I. Bevezető gondolatok
II. A feltételes üdvbiztonság tanát alátámasztó igék
III. A feltételes üdvbiztonság tanával szembeállított igék és érvek
IV. Néhány következtetés

I. Bevezető gondolatok

0. a. Maga a valóság gyakran igen bonyolult, ezért csak különböző szempontok, "modellek" (elméletek, tanok, példázatok, történetek stb.) együttesével közelíthető meg eléggé, melyek látszólag ellent is mondhatnak egymásnak. Tudjuk például, hogy a fény a részecskék és a hullámok természetével is rendelkezik, bár a kettő látszólag kizárja egymást. Ilyen "paradox" tanításokat találunk a Bibliában többek között olyan témákról, mint Isten egysége és hármassága (Szentháromság), szentsége és kegyelme, Krisztus isteni és emberi természete, a hívők tökéletessége és romlottsága, a mennyei és földi Paradicsom, a szuverén isteni elrendelés és a szabad emberi akarat (Fil 2,12k), a hit és a cselekedetek (Ef 2,8k; Jak 2,24), Isten igazsága/szentsége és jósága/kegyelme, valamint az üdvösség elveszíthetősége és az üdvbiztonság kérdése. (Bővebben ld. itt; az utóbbi néhány ellentétpár a gyakorlatban mintha szorosan összefüggne egymással és a [kettős] predesztinációval.) Ezeket a kérdéseket egyoldalúan szemlélve könnyen tévútra jutunk. Ha valaki azt mondja erre, hogy a hívők végső elbukásának kérdésére csak az egyik válasz lehet helyes (megtörténhet vagy nem), annak érdemes átgondolnia azt is, amit Isten üzent Éli főpapnak: "Bár határozottan megmondtam, hogy a te házad népe, a te családod fog örökké színem előtt járni, most mégis így szól az ÚR: Nem így lesz! Mert akik engem dicsőítenek, azoknak dicsőséget szerzek, de akik engem megvetnek, gyalázatra jutnak" (1Sám 2,30). Aligha arról van itt szó, hogy Isten meggondolta magát, bizonytalankodott, vagy netán egy előre nem látott esemény jött közbe neki; inkább arról, hogy ígéretei néha ki nem mondott feltételekhez vannak kötve, illetve nem látjuk át a teljes képet, és nem értjük, hogyan illeszkedhetnek össze annak ránézésre ellentétes darabjai. (Lásd a Jer 18-at is, mely szerint a szuverén Isten megbocsáthat a megtérő népeknek vagy országoknak, noha korábban pusztulást ígért nekik.) Így az üdvösséget is mintha két oldalról mutatná be a Biblia: bizonyos szempontból elveszíthető, más szempontból nem. Önmagában egyik nézet sem mondja el a teljes igazságot. Ezért torzan gondolkodik, aki indokolatlan kényelemmel "elterpeszkedik" a hívőknek tulajdonított túl nagy biztonságban, de az is, aki indokolatlanul aggódik vagy fél az üdvösségének elveszítése miatt, holott hű az Úrhoz. A Szentírás egyik hozzáállást sem támasztja alá. Ebben az írásban inkább az üdvösség elveszíthetőségét (vagyis a kérdés emberi oldalát, ld. pár sorral lejjebb) hangsúlyozom, de igyekszem a másik oldal általam ismert értelmes ellenvetéseit is kidomborítani, és (leginkább a II-III. részben) viszonylag elfogulatlanul szembeállítani a két nézetet (bár ez az érvelés hevében nyilván nem mindig sikerül). Gyakran hangoztatott bibliamagyarázati elv, hogy a világosabb igék fényében értelmezzük a kevésbé világosakat. Viszont sokszor szubjektív megítélés és alighanem személyiségtípus (vagy akár pillanatnyi lelkiállapot) kérdése, hogy ki melyik igeszakaszt látja világosabbnak. Az üdvösség elveszíthetőségének nincs túl nagy jelentősége abból a szempontból, hogy ha valakinek az élete, a tettei azt mutatják, hogy nincs üdvössége, akkor a sorsát illetően nagyjából mindegy, hogy korábban volt-e, csak elveszítette, vagy csupán azt hitte, hogy van - a lényeg az, hogy most nincs, és hinnie kell ahhoz, hogy legyen (feltéve, hogy képes erre, ld. itt). A két nézet szinte azonosnak vehető, ha csak azt tekintjük valódi hívőnek, aki végül üdvözül (Isten előre tudja ezt, és mi is tudhatjuk, de előfordul, hogy becsapjuk magunkat); bár szerintem egyúttal az is igaz (más szempontból nézve), hogy a "valódi" hívő lelki élet bármilyen magas szintjéről bármilyen mélyre visszaeshetünk (akár a kárhozatba is). Isten örök MOSTjában dől el az üdvösségünk (ld. Joó Sándor prédikációit az eleve elrendelésről) - de ez számunkra mindig a jelen pillanattal azonos: most kell hinnünk, s így már most miénk az örök üdvösség (Zsid 3,6-15; bővebben ld. itt). Ugyanígy az ötpontos kálvinizmus (TULIP) és arminianizmus többi pontja esetében is attól függ az igazság, hogy melyik oldalról szemléljük: Isten vagy az ember oldaláról (bővebben ld. itt).

0. b. Szerintem tehát biztosak lehetünk abban, hogy üdvösségünk van (lehet "üdvbizonyosságunk"), de magunk (legalábbis elvileg) el is vethetjük/veszíthetjük azt, vagyis az "üdvbiztonság" csak korlátozottan érvényes. Emellett szóló nyomós érv az, hogy az igazi szeretet lényegéhez tartozik, hogy szabad döntésen alapul. Isten ezért is teremtett szabad akarattal rendelkező, bűnbeesésre képes lényeket, s ő sosem láncolja magához őket a szeretetével: ha akarják, elhagyhatják őt (de ha igazán ismerik, miért is akarnák?). Erre utal az is, hogy Pál az Ef 5,22-33-ban Krisztus és az egyház kapcsolatához hasonlítja a férj-feleség kapcsolatát, melyben a hitetlen fél elválhat (1Kor 7,15). A hívő fél (Isten) részéről tehát egyoldalú a hűség ígérete (vö. 1Móz 15). Más kérdés, hogy Isten sok helyen nyomatékosan ígéri, hogy meg fog tartani minket. Ezért gondolja például id. Kovács Géza baptista lelkész, hogy ha a hívők el is vetik Istent, ő idővel visszaviszi őket magához (lásd Életutam c. önéletrajzát; valamint egy ezzel ellentétes nézetet itt). Ő maga lényegében a következőket írja erről "Kegyelemből hit által" c. könyvében: Emberi logikával csak kétféle válasz adható arra a kérdésre, hogy elveszíthető-e az üdvösség. Istennél azonban a kettő eggyé válhat olyan értelemben, hogy ami rajtam múlik, én kieshetek az üdvösségből, és szükségem van Isten figyelmeztetéseire, de ami rajta múlik, ő bizonyosan megtart - méghozzá nem tőlem függetlenül, hanem úgy, hogy ő munkálja akarásomat és cselekvésemet tetszésének megfelelően (Fil 2,12-13). Ha a hívő magára marad, ki van téve az elbukás veszélyének, de Isten meg akarja tartani, és meg is tartja az üdvösségre, ám ezt az ember magatartásával összefüggésben teszi. Egyik oldalt sem szabad mellőzni: sem Isten szándékát, kegyelmét és hatalmát, sem az ember elfogadását és együttműködését. Magam úgy érzem, talán egyes emberek esetében igaza lehet Kovács Gézának, és általában sem könnyen engedi meg Isten, hogy egy hívő végleg elbukjon - mint ahogy népéhez is a végsőkig ragaszkodott, mielőtt megengedte volna, hogy fogságba hurcolják, majd szétszórják. Mindenesetre az Ige sem az egyik, sem a másik nézetben való túlzott bizonyosságot nem látszik igazolni; ugyanakkor ettől függetlenül mindig fennáll annak elvi lehetősége, hogy az ember tévesen tart valakit (akár saját magát) hívőnek. Cseri Kálmán pedig megjegyzi, hogy a hitet nem elég megnyerni: megtartani és továbbadni is kell (1981.08.30-i prédikáció, ld. hivo.hu/index.html#ih). E téren mindenesetre tartsuk tiszteletben egymás hitét akkor is, ha az eltér a miénktől, ne legyünk elbizakodottak a saját igazságunkat illetően, hanem helyénvaló félelemmel bízzunk megtartó Istenünkben!

0. c. Történetileg a keresztények túlnyomó többsége sokáig az üdvösség elveszíthetőségét vallotta, kivéve pl. a 4-5. századi Augustinust, azaz (Szent) Ágostont, aki azt tanította, hogy Isten választottai a hit ajándéka mellett az állhatatosság ajándékát is megkapják, ami kizárja a végső elbukás lehetőségét. Luther és még inkább Kálvin (és követői) színre lépésével változott meg a helyzet, ami kiváltotta Jacobus Arminius és követői ellenállását, amely az 1618-as dordrechti/dorti zsinathoz vezetett. Itt az arminiánusok (remonstránsok, tiltakozók) rendre tagadták a kálvinizmus 5 pontját, melyek között a szentek végső állhatatossága az 5. (ld. a Mi által üdvözülünk? c. írás C pontját). Később John Wesley, a metodisták "atyja" is arminiánus alapokra építkezett. Ennek megfelelően ma a katolikus és görögkeleti (ortodox) egyházak, valamint a protestánsok közül az evangélikusok (lutheránusok) egy része, a metodisták és a szentségmozgalomhoz tartozó más közösségek, részben a baptisták, továbbá számos karizmatikus közösség vallja a feltételes üdvbiztonság tanát, míg mások (élükön a reformátusokkal) a feltétlen üdvbiztonság tana mellett szállnak síkra. Valószínű, hogy az utóbbi tanítás részben azért oly népszerű, mert rendkívül kedves a biztonságra vágyó emberi természetnek. A történelem tanúsága szerint Isten sem kálvinista, sem arminiánus korlátok közé nem szorítható. (Ld. az angol Wikipédia cikkeit a szentek (hívők) állhatatosságáról és feltételes megőrzéséről, valamint az arminianizmusról.)

