őt ismertük-e meg; emlékezetünkkel az ő dicsőségét, üdvösségünket és mások javát szolgáltuk-e; képzeletünkkel lelkünket építettük-e, bölcsességre és szentségre ösztönözve magunkat; akaratunkról lemondtunk-e Istenért, mindig őhozzá igazítva azt; érzelmeinket, szívünket neki adtuk-e; csak az szomorított-e meg, ami őt; csak a bűntől féltünk-e, és csak azt gyűlöltük-e; gondolatainkat arra használtuk-e, ami tiszta és szent, ami Isten dicsőségét, a békességet és a jóakaratot szolgálja. Urunk megkérdezi majd, hogyan használtuk a testünket: nyelvünket csakis Isten dicséretére és szükséges vagy épületes társalgásra; látásunkat és hallásunkat a valóságos igazságban és szentségben való növekedésre, tagjainkat pedig arra, hogy véghezvigyük velük a nekünk előre elkészített jó cselekedeteket. Megkérdezi, hogyan használtuk világi javainkat: ételünket csak arra, hogy egészségben megtartsa testünket; ruhánkat, hogy kényelmesen és illendően megvédjen az időjárástól; házunkkal és egyéb kényelmi eszközeinkkel az ő dicsőségét és tetszését tartottuk-e szem előtt; pénzünket a szükségleteinkről való gondoskodás után visszaadtuk-e neki a szegények segítése és a lelkek megmentése révén. Urunk megkérdezi még, mire használtuk a tulajdonságainkat: Isten országa és az erény gyarapítására, mások bölcsességének és szentségének növelésére; jól kihasználva a ránk bízott időt, Isten kegyelmét, Lelke mozdulásait, a tőle kapott világosságot, szabadságot és feddést, odaszánva mindenünket szent áldozatul az ő dicsőségére. Mindenképpen megfizet nekünk tetteink szerint; megkapjuk ítéletét, amely örökre változatlan állapotban rögzít. Milyen fontos és értékes tehát rövid életünk minden pillanata! Nincs tisztán semleges időtöltés: minden jó vagy rossz, mivel időnk és minden egyebünk nem a sajátunk, hanem a Teremtőnké. Mindez jó, ha az ő akarata szerint használjuk - vagyis arra, hogy növekedjünk a kegyelemben és Krisztus ismeretében -, különben mindenestől rossz. Nincsenek túlbuzgó cselekedetek, sohasem tehetünk többet a kötelességünknél, hiszen mindaz, amit megtehetünk, Istent illeti meg.
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.04-2016.02.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).
További információk (kezdőlap)