Mi által üdvözülünk: Isten eleve elrendelése, az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek vagy a Krisztusba vetett hit által?

Mildred Bangs Wynkoop "A wesleyánus-arminiánus teológia alapjai" (Foundations of Wesleyan-Arminian Theology, Beacon Hill Press of Kansas City, 1967) c. könyvének kivonata

Tartalom
A) A személyes predesztináció (eleve elrendelés) háttere
B) A személyes predesztináció tanának fejlődése
C) A kálvinizmus, az arminianizmus és a wesleyanizmus teológiai jellemzői
D) Wesley hatása a klasszikus teológiára
E) A személyes predesztináció tanából adódó teológiai feszültségek
F) A Szentlélek wesleyánus tanának hatása a teológiára
G) Utószó: A kálvinizmus és a wesleyanizmus ellentétét enyhítő szempontok

MEGJEGYZÉS: Wesley elfogadta a mások által ráragasztott arminiánus jelzőt, bár sok mindenben túllépett Arminius tanításán.

A szentség tana az egész keresztény hit központi eleme. Teljes mértékben biblikus tanítás ez, melyet a keresztény egyháztörténet a legkorábbi időktől kezdve alátámaszt.

A) A személyes predesztináció (eleve elrendelés) háttere

1. A személyes vallásos tapasztalat szintjén a keresztények egységesek: alapvetően egyformán tapasztaljuk meg Krisztust; őbenne mindnyájan egyek vagyunk. Aki "Krisztusban" van, az megmenekült, és üdvössége van. Amikor megpróbáljuk megmagyarázni, amit Krisztusról tudunk, különbségek merülnek föl az alapvető filozófiai előfeltevések terén: mit fogadjunk el magától értetődő igazságnak? (Aquinói Tamás pl. az addig újplatonista alapokon álló teológiát Arisztotelész logikai és filozófiai fogalmainak alapjára helyezte, ami miatt eleinte a kiközösítés veszélyének volt kitéve.) A rendszeres teológia az elfogadott alapvető filozófiára épül, és meghatározza a legfontosabb tanokat, melyekből a többi tan logikusan következik, valamint az egyes teológiai kifejezések jelentését (maguk a kifejezések általában azonosak, de a különböző felekezetek az alapvető filozófiájuktól függően mást és mást értenek rajtuk). Ez sokszor teológiai szűklátókörűséghez, egyes tanok túlhangsúlyozásához vezet; ezért a teológiát mindig alá kell vetni a Szentírás mércéjének, ahelyett hogy a teológia határozná meg az Ige értelmezését - amint az sajnos gyakran történik.

2. Az újszövetségi keresztény egyház azt vallotta, hogy Krisztus mindenkiért meghalt, s mindenki üdvözülhet, ha hittel őhozzá fordul. Ezt a hitvallást tükrözte az őskeresztény egyház óriási evangelizációs és missziós lendülete. Az "apostoli atyáknak" az apostolokat követő nemzedéke úgy próbált védekezni a pogány támadások és az egyházon belüli szakadások ellen, hogy az erkölcsös életet hangsúlyozták a hit és a kegyelem rovására. Kr. u. 409-ben Rómába érkezett egy Pelagius nevű brit szerzetes, aki nagyon fontosnak tartotta a világ romlottságától tartózkodó tiszta, szent életet. Szerinte Tertullianus az eredendő bűn hangsúlyozásával túlzottan gyengítette az ember személyes felelősségét. Pelagius elvetette az eredendő bűn tanát, s azt tanította, hogy a bűn teljesen akaratlagos és egyéni dolog; az ember lelke és teste is jó (mint Isten minden teremtménye); s csupán abban különbözünk Ádámtól, hogy sok rossz példa van előttünk - azonban le tudjuk győzni a bűnt, szabadon választhatunk jó és rossz között, meghatározva ezzel sorsunkat. Pelagius sokat vitázott Ágostonnal, majd keletre ment, s nézetei népszerűvé váltak Palesztinában. Kr. u. 325 és 451 között egyébként négy egyetemes zsinat volt, melyek zömmel krisztológiai tanításait a nyugati és a keleti kereszténység a mai napig elfogadja.