0. d. Azért is fontos kérdés ez, mert mindkét nézet akár az üdvösségre nézve is veszélyes túlzásokhoz vezethet: az "arminiánusok" esetében az üdvösség elveszítésétől való indokolatlan félelemhez és aggódáshoz, valamint Isten szentségének és igazságának túlzott kiemeléséhez, a "kálvinisták" esetében pedig az önelégült/alaptalan biztonságtudathoz és elkényelmesedéshez, valamint Isten jóságának és kegyelmének egyoldalú hangoztatásához - továbbá mindkét esetben a cselekedetek túlhangsúlyozásához (előbbieknél az üdvösség velük való "bebiztosítása", utóbbiaknál a múltbeli "döntésünk" vagy megtérő imádságunk "cselekedetébe" vetett hit, illetve e döntés "igazolása" miatt). Miután senki sem lehet 100%-ig biztos az igazában (e téren), létfontosságú, hogy egyik nézetet se nyomjuk el. A visszaeső hívőket végképp passzívvá teheti a "kálvinista" nézet, mert az a meggyőződésük alakulhat ki, hogy a korábbinál jobban igazán nem tudnak hinni - ha megvolt az üdvösségük, akkor meg is marad, bármit tesznek ezután, ha viszont ez sem volt elég a "végső állhatatosságukhoz", akkor semmi reményük nem marad az üdvözülésre.

1. Hegyi András baptista lelkész írta az ébredés késésének okairól: "Talán csak nem a papságnak kellene elkezdeni a bűnbánatot? A közmegbecsülésnek örvendő vének kezdjék? Csak nem az Isten népe törjön össze legelébb? Mi, keresztyének? Spurgeon mondta: 'Mikor a hívők bűnbánatot tartanak, a világ fiai megtérnek'" (Jóel 1,13-15; 2,17; lásd az Evangéliumi Hírnök 2001. márciusi számát, részletesebben lásd itt). Szabó Imre "Sírjanak a papok" c. önéletrajzának elolvasásakor (melynek címe a fenti igéből ered) az a benyomásom támadt, hogy a II. világháború utáni ébredés (részben) azért ért véget, mert a hívők elfogadták a kommunista hatalommal való megalkuvást (persze utólag könnyű ezt mondani). Ugyanakkor könnyen lehet, hogy az 56-os forradalom gyökerei jelentős mértékben erre az ébredésre vezethetők vissza. Ma szerintem főleg az hátráltatja az ébredést, hogy elfogadjuk a világgal való megalkuvást, nem törekszünk eléggé a szentségre. Sokan azért nem veszik komolyan a keresztény ember felelősségét, mert nem (egészen) hisznek a szabad akaratban és használatának következményeiben: az üdvösség (megszerezhetőségében és) elveszíthetőségében. Ugyanakkor ironikus, hogy sokszor az ebben hívők kevésbé aktívak az emberek meggyőzésében, az evangélium továbbadásában és a szentségre törekvésben, viszont aktívabbak a befogadó, krisztusi szeretetben, mint azok, akik elveszíthetetlennek tartják az üdvösséget.

2. A protestánsoknál jelentős szerepe lehet mindebben - a feltétlen üdvbiztonság tanának kétségtelen vonzereje mellett - annak, hogy Luther és különösen Kálvin igen szigorúan értelmezte Isten abszolút szuverenitását (lásd az Eleve elrendelés a reformátoroknál és a protestáns hitvallási iratokban c. cikket) és ebből következően a predesztináció (eleve elrendelés) bibliai tanát - melyet ma már kevés evangélikus és református értelmez így, de ennek hatásai máig érezhetők. (A katolikusok ismerik a halálos bűn fogalmát, de általában úgy vélik, hogy Isten majd az életünk végén dönt az üdvösségünkről a tetteink alapján, s a gyakorlatban többnyire abban reménykednek, hogy a [valójában nem létező] "tisztítótűz" révén majdcsak bejutnak valahogy a mennybe.) Kálvin és hagyományos követői szerint Isten úgy választott ki egyeseket az üdvösségre, másokat a kárhozatra, hogy az ember nem dönthet efelől, nincs szabad akarata, sőt nem tud semmi jót tenni. Ha ez így lenne, akkor mindenki próféta volna. Ugyanis nemcsak azt tudom "megjövendölni", hogy a következő másodpercben fölemelem vagy leengedem-e a kezemet, hanem azt is, hogy kezet emelek-e valakire vagy sem - ez pedig már nemigen nevezhető erkölcsileg semleges cselekedetnek. Ha pedig valaki azt állítja, hogy az ember keze csak az örök üdvössége vagy kárhozata tekintetében van megkötve, az nagyon furcsa képet fest a szerető Istenről. Ennek nemcsak a logika és a józan ész mond ellent, hanem a Biblia is: pl. "félelemmel és rettegéssel munkáljátok üdvösségeteket" (Fil 2,12); továbbá lásd a számtalan bibliai felszólítást, melyekben Isten megtérésre és a jó cselekvésére hív minket, valamint a 4Móz 15,30-at, mely szerint "ki kell irtani népe közül azt az embert..., aki szándékosan cselekszik" (azaz "felemelt kézzel"; Károli-ford). A saját erőnkből nem tudunk megtérni, de Isten mindenkinek megadja ehhez a szükséges segítséget (ezt nevezte Augustinus és Wesley előzetes vagy megelőző kegyelemnek), és csak rajtunk áll, hogy elfogadjuk-e. Az igazság alighanem valahol Kálvin és Wesley nézete között lehet, melyek csak első ránézésre tűnnek annyira ellentétesnek. Pál apostol egészséges egyensúlyról tesz bizonyságot a Fil 3-ban, ahol többek között azt írja: "szemétnek ítélek mindent, hogy Krisztust megnyerjem..., hogy valamiképpen eljussak a halottak közül való feltámadásra. Nem mintha már elértem volna mindezt, vagy már célnál volnék, de igyekszem, hogy meg is ragadjam, mert engem is megragadott a Krisztus Jézus.... Nekünk pedig a mennyben van polgárjogunk, ahonnan az Úr Jézus Krisztust is várjuk üdvözítőül" (8., 11-12., 20. v.). Erről bővebben lásd a Mi által üdvözülünk: Isten eleve elrendelése, az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek vagy a Krisztusba vetett hit által? és a Keresztény ember vétkezhet-e szándékosan (tudatosan)? c. írásokat.

3. a. Egyesek még tovább mennek, és az "ingyen kegyelem" jelszavával azt állítják, hogy ha valaki egyszer Isten mellett "döntött", akkor bármit tesz is később, sehogy sem kárhozhat el (pl. Charles Ryrie, Chuck Swindoll, Charles Stanley, Norman Geisler, Bill Bright; ld. Wikipédia). Ez a tévedés a fenti kálvinista tan eltúlzásából adódik: ha valakit Isten az üdvösségre választott ki, akkor akarattal sem veszhet el - mondják -; még akkor sem, ha eltévelyedik az igazságtól, és teljesen rossz úton jár. Főként azt látom elképesztőnek ebben az álláspontban, hogy a kereszténységből egyirányú utcát csinál, a megtéréskor elvéve a döntési szabadságunkat. Vagyis ha valaki "rábólint" egy felismert igazságra, többé nincs visszatérés: Isten akár akarata ellenére is beviszi a mennybe. Én nem ilyennek ismerem Istent: ő meghagyja a szabadságunkat a döntésekhez, és ahhoz is, hogy megtapasztaljuk azok következményeit. Az imént említett tévedéssel szemben különösen John MacArthur "Az evangélium Jézus szerint" c. könyvének megjelenése (1988) után erősödött meg az ún. "lordship salvation" (uralkodó v. Krisztust Úrrá tevő megtérés/üdvösség) nézete, mely szerint a valódi megtérés, az üdvözítő hit mindig Isten szerinti tettekben és mellette való kitartásban mutatkozik meg (ld. a fenti Wikipédia-cikket és pl. Paul Washer anyagait). Azt hiszem, bárki beláthatja az üdvösség elveszíthetőségének igaz voltát - ahogy velem is történt, miután kb. 10 évig hittem és vallottam az üdvösség elveszíthetetlenségét -, ha elfogulatlanul olvassa a Bibliát, pl. az alábbi igehelyeket (részletesebb kifejtésüket lásd lejjebb): Gal 4,11; 5,4; 1Tim 1,19k; 4,1; 5,14k; 6,10.20k; Zsid 3,6.12-14; 4,1.11; 6,4-8; 10,26-31.35-39; 12,15.25.29; Jak 1,15; 2Pt 2,20k; 1Jn 5,16k; Ez 18,24; Mt 7,21; 10,21k; Jn 15,1-6; 1Kor 11,31k; 15,1k; Kol 1,22k; Jel 3,5; 20,12-15.

3. b. Az üdvösség elveszíthetőségével kapcsolatban az az egyik leggyakoribb félreértés, hogy ez a cselekedetek általi üdvösséget jelenti, vagy az következik belőle, hogy az üdvösségünk a cselekedeteinktől függ. Szó sincs róla! Az üdvösségünk egyedül a Krisztusba - az ő vérébe, engesztelő áldozatába - vetett hitünktől függ (amely áldozat minden bűnünkre elegendő), vagyis "kegyelemből van..., nem cselekedetekért, hogy senki se dicsekedjék" (Ef 2,8k; vö. Róm 3,25). Inkább arról van szó, hogy a tetteink a hitünk következményei, velejárói, így mutatják, jelzik, hogy van-e igazi (élő, üdvözítő) hitünk - mert "a hit... halott cselekedetek nélkül" (Jak 2,26; vö. 17. v.). Jézus is a tetteinknek megfelelően fog megítélni minket (lásd a juhokról és kecskékről szóló példázatát: Mt 25,31kk). Mivel a megtéréskor a szívben végbement változás nem feltétlenül nyilvánul meg azonnal láthatóan, külső tettekben (néha ezekre nincs is lehetőség, pl. hirtelen halál miatt), talán pontosabb a másik oldalról megközelíteni a dolgot: ha valakinek a "megtérést" követő tettei a keresztény hittel ellentétesek, az valószínűleg azt mutatja, hogy az illető valójában nem tért meg (vagy elveszítette az üdvösségét), függetlenül attól, amit gondol vagy mond (vö. Tit 1,16: "Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják, mert utálatosak és engedetlenek"). A cselekedetek általi üdvözülés és az üdvösséget igazoló cselekedetek közti finom különbséget jól érzékelteti Wesley pl. "A pusztai állapot" c. 46. prédikációjában, különösen annak II.2. pontjában (ld. itt).

4. Sokan (különösen a nem hívők közt) igazságtalannak tartják azt az elképzelést, hogy Isten csak azokat üdvözíti, akik rábízzák magukat Jézus Krisztusra. Teljesen igazuk volna, ha ez azt jelentené (amint azt a manapság szokásos "hígított" evangelizációkon sugallják vagy állítják sokan), hogy az üdvösséghez elég megismerni néhány egyszerű igazságot (az evangélium néhány pontból álló kivonatát), majd elmondani egy imádságot, vagy más módon "rábólintani" a megismert igazságra, s ha ez a döntés "őszinte" volt, akkor többé nincs visszaút: az ember üdvözülni fog - ha akarja, ha nem. S ha később mégis a legrosszabb hitetlen módján él (akár haláláig), akkor hiába élt esetleg évtizedeken át a legnagyobb szent módjára (sajnos ilyesmire is van példa), kénytelenek azt mondani, hogy vagy mégsem döntött őszintén, vagy Krisztus valami titokzatos módon benne rejtőzik, és végül üdvözíteni fogja őt (vö. 3.a. pont). Bizony, Isten igazságos: azon "szerencsések" között, akiknek volt alkalmuk megismerni az evangéliumot, éppúgy kevés az igazi hívő, mint azok között, akik nem hallottak róla. Ő azokat üdvözíti, akik "állhatatosan jót cselekedve" (Róm 2,5kk) kitartanak mellette.

5. Egyesek egyfajta közbülső nézetet vallanak (amely valójában talán a feltételes üdvbiztonság tanához áll közelebb): szerintük teológiailag nem dönthető el, hogy elveszíthető-e az üdvösség - aki ISTENBEN bízik, azt ő mindvégig megtartja, de aki pusztán az üdvössége elveszíthetetlenségében bízik, az könnyen csalódhat.

II. A feltételes üdvbiztonság tanát alátámasztó igék és érvek

Most vizsgáljunk meg közelebbről néhány bibliai igét lehetőleg elfogulatlanul, mindenféle teológiai csűrés-csavarás és előítélet nélkül, a szöveg egyszerű, természetes értelmét kutatva, és szem előtt tartva, hogy az újszövetségi levelek mindegyikét elsősorban HÍVŐKNEK írták!

1. "Akik törvény által akartok megigazulni, elszakadtatok a Krisztustól, a kegyelemből pedig kies[te]tek" (Gal 5,4; vö. Károli). Más szóval a hívők a hitből való megigazulás evangéliumát elutasítva elszakadhatnak Krisztustól, s kieshetnek Isten kegyelméből. Vö. 4,11: "Attól féltelek titeket, hogy talán hiába fáradoztam értetek." Az 5,16.19-21 pedig hozzáteszi, hogy akik a test kívánságait teljesítik és a test cselekedeteit gyakorolják, azok "nem öröklik Isten országát" (vö. 6,7-8). Ellenvetés: A Gal 5,4-ben inkább arról az elvi (a hitetlenek esetében gyakorlati) eshetőségről van szó, hogy a törvénybe kapaszkodva lehetetlen elérni a kegyelmet.

2. a. "Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek. Ezek közül való Hümenaiosz és Alexandrosz, akiket átadtam a Sátánnak, hadd tanulják meg, hogy ne káromolják az Istent" (1Tim 1,19k; vö. 1Kor 5,5). Az a tény, hogy valakit átadtak a Sátánnak, azt mutatja, hogy korábban Krisztusé volt (mint hívő), de azután visszakerült a Sátán kezébe (ahol az összes hitetlen található). A meglévő hitet tehát a jó lelkiismerettel együtt el lehet vetni, hajótörést szenvedve a hitben; továbbá tévtanításra hallgatva el lehet szakadni tőle: "A Lélek pedig világosan megmondja, hogy az utolsó időkben némelyek elszakadnak a hittől, mert megtévesztő lelkekre és ördögi tanításokra hallgatnak" (1Tim 4,1; vö. 5,14k). Később az apostol hozzáteszi, hogy a hittől eltévelyedhetünk azáltal is, ha szeretjük a pénzt (az anyagi javakat), vagy elfogadunk "szentségtelen, üres beszédeket és ellenvetéseket": "Mert minden rossznak gyökere a pénz szerelme, amely után sóvárogva egyesek eltévelyedtek a hittől, és sok fájdalmat okoztak önmaguknak" (1Tim 6,10.20k). Ellenvetés: A hittől való elszakadás nem jelenti az üdvösségtől való elszakadást, és Pál csupán jelképesen vagy testileg adta át az illetőket a Sátánnak (vö. 1Kor 5,5: "átadjuk az ilyet a Sátánnak, teste pusztulására, hogy lelke üdvözüljön az Úrnak ama napján" [kérdés persze, hogy az illető automatikusan üdvözül-e, vagy csak ha visszatér a hívő engedelmességhez]).

2. b. "Igaz beszéd ez: Ha vele együtt haltunk meg, vele együtt fogunk élni is. Ha tűrünk, vele együtt fogunk uralkodni is. Ha megtagadjuk, ő is megtagad minket. Ha hűtlenek vagyunk, ő hű marad, mert ő magát meg nem tagadhatja" (2Tim 2,11-13). Ez a szakasz igen jó példa az előítéletek Igébe olvasására: gyakran úgy idézik, mintha Isten itt azt ígérné, hogy hűtlenségünk ellenére hű marad HOZZÁNK, noha épp azt mondja, hogy ÖNMAGÁHOZ marad hű, megtagadva az őt megtagadókat. Isten természetesen hozzánk is hű (1Kor 10,13; 2Thessz 3,3; Róm 8,38k), csak ez a szakasz (elsősorban) nem erről szól. Ellenvetés: (1) Olyan értelemben szólhat mégis erről ez a szakasz, hogy Isten egyoldalúan szövetséget köt(ött) a hívőkkel, mint ahogy Ábrahámmal is tette (1Móz 15). Ez azonban csak annyit jelent, hogy Isten ajtaja mindig nyitva áll előttünk, és azon mindig mindkét irányban közlekedhetünk - mi döntjük el, hogy élünk-e a felajánlott lehetőséggel (szövetséggel), vagy kizárjuk magunkat abból. (2) Itt nem átmeneti tagadásról van szó (mint a Krisztust 3-szor megtagadó Péter esetében), hanem maradandó/végérvényes tagadásról, ami azt mutatja, hogy az illető sosem volt hívő.

3. a. "Vigyázzatok, testvéreim, senkinek ne legyen közületek hitetlen és gonosz szíve, hogy elszakadjon az élő Istentől... Mert részeseivé lettünk a Krisztusnak, ha azt a bizalmat, amely kezdetben élt bennünk, mindvégig szilárdan megtartjuk" (Zsid 3,12-14). Tehát az egykori hívők hitetlenül elszakadhatnak Istentől, ha nem tartják meg mindvégig a belé vetett bizalmat (hitet). Amint a Zsid 3,18-4,11-ből és sok más igéből is látszik, a Biblia a hittől elválaszthatatlannak tartja a hű (régiesen "hív", ld. 3.b. pont) engedelmességet, szinte szinonimákként kezelve a kettőt (pl. Zsid 5,9; Jak 2,14kk; 1Jn 1,5-3,24; Jn 3,36). "Mivel még nem teljesedett be az ő nyugalmába való bemenetel ígérete, gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről... Igyekezzünk tehát bemenni abba a nyugalomba, hogy senki el ne essék az ehhez hasonló engedetlenség következtében" (Zsid 4,1.11). Vagyis megtörténhet, hogy a hívők engedetlenségük következtében elesnek, és lemaradnak az Isten nyugalmába való bemenetelről. Ellenvetés: ld. 1. pont.

3. b. A Jn 3,36-ban és sok más helyen az apeitheo szó vagy valamelyik származéka szerepel, ami hitetlenséget (is) jelent, bár több magyar és angol fordítás is így adja vissza: "nem enged(elmeskedik)". Ez a szó rokona a pisztisz szónak, ami hitet és hűséget egyaránt jelent. Egyébként a két fogalom (a hit és a hűség) nemcsak a görögben tartozik szorosan össze, hanem a (régi) magyar nyelvben is, erre utal a mai "híven" (=hűen) szavunk. S nyilván az a jó, ha összhangban van három dolog: amit az ember hisz, mond és tesz - sajnos, ritka az ilyen (igazán következetes, igazán hívő) ember. A Zsid 3,18kk-ben szintén az apeitheo ("hitetlenség") és rokonai szerepelnek, szintén a hitetlenségtől elválaszthatatlan "engedetlenség" értelmében (így is fordították, s amint az igeszakaszból egyértelműen kiderül, teljes joggal).