3. Szent Ágoston (Augustinus, 354-430) tanításában sok hatás keveredett - pl. az újplatonista dualizmus, az egyház tekintélye (melyre a római katolikus egyház épített), a miszticizmus és a kegyelem tana (amely a protestánsokra jellemző). Ennek köszönhetően nem ritkák nézeteiben az ellentmondások, és nem csoda, hogy ennyire különböző felekezetek is "atyjuknak" tekintik. Pelagius átesett a ló túlsó oldalára, amikor a kegyelmet nem tartotta szükségesnek az üdvösséghez, Szt. Ágoston viszont a következőket tanította: 1) Isten olyannak teremtette az embert, hogy elkerülheti a bűnt és a halált; 2) az ember visszaélt a szabadságával, és szándékosan engedetlen volt Istennel szemben, ezért többé nem kerülheti el a bűnt és a halált; 3) akarata vétkező akarattá vált; Ádámban mindenki vétkezett és bűnössé lett; 4) üdvösségünk keresztség (a gyermekkeresztséget is beleértve) és kegyelem által van. Ágoston érvelése logikusan bontakozott ki az üdvösség biztosításának igényéből és a Pelagiussal való vitából az alábbi módon: 1) Isten teljesen szuverén; ő okoz mindent; senki sem állhat ellen akaratának. 2) A velejéig romlott, elbukott ember akarata teljesen erőtlen Istennel szemben és őmellette. 3) Csak az üdvözül, akinek akaratát Isten ellenállhatatlan kegyelme megtérésre indítja. 4) Akit Isten üdvözíteni akar, az sosem veszhet el, mert ő indítja erre akaratát, és Isten nem változhat meg. 5) Ha Krisztus mindenkiért meghalt volna, mindenki üdvözülne. 6) Azonban nem mindenki üdvözül. 7) Ennek nyilván az az oka, hogy Isten egyeseket (előre meghatározott számú embert) kiválasztott az üdvösségre. 8) Mivel ő nem változhat, öröktől fogva ki kellett választania őket. 9) Így bármely ember megtérésére az egyéni predesztináció az egyetlen logikus magyarázat. Azonban el kell döntenünk, mi által üdvözül az ember: Isten eleve elrendelése (ahogy a kálvinisták vallják), az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek (ez a katolikus álláspont) vagy a Krisztusba vetett hit által (amint a wesleyánus teológia tanítja). Ezek a lehetőségek kizárják egymást, Ágoston mégis mindhármat vallotta. Az egyház elutasította a személyes predesztináció ágostoni nézetét - amely nem ad teret az egyén erkölcsi felelősségének és a gyakorlati szentségnek, s fölöslegessé teszi az evangelizációt (hiszen úgyis az tér meg, akit Isten eleve erre rendelt) -, akárcsak a IX. századi Gottschalk hasonló tanait.

B) A személyes predesztináció tanának fejlődése

1. A XVI. században Luther Márton (aki Ágoston-rendi szerzetes volt), majd Kálvin János fellépett az egyház túlkapásaival szemben, s visszatért a Krisztusba vetett hit általi megigazulás bibliai tanához, hangsúlyozva Isten feltétlen szuverenitását a katolikus egyházzal szemben, amely magának tulajdonította a lelkek fölötti szuverén uralmat. Ez azonban újabb kérdést vetett föl: egyedül a kegyelem mint isteni ok által üdvözülünk, vagy egyedül hit által? A reformátorok mindkettőt hirdették, s azzal az állítással oldották meg a problémát, hogy Isten a választottaknak egy sajátos üdvözítő hitet ad. Így Ágoston filozófiai alapokon nyugvó logikai következtetése (a személyes predesztináció) vált a bibliaértelmezés alapelvévé, ahelyett hogy a bibliai exegézis lett volna a teológia alapja. Kálvin Ágostonnal szemben már a kettős predesztinációt tanította - Isten egyeseket üdvösségre, másokat kárhozatra rendelt -, azonban ő sem volt következetesebb: prédikálása, bibliamagyarázata és társadalomelmélete nagyobb mértékű emberi felelősségnek adott teret, mint a teológiája (ő is jobb keresztény volt, mint teológus).