3. c. A Szentlélek káromlása (Mk 3,28-30) és a halálos bűn (1Jn 5,16k) - amelyeket sokféleképpen szoktak magyarázni - talán hasonló fogalmak, melyeket egyesek a hívőkre vonatkoztatnak. Azonban inkább talán hitetlenekre utalnak, különösen az előbbi, mivel Jézus azokról az írástudókról mondta, hogy káromolták a Szentlelket - és ezzel soha bocsánatot nem nyerő bűnt követtek el -, akik (alighanem féltékenységből) tudatosan azt a hazugságot terjesztették Jézusról, hogy tisztátalan lélek van benne (Mk 3,30). Így ugyanis az üdvösségük egyetlen útját zárták le maguk előtt, sőt a Megváltójukat mondták az ördögnek/Sátánnak (vö. 3.d pont).

3. d. "Lehetetlen ugyanis, hogy akik egyszer megvilágosíttattak, s megízlelték a mennyei ajándékot, és részeseivé lettek a Szentléleknek, akik megízlelték az Isten felséges beszédét és a jövendő világ erőit, de elestek: azok ismét megújuljanak és megtérjenek; hiszen újra megfeszítik önmaguknak az Isten Fiát, és meggyalázzák őt. Mert az a föld, amely beissza a gyakran ráhulló esőt, és hasznos növényt terem azoknak, akik számára művelik, áldást nyer az Istentől; amelyik pedig tüskebokrot és bogáncskórót terem, az megvetett, közel van az átokhoz; és a vége: megégetés" (Zsid 6,4-8). A legegyszerűbb értelmezés szerint itt olyan egykori hívőkről van szó, akik Krisztust nyíltan tagadják és gyalázzák, ezzel elvágva az üdvözülésük útját (vö. 3.c pont). Ellenvetés: Vagy olyan hitetlenekről szól ez a szakasz, akiket csak megérintett a Szentlélek, vagy olyan hívőkről, akik csak "közel vannak az átokhoz", de valójában üdvözülni fognak. Bővebben ld. A keresztény tökéletesség útja és az igazi pap/ság/ a Zsidókhoz írt levél szerint - rettentő figyelmeztetés vagy bátorítás?.

4. "Mert ha szándékosan vétkezünk az igazság teljes megismerése után, nincs többé bűneinkért való áldozat, hanem az ítéletnek valami félelmes várása, amikor tűz lángja fogja megemészteni az ellenszegülőket. Ha valaki elveti Mózes törvényét, az két vagy három tanú vallomása alapján irgalom nélkül meghal. Mit gondoltok: mennyivel súlyosabb büntetésre lesz méltó az, aki Isten Fiát lábbal tapodja, a szövetség vérét, amellyel megszenteltetett, közönségesnek tartja, és a kegyelem Lelkét megcsúfolja? Mert ismerjük azt, aki így szólt: 'Enyém a bosszúállás, én megfizetek.' És ismét: 'Az Úr megítéli az ő népét.' Félelmetes dolog az élő Isten kezébe esni" (Zsid 10,26-31; vö. 35-39. v.). Ebből az is kiderül, hogy a szándékos/tudatos (külső) bűn következtében elveszítjük az üdvösségünket - vagyis ha (előre megfontoltan) olyasmit teszünk (mondunk), amiről tudjuk, hogy ellentétes Isten kijelentett akaratával. Vö. Jak 1,15: "Azután a kívánság megfoganva bűnt szül, a bűn pedig kiteljesedve halált nemz" - itt nyilván nem [csak] a testi halálról van szó, mint ahogy az 1Jn 5,16-18-ban sem ("halálos bűn"). Lásd még 1Jn 3,9: "Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született". Valójában a szándékos (tudatos) bűn csupán jelzi, hogy az embernek már nincs valódi, üdvözítő hite, s ez utóbbi miatt nincs üdvössége. Amint azonban az előző pontban láttuk (Zsid 4,11), az Ige sem fejezi ki mindig ezt a finom különbséget (lásd a fenti 3.b pontot). Sokan úgy értik az itt idézett igeverseket, hogy a szándékos bűnben való kitartó megmaradásról szólnak. Wesley egy "beszélgetésben" a következőket mondta: "9. kérdés: Milyen bűnök egyeztethetők össze a megigazító hittel? Válasz: Egyetlen szándékos bűn sem. Ha egy hívő szándékosan vétkezik, elveti hitét. Nem is lehet ismét megigazító hite, amíg előbb bűnbánatot nem tart" (Works, VIII:276-7). Ellenvetés: A Zsid 10,26kk más értelmezései: 1) olyan hitetlenekről szól, akiket csak megérintett a Szentlélek és az igazság; 2) arról az elvi eshetőségről beszél (ami a valóságban lehetetlen), hogy a hívők (esetleg csak a zsidókeresztények) ily módon elbukjanak; 3) az elbukó hívők büntetése nem a pokol, hanem a "pokollá váló" élet. Bővebben ld. itt. Lásd még a szándékos bűnről írtakat is (különösen a 2. pontot).

5. a. "Az én igaz emberem pedig hitből fog élni, és ha meghátrál, nem gyönyörködik benne a lelkem. De mi nem a meghátrálás emberei vagyunk, hogy elvesszünk, hanem a hitéi, hogy életet nyerjünk" (Zsid 10,38k). Az igaz (üdvözülő) ember folyamatosan a Krisztusba vetett hitéből él (nem egy múltbeli "döntésbe" vetett hitéből), s így (örök) életet nyer, de fennáll "meghátrálásának" és "elveszésének" lehetősége. Ellenvetés: Itt csak a földi élet elvesztésének lehetőségéről van szó, erre utal a 39. vers végén a "lelkünket megmentsük" kifejezés (Soós-ford., bár a régi Károliban [Aranyas ford.] a "lelkünk idvességére" kifejezés szerepel). Vö. III.2. pont.

5. b. "Ügyeljetek arra, hogy senki se hajoljon el Isten kegyelmétől, hogy a keserűségnek a gyökere felnövekedve kárt ne okozzon, és sokakat meg ne fertőzzön... Vigyázzatok, hogy el ne utasítsátok azt, aki szól! Mert ha azok nem menekültek meg, akik elutasították azt, aki a földön adott kijelentést, mennyivel kevésbé menekülünk meg mi, ha elfordulunk attól, aki a mennyből szól hozzánk... Mert a mi Istenünk emésztő tűz" (Zsid 12,15.25.29). Ezek szerint a hívők elhajolhatnak Isten kegyelmétől, s őt elutasítva nem menekülnek meg. Ellenvetés: Ld. 3.c-d és 4. pont.

6. "Mert ha az Úrnak és az Üdvözítő Jézus Krisztusnak megismerése által megszabadultak a világ förtelmeitől, de ismét belekeveredve azokba elbuknak; ez az utóbbi állapotuk rosszabb lesz az elsőnél. Mert jobb lett volna nekik, ha meg sem ismerik az igazság útját, minthogy azt megismerve elforduljanak a nekik adott szent parancsolattól" (2Pt 2,20k). Vagyis a Krisztust és az igazságot megismert, s a bűnből megszabadult hívők Isten parancsaitól elfordulva elbukhatnak, és így eredeti hitetlenségüknél is rosszabb állapotba kerülnek. Ellenvetés: Ez a szakasz értelmezhető úgy is, hogy a szóban forgó emberek sosem tértek meg igazán, csak "fölébredtek", saját igyekezetük révén valamelyest megtisztultak (de valójában "disznók" maradtak), majd visszaestek - bár ez ellen szól a "romlottságból" (kat. ford.), a bűn szennyéből való megszabadulás és az "Üdvözítő" Úr ismerete, ami az örök élet (Jn 17,3; vö. 2Pt 1,3).

7. a. Mindezekhez még hozzávehetjük Jézus szavait, melyeket a tanítványainak mondott: "Én vagyok az igazi szőlőtő, és az én Atyám a szőlősgazda. Azt a szőlővesszőt, amely nem terem gyümölcsöt énbennem, lemetszi; és amely gyümölcsöt terem, azt megtisztítja, hogy még több gyümölcsöt teremjen... Én vagyok a szőlőtő, ti a szőlővesszők: aki énbennem marad, és én őbenne, az terem sok gyümölcsöt, mert nélkülem semmit sem tudtok cselekedni. Ha valaki nem marad énbennem, kivetik, mint a lemetszett vesszőt, és megszárad, összegyűjtik valamennyit, tűzre vetik és elégetik" (Jn 15,1-2.5-6). A Krisztusban (szőlőtő) maradó hívők (szőlővesszők) gyümölcsöt hoznak, a többi hívő lemetszetik és örök tűzre kerül. Ellenvetés: A lemetszett vesszők ("vadhajtások/fattyúvesszők") vagy a Krisztushoz méltatlan tetteket jelentik (pontosabb fordítás szerint), vagy a Krisztushoz csak felszínesen csatlakozó álhívőket - a vadhajtásból állítólag sosem lesz termő vessző, gyors növekedése miatt csak lugasnak jó [bár ez a szőlőművelő ismerőseim és olvasmányaim alapján legfeljebb 1-2 évig igaz, utána általában megjön a termés (kivéve a különösen satnya hajtásokat, az árnyékos, sötét helyen levő szőlőt és a (jellemzően) terméketlen fajtákat, melyeket azonban más, termő fajták a szél révén beporozhatnak)]. Más értelmezés: a "lemetszés" más fordításban "felemelés" (2. v.), a "tűzre vetés" pedig a bizonyságtétel megromlására vagy a mennyei jutalom elvesztésére vonatkozik (6. v.).

7. b. Az utolsó időkről szólva Jézus kijelentette: "aki mindvégig kitart, az üdvözül" (Mt 10,21k). Az üdvözülésről a következőket is mondta: "Nem mindenki megy be a mennyek országába, aki ezt mondja nekem: Uram, Uram, hanem csak az, aki cselekszi az én mennyei Atyám akaratát" (Mt 7,21). Nyilván nem csupán annyi az Atya akarata, hogy "higgyünk Krisztusban" (persze attól függ, hogyan értelmezzük a "hinni" szót, lásd 3.b pont). A Mt 7 elején azonban Jézus a gyümölcsökről (tettekről) beszél mint jelről, a 7,24kk-ben pedig arról, hogy csak az menekül meg, aki nem csupán hallgatja az ő BESZÉDEIT (többes számban, tehát nem csak arról a rövid kijelentésről van szó, hogy "higgyetek bennem!"), hanem meg is cselekszi azokat. Vajon "hittek"-e Krisztusban, akik ezt mondták: "Uram, Uram, nem a te nevedben prófétáltunk-e, nem a te nevedben űztünk-e ki ördögöket, és nem a te nevedben tettünk-e sok csodát?" (Mt 7,22.) És mit mond nekik az Úr? "Sohasem ismertelek titeket, távozzatok tőlem, ti gonosztevők!" (23. vers.) Ellenvetés: 1) A Mt 10,21k csak az utolsó időkben élő zsidók (fizikai) megmenekülésére vonatkozik, a hegyi beszéd (Mt 5-7) pedig csak Krisztus eljövendő ezeréves birodalmának polgáraira. 2) Jézus kijelentése megfordítható: Aki üdvözül, az mindvégig kitart (esetleg ideiglenes visszaesések mellett), vagyis a végső kitartás mutatja az üdvözítő hitet. [Ez nem is valódi ellenvetés, bár a szívek ismeretének hiányában nem dönthetjük el teljes biztonsággal, kik tartanak ki valójában.]

8. Pál alábbi szavai is összecsengnek ezzel: "Mert ha mi magunk ítélnénk meg önmagunkat, nem esnénk ítélet alá. De amikor az Úr ítél minket, akkor nevel, hogy a világgal együtt el ne vesszünk" (1Kor 11,31k). Ellenvetés: Isten elveheti a vétkező hívő életét, nehogy elkárhozzon. Azonban nehezen tudom elképzelni, hogy az Úrnak hátat fordító, a gonoszság felé tartó embert Isten elkapja, és belöki a mennybe. A szent Isten felé kell haladnunk, szent életet élve, amely nélkül senki sem látja meg az Urat (Zsid 12,14). Aki hirtelen hal meg, azzal az Úr ugyanúgy tud igazságosan bánni, mint aki elvetélt vagy csecsemőként halt meg. Pál hozzáteszi: "[az evangélium] által üdvözültök is, ha megtartjátok úgy, ahogy én hirdettem is nektek, hacsak nem elhamarkodottan [hiába] lettetek hívőkké" (1Kor 15,1k [vö. Károli]). Tehát az nem vész el, az üdvözül, aki megítéli magát (megtér bűneiből), megtartja az evangéliumot, és nem elhamarkodottan/hiába lett hívővé (ami manapság a fent említett "hígított" evangélium hirdetése miatt alighanem igen gyakran előfordul). Az apostol másutt is megerősíti ezt: "Most viszont megbékéltetett emberi testében, halála által, hogy mint szenteket, hibátlanokat és feddhetetleneket állítson majd színe elé. Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől, amelyet hallottatok..." (Kol 1,22k). Vö. Róm 11,22: "Lásd meg tehát Isten jóságát és keménységét: azok iránt, akik elestek keménységét, irántad pedig jóságát, ha megmaradsz ebben a jóságban, mert különben te is kivágatsz" (vö. 17. v.). A szövegösszefüggésből kiderül, hogy itt elsősorban nem népekről van szó, hanem egyes emberekről, akik hitüket elveszítve kivágathatnak, és szembesülhetnek Isten kemény ítéletével.

9. Ezékiel prófétának Isten kijelentette: "Ha az igaz letér az igaz útról, és gonoszságot követ el, akkor én bukását okozom, és ő meg fog halni. Ha nem figyelmezteted őt, akkor meghal ugyan vétke miatt, és emléke sem marad meg igaz tetteinek, amelyeket véghezvitt, de a vérét tőled kérem számon" (Ez 3,18-20). Továbbá: "Ha pedig az igaz eltér az igazságtól, és álnokul él, elköveti azokat az utálatos dolgokat, amelyeket a bűnös ember szokott, az ilyen éljen-e? Igaz tettei, amelyeket azelőtt véghezvitt, nem maradnak emlékezetben. Hűtlenségéért, amelyre vetemedett, és vétkéért, amelyet elkövetett, meg fog halni!" (Ez 18,24k.) Végül: "Az igazat nem menti meg igazsága, ha vétkessé válik; a bűnös sem bukik el bűne miatt, ha megtér bűnéből. Az igaz sem maradhat életben, ha vétkessé válik. Ha azt mondom az igaznak, hogy élni fog, de ő elbizakodik igazságában, és gonoszságot művel, akkor igaz tettei nem kerülnek említésre, hanem meg fog halni, mert gonoszságot művelt.... Néped ezt mondja: Nem következetes az Úr! Pedig ők nem következetesek" (Ez 33,12-13.17). Isten igazságos és következetes: annak ad örök életet, aki következetesen megmarad az Úr (igazsága) mellett. Ellenvetés: Itt csak a testi halálról van szó.

10. János Jelenéseiben mondja Jézus: "Aki győz, azt öltöztetik fehér ruhába, annak a nevét nem törlöm ki az élet könyvéből, hanem vallást teszek nevéről az én Atyám előtt és angyalai előtt" (Jel 3,5). "És láttam, hogy a halottak, nagyok és kicsinyek a trónus előtt állnak, és könyvek nyittattak ki. Még egy könyv nyittatott ki, az élet könyve, és a halottak a könyvbe írottak alapján ítéltettek meg cselekedeteik szerint... Ha valakit nem találtak beírva az élet könyvébe, azt a tűz tavába vetették" (Jel 20,12.15). Úgy tűnik, ebben a könyvben eredetileg sem szerepel mindenki - alighanem csak a megtérők vannak benne (Isten előretudása alapján): "hogy imádja őt [a fenevadat] mindenki, aki a földön lakik, akinek neve nincs beírva a megöletett Bárány életkönyvébe a világ kezdete óta" (Jel 13,8; vö. 17,8). Vö. 2Móz 32,33: "Az ÚR így felelt Mózesnek: Csak azt törlöm ki könyvemből, aki vétkezett ellenem." Megtörténhet tehát, hogy Isten kitörli az ellene vétkezők nevét az élet könyvéből, amely az idézett igék egyszerű értelme szerint az üdvözülők névsorát tartalmazza.

11. Jézus a Miatyánkban ilyen imádságra tanítja követőit: "és bocsásd meg vétkeinket, miképpen mi is megbocsátunk az ellenünk vétkezőknek" (Mt 6,12). A megbocsátást elmulasztó gonosz szolga példázatát pedig így fejezi be: "Ekkor haragra lobbant ura, és átadta őt a hóhéroknak, amíg meg nem fizeti neki az egész tartozást. Így tesz majd az én mennyei Atyám is veletek, ha szívetekből meg nem bocsátotok, mindenki az ő atyjafiának" (Mt 18,34-35). Ha tehát nem bocsátunk meg vétkes embertársainknak, Isten sem engedi el vétkeink tartozását. Ez egyébként a mennyek országáról szóló jézusi példázatok egyike, melyet túlzottan lecsupaszítanánk (akárcsak a többit), ha csak egy-két szempontot (pl. a megbocsátás fontosságát) vennénk figyelembe belőle. Kétségtelen, hogy Jézus a példázat többi fő elemét sem véletlenül vagy önkényesen választotta meg, hiszen így hamis képet festett volna Istenről és országáról.

12. A magvető példázatában Jézus így tanít: "Akiknél a sziklás földre esett [a mag], azok amikor hallják, örömmel fogadják az igét, de nem gyökerezik meg bennük: ezek hisznek egy ideig, de a megpróbáltatás idején elpártolnak" (Lk 8,13). Vannak tehát olyanok, akik örömmel fogadják az evangéliumot, és egy ideig hisznek is, de aztán hátat fordítanak neki. Ellenvetés: Az említettek csak felszínesen hisznek, nem igazi hívők.

13. Jézus a tíz szűz példázatával arra tanít: "Vigyázzatok tehát, mert sem a napot, sem az órát nem tudjátok", amikor ő eljön - várjuk hát készen őt (Mt 25,1-13). Az olaj(jal való felkenetés) a Bibliában gyakran jelképezi a Szentlelket (pl. 1Jn 2,20.27), s itteni elfogyása és a "mennyek országából" való kizáratás, valamint az Úr szava ("nem ismerlek titeket") arra utal, hogy akik korábban rendelkeztek a Lélekkel, azok elveszíthetik őt és az Isten országát. Ellenvetés: Ez a példázat csak az Úr visszatérésekor élő zsidókra vonatkozik (bár erre mintha semmi sem utalna, sőt a Mt 25,32 kifejezetten "minden népet" említ).