2. Kálvin egyik tanítványa, Theodorus Beza (Théodore de Beze), aki mesterétől átvette a genfi egyetem irányítását, a reformáció logikájában még tovább menve megállapította, hogy a szuverén Isten indít vétkezésre egyeseket, hogy a kárhozatba küldhesse őket - tehát ő a bűn oka, mint ahogy ő okozza a többi ember üdvözülését is. Nézetét szupralapszárianizmusnak nevezik (eszerint Isten már az emberek megteremtése előtt elrendelte bűnbeesésüket, valamint üdvösségüket vagy kárhozatukat), míg Kálvin más tanítványai másként állították sorba az isteni rendelkezéseket: az infralapszárianizmus szerint a teremtést követi előbb a bűnbeesést, majd az üdvösséget biztosító rendelkezés; a szublapszárianizmus szerint pedig a következő a rendelkezések sorrendje: teremtés, bűnbeesés, személyes kiválasztás, üdvözülés. (A. A. Hodge szerint Isten egyszerre rendelt el mindent, vagyis nincs sorrend.)

3. Jacobus Arminius (v. Armenius, 1560-1609) amszterdami lelkipásztor, Béza egyik tanítványa azt a feladatot kapta, hogy védje meg a szupralapszárianizmus nézetét. A szélsőséges ("high") kálvinizmus erősségeként ismert Róma 9-et (és a levél többi részét, majd az egyházatyákat) tanulmányozva azonban arra a következtetésre jutott, hogy sem Pál, sem az őskeresztény egyház nem tanította Béza nézetét, sőt a kálvini kettős predesztinációt sem. Megállapította, hogy egyes teológiai rendszerekben a különféle sorrendű isteni rendelkezések másodlagossá, sőt szükségtelenné teszik Krisztust - az ember nem általa üdvözül, hanem Isten rendelkezése vagy akarata által -, és Isten természetében alapvető ellentétet feltételeznek az ő szentsége és szeretete, igazsága és irgalma, akarata és engedélye között. Ezek az ellentmondások csak úgy oldhatók fel, ha elismerjük, hogy véges emberi elménkkel nem tudjuk felfogni Isten természetét, ízekre szedni és sorba rendezni rendelkezéseit. Amiről az isteni kijelentés hallgat, azt ne pótoljuk elméleteinkkel. Ráadásul Béza nézetéből az következik, hogy Isten a bűn szerzője, az egész világon ő az egyetlen igazi bűnös! Arminius nem vetette el a predesztináció tanát, de azt a Biblia alapján a következőképpen értelmezte: Isten az előretudása alapján elrendelte, hogy Fia, Jézus Krisztus a halálával eltörölje a bűnt; akik megtérnek és hisznek Krisztusban, azok irgalmat nyerjenek; s a megelőző kegyelem (melyet már Augustinus is tanított, ld. McGrath: "Bevezetés a keresztény teológiába", 334. o.) mindenki számára lehetővé tegye ezt. Azonban Isten nem hisz helyettünk: a hit képességét tőle kapjuk, de magunknak kell gyakorolnunk. Arminius megerősítette a reformáció egyik legfontosabb elvét, amely hamar háttérbe szorult: a végső tekintélyt a Biblia jelenti, nem pedig a különféle hitvallások.

C) A kálvinizmus, az arminianizmus és a wesleyanizmus teológiai jellemzői

1. Arminius nem kapott lehetőséget arra, hogy tanítását nyilvános vitában megvédje, de halála után Episcopius és barátai, a remonstránsok a dorti/dordrechti zsinatra készülve így foglalták össze álláspontjukat: 1) az ember természeténél fogva képtelen jót tenni az isteni kegyelem nélkül; 2) feltételes kiválasztás Isten előretudása alapján; 3) egyetemes engesztelés, melyet az ember egyéni hite korlátoz; 4) az Augustinus által is hirdetett megelőző kegyelemnek köszönhető az emberiség összes jósága, de a bűnös akarata szembeszállhat e kegyelemmel és hatástalaníthatja azt; 5) feltételes állhatatosság - az ember kieshet az egyébként mindenre elégséges kegyelemből, és örökre elveszhet, hiába volt korábban hívő. A zsinat (1618-19) az infralapszárianizmus kálvinista álláspontját erősítette meg, melyre az angol szavak kezdőbetűi alapján a TULIP rövidítés utal: 1) teljes romlottság, a megtérést meg kell előznie az újjászületésnek; 2) feltétel nélküli kiválasztás vagy egyéni predesztináció; 3) korlátozott engesztelés, amely csak a választottakra vonatkozik; 4) ellenállhatatlan kegyelem vagy hatékony elhívás; 5) a szentek végső állhatatossága, vagyis a hívők feltétel nélküli és örök biztonsága (az üdvösség elveszíthetetlensége). Ezt az öt pontot szokták a kálvinizmus öt fő tételeként emlegetni.