III. A feltételes üdvbiztonság tanával szembeállított igék és érvek

0. Szerintem a fenti igéket esetenként csak meglehetősen körmönfont teológiai, írásmagyarázati erőfeszítések árán lehet úgy-ahogy összeegyeztetni az üdvösség elveszíthetetlenségének tanával. E bizonyára jóhiszemű, mégis sokszor szemfényvesztő mutatványok egyike az a kommentárokban (bibliamagyarázatokban) gyakran alkalmazott módszer, amikor meghatározzák az adott bibliai könyv (vagy levél) "témáját" (ami természetesen egyéni megítéléstől függően legtöbbször igen sokféle lehet), majd a könyv minden egyes kijelentését szigorúan e "témára" vonatkoztatva próbálják értelmezni - mesterségesen korlátozva, leszűkítve a mondatok jelentését, és nem törődve azzal, hogy az ember egy rövid levélben is sokszor számos különálló témát megemlít. Ráadásul nemritkán feltételezik (általában helyesen), hogy az adott bibliai levél "hívőknek" szól, de nem veszik figyelembe, hogy egy-egy gyülekezet hívő tagjai között szinte mindig vannak (még vagy már) nem hívők is (lásd a Jelenések könyvének elején levő hét levél súlyos szavait). Ugyanakkor az elveszíthetetlen üdvösség tana (vagyis a szentek végső, feltétel nélküli állhatatossága) mellett felhozott igék általában viszonylag könnyen összeegyeztethetők az üdvösség elveszíthetőségével. Lássuk most az utóbbi igék közül a leggyakrabban említetteket.

1. A Jn 10,27-29-ben arról van szó, hogy Jézus "juhait... senki sem ragadhatja ki" az ő kezéből. Ellenvetés: Jézus itt azt is mondja, hogy a juhai "követik" őt, és mindez nem jelenti azt, hogy maguk a juhok nem hagyhatják el őt. Hasonló értelmű a Róm 8,31-39, melynek végén azt olvassuk: "sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől" - MÁS, azaz rajtunk kívüli. (Ha tetszik, ebbe magunkat is beleérthetjük, hiszen mi nem elválasztjuk magunkat Isten szeretetétől, hanem elhagyjuk azt.) A Róma 8 végének téves értelmezése az, hogy ha egyszer őszintén befogadtuk Krisztust, akkor nyugodtan megmaradhatunk a bűneinkben, mert "biztos jegyünk van a mennybe". Pál épp az ellenkezőjét tanítja itt: bármilyen nyomorúsággal, szorongattatással, üldözéssel..., fegyverrel "szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket" - vagyis Krisztus hit által megtart bennünket mindvégig, hogy ne bukjunk el (végképp; 35-37. v.; vö. Zsid 10,38k). Ugyanezt mondhatjuk el a Zsid 13,5-ről: "Nem maradok el tőled, sem el nem hagylak téged" - nem Isten hagyja el a tőle elforduló hívőt, hanem ő hagyja el Istent, ami nagy különbség!

2. Jézus mondja: "aki hallja az én igémet, és hisz abban, aki elküldött engem, annak örök élete van; sőt ítéletre sem megy, hanem átment a halálból az életbe" (Jn 5,24), és az 1Jn 5,11-13 szerint már most "tudhatjuk", hogy "örök életünk van". Ellenvetés: Az örök élet nem válik a saját részünkké vagy tulajdonunkká; csak akkor részesülünk belőle, ha Krisztusban maradunk (aki maga a halhatatlan élet) - ellenkező esetben visszakerülünk a (lelki) halálba: ekkor ugyan folytatódik az örök élet, de nélkülünk! A Jn 3,16.18.36 stb. igékben a hisz szó nem egy múltbeli "döntést" vagy statikus állapotot jelent - nem abban a "cselekedetben" kell hinnünk, hogy valamikor hittünk, azaz Krisztusba vetettük a bizalmunkat -, hanem állandó, dinamikus bizalmat és kapcsolatot. Ha egy múltbeli (vagy jelenlegi) állapot megváltoztathatatlan következményekkel járna a hívők esetében, akkor a Jn 3,36 második fele szerint (melyben ugyanaz a "hisz" szó ugyanolyan igeidőben szerepel, vö. II.3.b) a ma nem hívők örök sorsán sem lehetne változtatni, vagyis nem térhetnének meg. Viszont az előző pontban említett igék alapján biztosak lehetünk benne, hogy ha hűek maradunk (megtartjuk a hitet), ha mi magunk nem utasítjuk el Istent, akkor ő mindvégig megtart minket - és számomra ez épp elég a biztonságtudathoz, az üdvbizonyossághoz! Az 1Jn 2,3-6; 3,23k is megerősíti, hogy az üdvözítő hithez hozzátartoznak a vele összhangban levő engedelmes cselekedetek. Vö. Hab 2,4: "az igaz ember a hite által él" (vö. Róm 1,17; Gal 3,11; Zsid 10,38-39).

3. A Jn 1,12; Róm 8,15-17; Gal 4,5-7; Ef 1,3-6.11k és más igék szerint Isten a fiaivá fogadott bennünket, s egyesek úgy vélik, hogy ezen az "örökbefogadáson" nem változtathatunk (a római jogban az örökbe fogadott gyermekek a vér szerintiekkel azonos, sőt talán különb kiváltságokat élveztek). Ellenvetés: A héber és görög gondolkozásban a "fiúságnak" megfelelő szó elsősorban nem az örökbefogadás aktusát jelenti, hanem az abból következő állapotot és örökséget, melyre bizonyos értelemben még várakoznak a hívők, s rá méltatlanná válva el is veszíthetik azt: "még azok is, akik a Lélek első zsengéjét kapták, mi magunk is sóhajtozunk magunkban, várva a fiúságra, testünk megváltására" (Róm 8,23). Itt is érvényes, hogy egy hasonlatot általában nem lehet minden részletében alkalmazni. Szerintem hasonlóan értelmezhető a legtermészetesebben az atyját elhagyó, majd hozzá visszatérő tékozló fiú példázata (Lk 15), bár annak is vannak más magyarázatai. Vö. 4.f pont.

4. a. Az Ef 1,13k; 4,30; 2Kor 1,21k szerint Isten eljegyzett minket pecsétjével, a Szentlélekkel, örökségünk zálogával. Ellenvetés: A pecsét jelenthet megerősítést, érvényesítést, ismertetőjelet, de nem feltétlenül örök érvényű: össze lehet törni - a Lelket megszomoríthatjuk, sőt ki is olthatjuk (Ef 4,30; 1Thessz 5,19) és megcsúfolhatjuk (Zsid 10,29). "A megváltás napjára" vagyunk elpecsételve (Ef 4,30), de nem feltétlenül addig. Isten persze nemcsak az előleget (zálogot), hanem a teljes jutalmat (az örök üdvösséget) is meg akarja adni nekünk, de nem automatikusan teszi ezt, hanem a hitünk állhatatosságának függvényében, ezért arra int minket, hogy teljünk meg Lélekkel (Ef 5,18), és a Lélek (vezetése) szerint éljünk (Gal 5,16; Róm 8,13k).

4. b. A Zsid 10,10.14-ben a következőket olvassuk: "az ő akarata szentelt meg minket Jézus Krisztus testének feláldozása által egyszer s mindenkorra... Mert egyetlen áldozattal örökre tökéletessé tette a megszentelteket." Ezek szerint a megtéréskor valami visszafordíthatatlan dolog is történik a hívővel: Isten elkülöníti magának. Annál rosszabb helyzetbe kerül, ha visszaesik, mint a példázatbeli ember, akibe egy helyett hét tisztátalan lélek költözött (Mt 12,43-45) A Zsidókhoz írt levél szerzője több helyen is figyelmezteti olvasóit erre a lehetőségre (pl. a 10. és 12. fejezetben, lásd a fenti II.3-5. pontokat). Ellenvetés: Lehet, hogy ez a szakasz inkább a hívők összességéről és Krisztus keresztáldozatának megismételhetetlenségéről, örök érvényéről szól.

4. c. Az 1Pt 1,3-5.8k így szól: "Áldott a mi Urunk Jézus Krisztus Istene és Atyja, aki nagy irgalmából újjá szült minket Jézus Krisztusnak a halottak közül való feltámadása által élő reménységre, arra az el nem múló, szeplőtelen és hervadhatatlan örökségre, amely a mennyben van fenntartva számotokra. Titeket pedig Isten hatalma őriz hit által az üdvösségre, amely készen van, hogy nyilvánvalóvá legyen az utolsó időben... Kimondhatatlan, dicsőült örömmel örvendeztek, mert elértétek hitetek célját, lelketek üdvösségét." Ellenvetés: Az újjászületés után reménykedhetünk az örökségben, amely a hívők ÖSSZESSÉGÉT tekintve elmúlhatatlan, de az egyes ember elveszítheti (vö. 4.b pont). Isten hatalma teljes biztonsággal megőrzi őt (ezért olyan biztos lehet az örökség egészében, mintha már a mennyben birtokolná azt), de nem erőszakkal őrzi meg, hanem "hit által": ő maga hitetlenül "kimászhat" Isten kezéből, és eldobhatja az örökséget. (Vö. 1Pt 5,8-10; 2Pt 3,16k: "Ezekben van néhány nehezen érthető dolog, amelyeket a tanulatlanok és az állhatatlanok kiforgatnak, mint más írásokat is a maguk vesztére. Ti tehát szeretteim, mivel előre tudjátok ezt, vigyázzatok, hogy az elvetemültek tévelygései el ne sodorjanak, és saját biztos meggyőződéseteket el ne veszítsétek.")