2. Wesley János (1703-91) a hit általi megigazulást kiegészítette a hit általi megszentelődés tanával és gyakorlatával. Míg Kálvin a hitben való statikus tökéletesedést hangsúlyozta, addig Wesley a szeretetben és az engedelmességben való dinamikus tökéletesedést emelte ki. A hit nem az üdvösség oka, hanem elnyerésének feltétele. Nem a hitünk üdvözít, hanem Krisztus, akiben hiszünk. A hitnek nincsenek különböző fajtái (pl. üdvözítő és megszentelő hit); mindig ugyanaz a hit visz tovább minket az üdvösség útján. Aki abbahagyja a hit gyakorlását, az lemond a kereszténységéről. A hit tárgya a fontos: a Krisztusba vetett hit által Krisztus válik az ember szeretetének és engedelmességének központjává. A Szentlélek ereje meg tudja tisztítani az ember életét az eredendő bűn szennyétől, meggyőzve őt arról, hogy megbocsáttattak bűnei, és örök élete van (amennyiben állhatatos marad).

D) Wesley hatása a klasszikus teológiára

1. Ma már kevesen vallják a fent vázolt szélsőséges kálvinizmust, amely könnyen eredményezhet antinomizmust (törvényellenzést, mely szerint a hívőkre nem vonatkozik semmilyen törvény) és felelőtlenséget. Furcsa módon sokan csak két pontot tartanak meg az ötből (TULIP) - az ember teljes romlottságát és a hívők feltétel nélküli, örök biztonságát -, míg a többit figyelmen kívül hagyják vagy elutasítják; így azonban az egész logikai-filozófiai rendszer összeomlik. A mérsékelt ("low") kálvinisták szerint nem Isten örök rendelkezése korlátozza és biztosítja az üdvösséget, hanem az ember hitének pillanatnyi megnyilvánulása: a bűnös szabadon elfogadhatja vagy elutasíthatja Krisztust, de keresztényként már nincs hatalma ellentétesen dönteni. A bűnös erkölcsileg felelős az engedelmességért, de miután egy pillanat alatt hívővé válik, Isten szemet huny a bűne fölött. Így a bűnből a mennybe ugrunk a szentség köztes szakasza nélkül. A kálvinista keresztények élete általában jobb a teológiájuknál (gyakran a wesleyánusokat is megszégyenítik), de a gonosz emberi természet megváltoztathatatlanságába és a feltétlen biztonságba vetett hit sokszor megfosztja a keresztényeket attól a lelki győzelemtől, amely a Biblia szerint igenis lehetséges (ennek hangsúlyozása lélektanilag rendkívül fontos).

2. A különböző gondolatok elegyítése furcsa és logikátlan rendszereket eredményezett, melyeket wesleyánus kálvinizmusnak és kálvinista wesleyanizmusnak nevezhetnénk. Az előbbiben az ember teljes romlottságát és feltétlen biztonságát összekapcsolják Wesleynek a Szentlélek munkájára vonatkozó tanításával, amely elismerten a mai missziós mozgalmak elindítója. Az első nézet szerint az emberi természet nem változtatható meg ebben az életben, de fokozatosan a Szentlélek irányítása alá vonható. A hívő vagy a saját alantas természetének enged, vagy a Szentléleknek, aki harcba kezd "a test", vagyis az emberi természet ellen, s ez a szüntelen harc jelzi az ő jelenlétét. Az embernek az a feladata, hogy "megadja vagy átadja magát" a Szentléleknek, aki egyfajta rabszolgatartóként elnyomja, "megszállja" az emberi természetet, ahelyett hogy felhasználná azt. E megadást illetően általában nem azt hangsúlyozzák, hogy egy válságos pillanatban következik be, hanem azt, hogy jellemző hozzáállást jelent. Az ént meg kell üresítenünk, megfosztva a személyiségtől, hogy helyét a Szentlélek foglalhassa el, aki segít győzelmes életet élnünk és szolgálnunk. Ez az elgondolás a gnoszticizmus dualizmusából, a platonista görög filozófiából ered, mely szerint az ember a test, elme (psziché) és lélek (pneuma) független összetevőiből áll; a test lényegében gonosz, s ellensége és börtöne a léleknek, amely legalábbis képes a tisztaságra. A thesszalonikai és korinthusi keresztények például úgy vélték, hogy a testük nem szabadulhat meg a bűntől, csak a lelkük; s a testi cselekedeteiknek (pl. a paráznaságnak) nincs köze a lelki életükhöz. A wesleyánus kálvinizmus szerint a normális keresztény élethez hozzátartozik egyfajta alapvető személyiségi konfliktus; a lélek megszabadulhat, de a test nem. Így az ember "győzelmes" lehet anélkül, hogy megszabadulna a bűntől. Pál azonban az 1Thessz 5,23-ban nem azt tanította, hogy az ember a személyiség három különálló eleméből áll, hanem éppen azt, hogy Isten kegyelme az egységes személy egészét megtisztítja és Krisztus uralma alá vonja. Pál nem a pogány görög filozófiát tette magáévá, hanem a személyiség egységének zsidó szemléletmódját (az egész Újszövetséget szinte kivétel nélkül zsidók írták). Az 1Kor 6,19-ben megállapította: "testetek... a Szentlélek temploma"; a Róm 12,1-ben pedig azt írja: "szánjátok oda testeteket élő és szent áldozatul", vagyis a testet a lélek eszközének, nem pedig ellenségének tekintette.

3. Míg a wesleyánus kálvinizmusban a fokozatos növekedésre helyeznek túl nagy hangsúlyt, addig a kálvinista wesleyanizmusban a megszentelődés másik összetevőjét emelik ki túlzottan, mely szerint a megszentelődés valamilyen válságos helyzetben, egy pillanat alatt következik be. E nézet egyfajta kettős emberi természetet, szinte két ént feltételez - az emberi és a testi természetet, melyek közül az utóbbi megsemmisíthető. Ennek a nézetnek az a veszélye, hogy a teljesen megszentelt ember hajlamos lehet teljesen immúnisnak tekinteni magát a bűnnel szemben, s inkább a kegyelem e statikus állapotának megőrzésével törődni, mint a dinamikus növekedéssel és szolgálattal.

E) A személyes predesztináció tanából adódó teológiai feszültségek

1. A wesleyánus teológia kellő egyensúlyt teremt a növekedés folyamata és a válság hatására bekövetkező pillanatnyi élmény között. Az utóbbiban nem az érzelmek a fontosak, hanem a teljes odaszánást jelentő tudatos döntés. A kereszténynek nem újabb és újabb élményeket kell keresnie, melyek a kísértés kizárásával győzelmet adnak neki, hanem a kegyelemben folyton növekedve engedelmesen kell élnie és szolgálnia. A predesztináció és a szentség biblikus fogalmai tehát az ember személyes felelősségét és az isteni kegyelemre való teljes ráutaltságát egyaránt feltételezik. Isten szuverén akaratát nem úgy kell elképzelni, mint amely kizárja az ember szabad akaratát, hanem mint amely magában foglalja azt. A teremtő Isten irányítja a természetet, a világegyetemet és a történelem főbb mozzanatait, s ő határozta meg az erkölcsi szabályokat. Az embernek e korlátok között van egy szabad mozgástere, de a szabályokat nem ő diktálja, csupán azt választhatja meg, kinek a szolgája lesz; tetteinek következményei biztosan utolérik (Róm 6,16). Ha az engedetlenség mellett dönt, az Isten által alapított erkölcsi rend következtében megkeményedik a szíve (azt ilyen értelemben Isten keményíti meg). A fáraó szívét viszont nem az üdvösség szempontjából keményítette meg Isten (2Móz 4,21 stb.), hanem azért, hogy Izráel történetében előidézzen egy eseményt.