4. d. A 2Kor 5,17 szerint "ha valaki Krisztusban van, új teremtés az: a régi elmúlt, és íme: új jött létre" (vö. Ef 2,15). A Kol 3,9-10 szerint pedig a régi embert levetkőztük, sőt az "óemberünk megfeszíttetett" Krisztussal (Róm 6,6). Ellenvetés: Bár lehet, hogy a megtéréskor részben visszafordíthatatlan változás történik (vö. 4.b pont), tudjuk, hogy az ekkor bekövetkező változás, megújulás nem egészen automatikus - a hívő további hitét, odaszánását, engedelmességét igényli. Jól látható ez az idézett igéket övező számos felszólításból (melyek szerint ehhez a lelki változáshoz kell igazítanunk az életünket, ld. 2Kor 5,20; 6,1; Kol 3,1k.5.8k.12-24; Róm 6,11-13.19) és figyelmeztetésből (melyek szerint nem élhetünk ezzel ellentétesen, mert az a halálba vezető irány, ld. pl. Róm 6,1k.6.15k; 8,6.13). S amint a 2. pontban láttuk, az Istentől kapott új, spirituális (örök) élet néhány ponton eltér a testi élettől: csak Krisztusban a miénk, az őbelé vetett (folyamatos) hitünk által.

4. e. A megtéréskor bekövetkező nagy változást kifejező jelképek szintén visszafordíthatatlanságra látszanak utalni. Így a keresztség/bemerítkezés eredeti görög megfelelője a ruhaanyagok festékbe mártására vonatkozott, ami ugyanolyan maradandó változás volt, mint a bűnnek való meghalás, melyet a vízbe merülés jelképez (Kol 2,12k; Róm 6,4). Ugyanez mondható el a körülmetélésről (Kol 2,11). Ellenvetés: Az előző pontban mondottak itt is megismételhetők. Isten azt akarja, hogy az újjászületésünket visszafordíthatatlan változásnak tekintsük - ha visszafordítjuk, az nem "normális" dolog, de a gyakorlatban sajnos előfordul. "Ezért tehát ti is azt tartsátok magatokról, hogy meghaltatok a bűnnek, de éltek az Istennek a Krisztus Jézusban" (Róm 6,11).

4. f. A Róm 3,24-31; 8,28-39 (vö. Ef 1,3-6.11k) szerint Isten eleve kiválasztotta, megigazította és megdicsőítette választottait, s a bennük elkezdett "jó munkát" a Fil 1,6 szerint el is fogja végezni "a Krisztus napjára", nem állítva őket erejüket meghaladó próba/kísértés elé (1Kor 10,13). Ellenvetés: Isten természetesen előre tudja, ki hogyan fog reagálni Lelkének kezdeményezésére és kegyelmére - ki marad hű hozzá mindvégig: utóbbiakról szólnak a hivatkozott igék. Ez a megigazítás (folyamatos) "hit által" történik, ami a cselekedeteinktől sem független (ld. II.3.b). Krisztusban kell maradnunk; nélküle semmit (semmi jót) nem tudunk cselekedni (Jn 15,5) - Isten nem pusztán a múltbeli, pillanatnyi "döntésünk" vagy hitünk alapján hoz megmásíthatatlan, örök döntést a sorsunkról, és nem automatikusan, egyfajta abszolút törvényszerűség által viszi véghez bennünk a munkáját és őriz meg a kísértések közt, hanem az odaszánt, kitartó hitünk alapján. (1Kor 9,24-10,12: "Aki tehát azt gondolja, hogy áll, vigyázzon, hogy el ne essék!") A filippiek esetében sem a korábbi "döntésükre" alapozta Pál a reményteljes meggyőződését, hanem az evangéliummal való folyamatos közösségvállalásukra (Fil 1,5), s arra biztatta őket, hogy üdvösségüket "félelemmel és rettegéssel munkálva" (2,12) kövessék példáját, és "nekifeszülve fussanak egyenest a cél felé" (3,12-15; vö. Jak 1,12).

4. g. A Róm 11,29 szerint "az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok [megbánhatatlanok; Károli]". Vö. 2Kor 7,10: "az Isten szerinti szomorúság megbánhatatlan megtérést szerez az üdvösségre". Ellenvetés: Előfordul, hogy Isten "megbán" valamit. Mindentudása révén sosem éri őt meglepetés (ilyen értelemben semmit sem bán/gondol meg), ezért vagy azt jelenti a megbánása, hogy "megszomorodik" (pl. 1Móz 6,6k; 1Sám 15,11.35: amiatt, hogy királynak "hívta el" Sault, akitől Lelke "ajándékát" is megvonta [16,14], vö. 15,29: "Isten nem hazudik, és nem is bán meg semmit"), vagy azt, hogy (ott és akkor) ki nem mondott feltételhez kötötte ígéretét (vö. pl. Jer 18,7-10; Ez 33,13-15: "Ha azt mondom az igaznak, hogy élni fog, de ő elbizakodik igazságában, és gonoszságot művel, akkor igaz tettei nem kerülnek említésre, hanem meg fog halni, mert gonoszságot művelt...").

4. h. Az 1Kor 1,8-9-ben azt olvassuk: "[Krisztus] meg is erősít titeket mindvégig, hogy feddhetetlenek legyetek a mi Urunk Jézus Krisztus napján. Hű az Isten, aki elhívott titeket az ő Fiával, Jézus Krisztussal, a mi Urunkkal való közösségre" (vö. 1Thessz 5,23k). Az 1Kor 3,11-15 hozzáteszi: "Azt pedig, hogy ki mit épít erre az alapra [Krisztusra]..., az a nap fogja világossá tenni, mivel tűzben jelenik meg... Ha valakinek a munkája megég, kárt vall. Ő maga megmenekül ugyan, de úgy, mint aki tűzön ment át." Ellenvetés: Itt is érvényes mindaz, amit az előző két pontban mondtunk a feltételes ígéretekről és a kitartó hit feltételéről. Előfordul, hogy valaki nehezen/lassan növekszik vagy megreked a növekedésben (1Kor 3,1-3), de az is, hogy "gyümölcsei" az Istentől való élet hiányára utalnak. Ezt végső soron Isten tudja/fogja megítélni (ld. a búza és a konkoly példázatát, Mt 13,24-30), de valamilyen szinten nekünk is meg kell: "A kívül levőket pedig Isten fogja megítélni. Távolítsátok el azért a gonoszt magatok közül!" (1Kor 5,13; vö. 6,9k: "Vagy nem tudjátok, hogy igazságtalanok nem örökölhetik Isten országát? Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát." Vö. Ef 5,3-7.) Ld. még Jel 21,7k: "Aki győz, örökölni fogja mindezt, és Istene leszek annak, az pedig fiam lesz. De a gyáváknak és hitetleneknek, az utálatosaknak, gyilkosoknak és paráznáknak, a varázslóknak és bálványimádóknak, és minden hazugnak meglesz az osztályrésze a tűzzel és kénnel égő tóban: ez a második halál".

4. i. A Jn 17,11-ben Jézus így imádkozott a követőiért: "Szent Atyám, tartsd meg őket a te neved által, amelyet nekem adtál, hogy egyek legyenek, mint mi!" Ha mégis elveszhetnének, ez azt jelentené, hogy az Atya nem hallgatta meg Fia imádságát. Ellenvetés: Jézus feltehetően Júdásért is imádkozott, mégis elkárhozott (12. v.), mivel az Isten általi megtartatás nem feltétlen, nem automatikus, nem független attól, hogy az ember elfogadja azt, és "megtartja [Isten] igéjét" (6. v.). Hasonló ez ahhoz, hogy Isten minden ember megtérését és üdvözülését akarja (2Pt 3,9), de ez mégsem történik meg mindenkivel. (Ld. Júdás; vö. Róm 8,29kk és Mi által üdvözülünk: Isten eleve elrendelése, az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek vagy a Krisztusba vetett hit által?)

5. Egyesek azt vetik ellene az üdvösség elveszíthetőségének, hogy ily módon az embernek hol van üdvössége, hol nincs. Valóban ez következik abból, ha a hitet dinamikus dologként fogjuk föl (s a fenti igék egyértelműen ezt támasztják alá), nem pedig statikus valamiként, melyet ha az ember egyszer megszerez, akkor örökre az övé marad. Azonban valószínűnek tartom, hogy a legtöbb embernek, aki nem mentes tartósan a szándékos bűntől, nincs üdvössége: talán csak felébredt, de még újjá nem született ember, vagy éppen visszaesett hívő, aki bűneivel küszködve, de az igazi hitre, a teljes odaszánásra még el nem jutva próbál visszakapaszkodni az Úrhoz. Mindenesetre ne keverjük össze ezt a tant (melyet a tapasztalat is megerősíteni látszik, hiszen tudjuk, hogy egyes újjászületett keresztények elfordulnak Istentől, és akár végleg úgy is maradhatnak) a cselekedetek általi üdvösség tévtanával (lásd az I.3.b. pontot). Merhetünk folyamatosan bízni Jézus Krisztusban (a legtöbb hívő bizonyára ezt is teszi), nem csupán egykori mellette való döntésünkben, hajdani hitünkben.