2. Isten kegyelmének nincsenek különböző formái (általános, üdvözítő, megszentelő kegyelem), hiszen a kegyelem nem egy személytelen erő vagy dolog, hanem maga az Isten, aki rendelkezésünkre bocsátja magát. Csupán az emberek fogadják különbözőképpen a kegyelem hatásait, s ezért különböző a tapasztalatuk. Isten képmására vagyunk teremtve, s bár ez a képmás a bűn miatt minden szempontból megromlott, Isten kegyelméből nem semmisült meg, mivel akkor már nem lennénk emberek. A bűn nem része az emberi természetnek, hanem tőle idegen élősködő. Krisztus azért halt meg, hogy megszabadítson minket a bűneinkből (Mt 1,21), s így helyreállhat az istenképűségünk, miközben az ő képére formálódunk, aki az Isten képmása (2Kor 3,18; 4,4; Zsid 1,3).

3. A hit nem egy önálló dolog, amely elkülöníthető és egy adott pillanatra vagy létállapotra vonatkoztatható, s így nem az üdvösség oka, hanem annak feltétele: egy olyan tulajdonság, amelynek folyamatosan meg kell felelnünk: magunkat Krisztusra bízva vele járunk engedelmességben és szeretetben. A kálvinizmus szerint az ember a megigazulás pillanatában tökéletes hittel rendelkezik, míg a wesleyanizmusban a hitnek és a szeretetnek fokozatai vannak, de a gyenge hit is lehet igazi hit.

F) A Szentlélek wesleyánus tanának hatása a teológiára

1. A Szentlélek Krisztust jelenti ki és dicsőíti, őrá irányítja a figyelmünket, nem magára. Wesley a teljes megszentelődéssel kapcsolatban nem használta a lélekkeresztség szót és az ehhez hasonló kifejezéseket, nehogy a Szentlelket keresve valamilyen vele járó ajándékra vagy érzelemre törekedjünk, ahelyett hogy Krisztust és az ő akaratát keresnénk. Nem a Lélek ajándékaira irányította a figyelmünket, hanem a Lélek gyümölcsére (ld. A Lélek első zsengéje c. prédikációját itt).

2. A "helyettesítés" fogalmát a kálvinizmus eltúlozza: nem elég, hogy Krisztus halála helyettesíti a büntetésünket, hanem az ő szentsége, igazsága, jelleme és engedelmessége is helyettesíti a miénket. A Biblia azonban nem ismer ilyesmit, s a kálvinista kifejezések helyett másféléket használ: önmagunk meg- vagy átadása helyett a Szentlélek jelenlétéről beszél, megszállás helyett megtelésről, elnyomás helyett megerősítésről. A Lélekkel telt keresztény jele nem a megosztott én, hanem az egységes személyiség, melyet az ő rendelkezésére bocsátunk (1Thessz 5,23). Önmagunk megtagadása nem jelenti az énünk halálát, mert az a személyiségünk halálát is jelentené. Az énünk megmarad, de megtisztulhat a bűntől, s "megerősödhet bennünk a belső ember" a Lélek által (Ef 3,16k).

3. A wesleyanizmus szerint, amely nem filozófiai előfeltevésekre épül, hanem a Bibliára, a megigazulás nem az evangélium végcélja, hanem csak az első lépés a megszentelődés útján a cél felé, amely a bűn uralmától való teljes megszabadulás, az Isten szeretete, valamint az ő törvényének megtartása. Isten a megszentelődés révén gyógyítja meg a lelket és újítja meg az Isten képmására teremtett ember romlott természetét. A szentség elérése nem történik meg automatikusan, az ember egész erkölcsi lényének teljes válasza nélkül. A Szentlélek eljövetele nem szabadítja meg az embert a kísértéstől, a test gyengeségeitől és szélsőségeitől, önmagától, a fegyelem szükségességétől, a szolgálat kudarcaitól, a mások iránti társadalmi, lelki és intellektuális felelősségtől, hanem az emberi természet és képességek teljes tárházának felébredését, a kétlelkűségtől való megtisztulását és az Istennek való radikális odaszentelését jelenti.