6. Az is félreértés, hogy akik hozzám hasonlóan gondolkodnak, azok csupán félelemből engedelmeskednek Istennek, vagy meg akarnak dolgozni az üdvösségükért. Mi sem áll távolabb az igazságtól! Tudom, hogy az üdvösségem Isten ajándéka, nem a cselekedeteim következménye, és hálás szeretetből igyekszem engedelmeskedni Atyámnak, aki ennyire szeret. Nem azért teszem ezt, hogy kiérdemeljem (vagy hogy ne veszítsem el) az üdvösségemet; úgy tapasztalom, hogy az újjászületett (és ebben az állapotban megmaradt) ember számára teljesen természetes, hogy nem szegi meg szándékosan/tudatosan Ura parancsait. Azonban Isten jól ismeri a fajtánkat, ezért bőven ellátott minket súlyos figyelmeztetésekkel arra az esetre, ha nem menne a szívből, szeretetből jövő engedelmesség - nem azért, hogy a kilátásba helyezett "büntetésekkel" rávegyen minket a kényszerű engedelmességre, hanem hogy szeretetből felhívja figyelmünket engedetlenségünk elkerülhetetlen következményeire. S ahogy látom, igen gyakran nem megy ez az engedelmesség, és ha megy is valahogy, milyen ritka manapság az igazi odaadás, az ISTENÉRT hozott komoly áldozat! Ennek részben az az oka, hogy Isten figyelmeztetéseit eleresztettük a fülünk mellett. Elhitettük magunkkal, hogy ma már nem bánhat olyan keményen az emberekkel (különösen velünk, hívőkkel), mint az Ószövetségben (akár a saját népével is) vagy az újszövetségi kor elején. Valójában épp fordított a helyzet - amint az kiderül Jézusnak a hegyi beszéd elején mondott szavaiból (ő nem azért jött, hogy eltörölje a törvényt, hanem hogy beteljesítse és megerősítse, sőt még szigorúbban fejtette ki az erkölcsi törvény egy részét, lásd Mt 5,17-48), valamint többek között a Lk 12,47k-ből: "Az a szolga, aki ismerte ura akaratát, és nem fogott hozzá teljesítéséhez, vagy nem cselekedett akarata szerint, sok verést kap... Akinek sokat adtak, attól sokat kívánnak, és akire sokat bíztak, attól többet kérnek számon". Ezért halt meg a féligazságot (félhazugságot?) mondó Anániás és Szafira (ApCsel 5), és ezért volt annyi beteg és halott az úrvacsorát méltatlanul vevő korinthusi gyülekezetben (1Kor 11).

IV. Néhány következtetés

1. Ha az üdvösség elveszíthető, fölmerül a kérdés: Hogyan veszíthető el? Az Istennel szoros kapcsolatban levő hívők nyilván nem szoktak hirtelen úgy dönteni, hogy hátat fordítanak az Úrnak, elhajítva üdvösségüket. Inkább az a jellemző, hogy az ember fokozatosan távolodik el Istentől, előbb "kisebb" bűnöket engedve meg magának, majd egyre súlyosabbakat. Sajnos, amíg az ember nem tapasztalja meg személyesen - például egy tragikus vagy válságos helyzet kapcsán -, hogy van nála nagyobb erő, amely le tudja húzni a mélybe, addig a gyakorlatban nem hiszi el ezt, legalábbis nem veszi komolyan. Pedig elvben tud a nálunk jóval erősebb Sátán létezéséről. Csakis egy még erősebb Személybe, az Úrba vetett szilárd bizalom, a Vele való szoros kapcsolat és hűséges járás őrizhet meg minket a lecsúszástól. Ezért int oly gyakran és komolyan Jézus és az Ige elővigyázatosságra, éberségre, józanságra (pl. Mk 13,33kk; 1Pt 5,8).

2. A mai kereszténység zömének helyzetét így látom: Kényelmesen eléldegélünk egy langyos eufóriában (abban a hiszemben, hogy a jövőbeli bűneink is meg vannak bocsátva, tehát bármit tehetünk: ha éppen kedvünk szottyan, fáradozhatunk valamiféle túlvilági jutalomért, de egyébként nyugodtan megelégedhetünk a földi dolgokkal, esetleg bevonva mindezt egy kis keresztény mázzal), azt gondolva, hogy ez a normális keresztény élet; lényegében figyelmen kívül hagyva egyrészt a körülöttünk kárhozat felé rohanó lelkeket, másrészt a hatalmas fizikai és lelki nyomort; megfeledkezve arról, hogy nem Isten van értünk ("szükségünk van egy Megváltóra, aki kihúz a pácból"), hanem mi vagyunk Istenért, a Teremtőnkért és Megtartónkért, akinek egész valónkkal, életünk minden részletével és percével tartozunk, s akinek felfoghatatlan szeretete szorongat minket, és arra késztet, hogy teljes szívünkből, lelkünkből és erőnkből viszontszeressük és szolgáljuk őt. Persze ő nem leli kedvét abban, ha mindezt csak félelemből tesszük, de ne akarjuk elhagyni az Ó- és az Újszövetségből az istenfélelemre vonatkozó és az azt serkenteni hivatott súlyos figyelmeztetéseket sem. Ellenkező esetben a valóság elől menekülünk, amellyel ő szembesíteni akar minket - mert tényleg szeret bennünket.

3. A kemény valóság az, hogy Isten a hamisságot követőknek "haraggal és bosszúállással fizet majd; gyötrelem és szorongás lesz a része minden ember lelkének, aki a rosszat cselekszi" (Róm 2,8); s eljön "a harag napja, amikor az Isten nyilvánvalóvá teszi, hogy igazságosan ítél; mert mindenkinek cselekedetei szerint fog megfizetni" (5-6. v.). "Mert mindnyájunknak leplezetlenül kell odaállnunk a Krisztus ítélőszéke elé, hogy mindenki megkapja, amit megérdemel, aszerint, amit e testben cselekedett: akár jót, akár gonoszat" (2Kor 5,10). A valóság az, hogy aki nem jár engedelmesen Istennel, az nagy bajban van már most: elszakadt életének forrásától, és olyan útra lépett, amelynek vége az (örök) halál. Hiába áltatja magát azzal, hogy "ismeri az Istent" (hiszen még nyíltan nem tagadta meg), miközben "cselekedeteivel tagadja" (Tit 1,16). A valóság az, hogy "a hit... halott cselekedetek nélkül" (Jak 2,26), s az engedelmesség nélküli hit fából vaskarika - a kettő elválaszthatatlanul összetartozik, amint a már idézett Jn 3,36 is mutatja: "Aki hisz a Fiúban, annak örök élete van, aki pedig nem ENGEDELMESKEDIK a Fiúnak, nem lát majd életet, hanem az Isten haragja marad rajta". Nem azért kell engedelmeskednünk, hogy ne haljunk meg, de ÉLNI (spirituális értelemben) csak engedelmeskedve lehet. Lásd 1Jn 3,6: "Aki őbenne marad, az nem vétkezik: aki vétkezik, az nem látta őt, és nem is ismeri őt." Az Istenen kívüli élet nem nevezhető (lelki) életnek. Egy biatorbágyi testvértől hallottam (aki a Cselényi László vezette Magyar Belmisszióval áll kapcsolatban): "A kereszténységnek nem az a lényege, hogy Isten megbocsátotta a bűneinket, hanem az, hogy övé az uralom az életünkben." Kezdem sejteni, miért Biatorbágy az egyetlen olyan hely Magyarországon (amint hallom), ahol ma "ébredés" van...

4. Ugye ismerős a történet: Két álarcos férfi jelenik meg az istentiszteleten, s a jelenlevőkre gépfegyvert szegezve kijelentik: "Csak az maradjon bent, aki Krisztushoz tartozónak vallja magát, és kész meghalni érte!" Miután a döntő többség sietve távozik, a férfiak leveszik a maszkot, és azt mondják: "Hála Istennek, megszabadultunk az összes képmutatótól. Lelkész úr, kezdhetjük az istentiszteletet!" Ma az IS/ISIS (Iszlám Állam) tevékenységének köszönhetően hasonló a kemény valóság - csak a történetek nem istentisztelettel végződnek, hanem általában a keresztények mártírhalálával.

5. Mindezek tudatában ne vegyük félvállról a bűnt se magunkban, se a testvéreinkben, hanem "félelemmel és rettegéssel munkáljuk üdvösségünket, mert Isten az, aki munkálja bennünk mind az akarást, mind a cselekvést az ő tetszésének megfelelően" (Fil 2,12k). Ez nem azt jelenti, hogy féljünk az üdvösségünk elveszítésétől. A Szentlélek meggyőzi a hívőt arról, hogy üdvössége van (Róm 8,16; 1Jn 5,11-13). Én is meg vagyok erről győződve, s nem félek az elveszítésétől, mivel bízom Isten megtartó erejében. Ha mégis elbuknék, elveszíteném az üdvösségem, de Istennél készen van az irgalom és a bűnbocsánat: visszatérhetnék őhozzá. Inkább arról van szó, hogy valódi hittel, (isten)félelemmel munkálkodjunk az üdvösségünk megszerzésén/megtartásán, bízva az Ő megtartó kegyelmében. Félni csak annak kell, aki szándékosan/tudatosan (tartósan) vétkezik szavaival vagy tetteivel: az 1Jn 3,9 és más igék szerint az ilyen embernek nincs üdvössége - azonban ő is bármikor megtérhet és üdvözülhet. Ugyanakkor e téren tartsuk tiszteletben egymás hitét akkor is, ha az eltér a miénktől, s ne legyünk elbizakodottak a saját igazságunkat illetően. Természetesen én is tévedhetek - mindenesetre nem vagyok egyedül ezzel. A wesleyánus szentségmozgalom (pl. a Metodista Egyház és az Üdvhadsereg, lásd A teljes megszentelődés értelmezése a szentségmozgalom hazai ágaiban) a feltételes üdvbiztonság tanának is híve - akárcsak D.L. Moody (a híres evangélista), James Dobson (a Názáreti Egyház tagja, a Fókuszban a Család vezetője, akinek számos könyve jelent meg magyarul, zömmel a Keresztyén Ismeretterjesztő Alapítvány [KIA] gondozásában), valamint Grant R. Osborne (aki le is írja ezt "A hermeneutika spirálja" c. könyvében, melyet szintén a KIA adott ki). Lásd még a teljes megszentelődésről és a szándékos bűnről írtakat is, valamint a Bevezetés 0.c. pontja végén említett Wikipédia-cikkeket, különösen a végükön felsorolt forrásokat (pl. evangelicalarminians.org).

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02-2016.10.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)