4. A kálvinisták bizonytalansággal vádolják a wesleyánusokat (mivel "félniük kell üdvösségük elveszítésétől"), és viszont (mivel a láthatatlan kiválasztás miatt az ember nem lehet biztos benne, hogy üdvösségre rendeltetett). A kálvinizmus azonban magában rejti az univerzalizmus logikus lehetőségét: mivel az üdvösség kizárólag Isten rendelkezésén múlik, s ő a szeretet Istene, miért ne választhatott volna ki mindenkit az üdvösségre? A Biblia ezt nyilván nem támasztja alá. A wesleyánusok ezzel és a mérsékelt kálvinizmus álláspontjával szemben (amely a megtérés pillanatáig megengedi az erkölcsi felelősséget) nem egy múltbeli pillanatra tekintenek vissza az üdvösségüket illetően, hanem folyamatosan felnéznek Krisztusra, s a belé vetett kitartó hitük miatt bíznak az üdvözülésükben ("Ha ugyan megmaradtok a hitben szilárdan és egyenesen, el nem tántorodva az evangélium reménységétől", Kol 1,23). Nem mi "fogadjuk el" Krisztust a megtéréskor (ez nem bibliai kifejezés), hanem ő fogad el minket, ha hiszünk, vagyis engedelmeskedünk neki. A Biblia szerint örök biztonságban vagyunk, amennyiben Krisztusban vagyunk (maradunk). Azonban a döntésünkkel a megtérés után is változtathatunk ezen: a meg nem tért bűnösnek nincs nagyobb erkölcsi szabadsága, mint a hívőnek! Sok olyan kötelességünk van, amelyeket Isten nem teljesíthet helyettünk (pl. Róm 6,11-16; Ef 4,22-24). Vagy a testnek vetünk, vagy a Léleknek, s ennek megfelelően halált vagy életet aratunk. Mindez a hívőkre is vonatkozik; Pál ezt nekik írta (Gal 6,7-8)! A nehéz időkben nem a hitünket kell erősítenünk, hanem teljes szívünkből szeretnünk kell azt, Akiben hiszünk, s így megerősödik majd a belé vetett hitünk. Üdvbizonyosságunk külső alapja az, hogy a lelkünk bizonyságot tesz arról, hogy Isten gyermekei vagyunk, mivel megtartjuk parancsait; s bizonyosságunk belső alapjaként a Szentlélek is bizonyságot tesz erről (Róm 8,16; ld. Wesley "A Lélek bizonyságtétele I-II." c. prédikációit).

G) Utószó: A kálvinizmus és a wesleyanizmus ellentétét enyhítő szempontok

Véleményem szerint Wynkoop erősen kiélezi a kálvinizmus és a wesleyanizmus ellentétét, amely az alábbi szempontok figyelembevételével jóval enyhébbnek tűnik. Ezek a gondolatok Alister E. McGrath "Bevezetés a keresztény teológiába" c. művéből származnak (Osiris Kiadó, 1995).

1. Luther szerint a hit "bizalmat" (fiducia) jelent: "Minden a hiten múlik. Akinek nincs hite, az olyan, mint az az ember, akinek át kell kelnie a tengeren, de annyira fél, hogy nem bízik a hajóban. Így hát ott marad, ahol van, és sohasem menekül meg, mivel nem száll fel a fedélzetre, és nem kel át". A hit nem csupán valaminek az igaz voltáról való (értelmi) meggyőződés, hanem a cselekvésre való készség e hit alapján, és a ráhagyatkozás e hitre: beszállunk a hajóba, és rábízzuk magunkat (339. o.).

2. Kálvin szerint a hit révén a hívő "misztikus egységbe" kerül Krisztussal, aki valóságosan és személyesen jelen van a hívő életében (akárcsak Luther szerint). Ennek a hit általi egységnek a hatása az a "kettős kegyelem", hogy a hívő egyrészt megigazul (igaznak nyilváníttatik Isten előtt), másrészt újjászületik, és fokozatosan átalakul Krisztus hasonlóságára (tehát ez utóbbi sem a megigazulás, hanem a Krisztussal való egység következménye). (341. o.)

3. A cselekedetek nem az üdvösség, hanem az üdvbizonyosság alapjai: "Bizonyítják, hogy Isten közöttünk lakozik és uralkodik", vagyis bizonyítják, hogy az illetőnek üdvössége van. "A jó cselekedetek kegyelme... bizonyítja, hogy a fiúság lelke adatott nekünk". Kálvin tanítványa és a genfi egyetem irányítását átvevő utóda, Theodore (Tódor) Béza írja: "Ez ügyben Péter apostol figyelmeztet minket, hogy jó cselekedetekkel tegyük biztossá elhívásunkat és kiválasztásunkat. Nem azért, hogy azok legyenek elhívásunk és kiválasztásunk okai... Hanem azért, mert a jó cselekedetek bizonyítékot nyújtanak lelkiismeretünknek arról, hogy Jézus Krisztus lakozik közöttünk, és következésképpen nem pusztulunk el, mivel ki vagyunk választva az üdvösségre." Max Weber szerint az ember kiválasztottságának jó cselekedetek általi bizonyítására irányuló késztetés tette lehetővé, hogy a kapitalizmus (vagy inkább annak egy sajátos formája) megjelenjen a kálvinista társadalmakban (353k o.).

4. Ugyanakkor Kálvin szerint az egyház jegyei Isten Igéjének hirdetése és a szentségek helyes kiszolgáltatása; ő tehát nem követi a strasbourgi reformátor, Martin Bucer példáját, és az egyházfegyelmet a wesleyánus teológiától eltérően nem tartja az igaz egyház ismertetőjegyének (mások szerint beleérti a szentségek helyes kiszolgáltatásába, ld. fegyelem.htm), bár szenvedélyesen kiáll az egyháztagok szeretetteljes megfegyelmezése mellett (363. o.).

5. A fenti gondolatokat alátámasztva hadd idézzem az Újszövetség néhány igehirdetését, ahol megtérésre való FELHÍVÁSRÓL van szó: Keresztelő János igehirdetése (Mt 3,8: "Teremjetek hát megtéréshez illő gyümölcsöt"; vö. Lk 3,7kk); Péter beszéde pünkösdkor (ApCsel 2,38) és az Ékes-kapunál (ApCsel 3,19: "Tartsatok tehát bűnbánatot, és térjetek meg, hogy eltöröltessenek a ti bűneitek"); Pál bizonyságtétele a pizidiai Antiókhiában (ApCsel 13,24.38k), Athénben (ApCsel 17,30: "A tudatlanság időszakait ugyan elnézte Isten, de most azt hirdeti az embereknek, hogy mindenki mindenütt térjen meg") és Agrippa előtt (ApCsel 26,20: "térjenek meg, forduljanak az Istenhez, és éljenek a megtéréshez méltóan"); lásd még Jézus beszédeinek sok helyét is.

6. Az igazság alighanem valahol Kálvin és Wesley nézete között lehet, melyek csak első ránézésre tűnnek annyira ellentétesnek. Alighanem a kálvinizmus mind az öt pontjáról és a rájuk adott arminiánus/wesleyánus válaszokról is elmondható, hogy tulajdonképpen ugyanazt az isteni (és ember által teljesen föl nem fogható, pláne nem "bizonyítható") igazságot világítják meg más-más oldalról (Kálvin inkább Isten, Wesley inkább az ember nézőpontjából) - ld. még itt. Pál apostol egészséges egyensúlyba hozza a két végletet a Fil 3-ban, ahol többek között azt írja: "az egész mindenséget kárbaveszni hagytam, és szemétnek tartom, hogy a Krisztust megnyerhessem.... De az az állam, melynek mi polgárai vagyunk, a mennyekben van, megmentőül is onnan várjuk az Urat, a Krisztus Jézust" (8., 20. v., Csia-ford.). A kálvinizmussal kapcsolatos kérdéseket illetően lásd Szabados Ádám idevágó cikkeit pl. itt (érdemes elolvasni a hozzászólásokat is) és itt.

Lásd a figyelmeztetést itt!

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02(-2020.12.)
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)