Szentség a gyakorlatban - Az isteni és emberi törvények megtartása

A bibliai "erkölcsi szabályok áthágását igazoló érvekkel a fenevad bélyegének felvételét is igazolni lehetne." (William MacDonald)

1. Mit jelent a szentség a (mai) gyakorlatban? Nagyon fontos választ adnunk erre a kérdésre, hogy ne csak a levegőbe beszéljünk, ne csapjuk be magunkat (amire nagyon hajlamosak vagyunk: "Csalárdabb a szív mindennél, javíthatatlan; ki tudná kiismerni?!" Jer 17,9) és másokat, s számon kérhetőek legyünk: vállaljuk az objektív mércével való megmérettetést, ahelyett hogy megelégednénk a magunk szubjektív (és többnyire meglehetősen engedékeny) mércéjével, s így tulajdonképpen önmagunk isteneivé válnánk (magunk szabva meg, mi a helyes, mit szabad és mit nem).

2. Meg kell-e tartanunk az emberi törvényeket, szabályokat? A keresztények elvileg általában egyetértenek abban, hogy a törvények és jogszabályok megszegése olyan bűn, amelyet meg kell vallani, és el kell hagyni. Péter a lelkünkre köti: "Engedelmeskedjetek minden emberi rendnek az Úrért..." (1Pt 2,13kk), Pál pedig hozzáteszi: "Minden lélek engedelmeskedjék a felettes hatalmaknak, mert nincs hatalom mástól, mint Istentől..." (Róm 13,1kk); továbbá "rendeljék alá magukat a hatóságoknak és a felsőbbségeknek: engedelmeskedjenek, és legyenek készek minden jó cselekedetre" (Tit 3,1). Jézus sem tartotta szükségtelennek a (mózesi) törvény megtartását, amikor felhívta figyelmünket a még fontosabb dolgokra: "Jaj nektek, képmutató írástudók és farizeusok, mert tizedet adtok a mentából, a kaporból és a köményből, de elhagytátok mindazt, ami a törvényben ezeknél fontosabb: az igazságos ítéletet, az irgalmasságot és a hűséget; pedig ezeket kellene cselekedni, és azokat sem elhagyni" (Mt 23,23; vö. 3. v.: "Tehát mindazt, amit mondanak, tegyétek meg és tartsátok meg, de cselekedeteiket ne kövessétek, mert beszélnek ugyan róla, de nem teszik"). A törvényeskedés tehát nem azt jelenti, hogy megtartjuk a törvényeket és a szabályokat (lelki értelemben is), hanem azt, hogy CSAK ezekre a külső dolgokra, a törvény betűjére ügyelünk, és nem törődünk a törvény szellemével és a belső, nem látható dolgokkal, melyek valóban sokszor fontosabbak. Ha hűek vagyunk az olyan "apróságokban", mint pl. a KRESZ betartása, akkor lesz esélyünk arra, hogy a nagyobb dolgokban is hűek legyünk. Jézus mondta: "Aki hű a kevesen, a sokon is hű az, és aki a kevesen hamis, a sokon is hamis az" (Lk 16,10).

3. De hogyan, milyen szinten kell megtartanunk a törvényeket? Egyszer például egyik (azóta elhunyt) nőtestvérem meglátogatásakor tudatosan megsértettem a KRESZ-t. A XII. kerületi Fodor utca ugyanis főútvonal, melyen csak zebrán vagy kereszteződésnél szabad átkelni. Járda viszont csak a testvérem lakásával szemközti oldalon volt. Amikor odaértem, el kellett döntenem, hogy visszamegyek 100-200 métert a kereszteződésig, és onnan az úttest jobb oldalán közelítem meg a házat, vagy megszegem a KRESZ-t. Rövid gondolkodás után az utóbbi mellett döntöttem, azzal a meggyőződéssel, hogy nem vétkezem. A törvényeket ugyanis nem dolgozzák ki minden elképzelhető részlet, kivétel mélységéig, mivel akkor még a mostaninál is sokkal terjedelmesebbek és áttekinthetetlenebbek lennének. Ezért figyelembe lehet - sőt kell - vennünk a törvényalkotók szándékát, a jogszabályok szellemét is. Jelen esetben például azt, hogy mi lehetett e rendelkezés célja (az úttesten ne mászkáljanak összevissza a gyalogosok), mit mondanának erre az esetre a jogalkotók vagy a rendőrök stb. Másnap jöttem csak rá, hogy ez a helyzet a törvény betűjét tekintve a 22-es csapdája volt, mivel ahol van járda, ott a KRESZ szerint a gyalogosoknak azon kell közlekedniük...

4. Azért beszélek annyit a KRESZ-ről, mert nagyon általános, és elég jól rámutat a bűneinkre. Azonban ezt sem értelmezem olyan mereven, mint sokan gondolják. Egy alkalommal például rövid ideig 90 helyett szándékosan közel 100-zal mentem, mert ellenőrizni akartam, hogy a nagyobb szél hatására lepotyognak-e a tetőcsomagtartón levő csomagok (illetve a bennük levő gyümölcsök). Ahogy korábban említettem, nem a törvények betűjét kell betartanunk, hanem a szellemüket. Viszont fontosnak tartom, hogy ezt ne önkényesen értelmezzük, hanem legyen egy objektív mércénk - különben bárki mondhatja, hogy nála a törvény szellemébe belefér az, ha 50 helyett 80-90-nel vagy még többel megy. Ezért úgy vélem, felső határt szab számunkra az, amiért már a hatóságok is megbüntetnének (ez a sebességkorlátok esetében KÖRÜLBELÜL [ma már nem pontosan!] +10%-ot jelent). Ugyanakkor helytelennek tartom, ha valaki tartósan vagy rendszeresen tudatosan 55-tel közlekedik 50 helyett, mondván, hogy ezért a rendőrök még éppen nem büntetik meg - nem ez következik a törvény szelleméből, és nekünk szentnek kell lennünk. A hitetlenek tartják be CSAK azokat a szabályokat, amelyek megszegéséért várhatóan büntetést kapnak; nekünk az Úrért kell megtartanunk minden jogszabályt (amely nem ellentétes Isten Igéjével), figyelembe véve annak szellemét (1Pt 2,13).

5. Bár ma már ritkán vezetek autót, tapasztalatból tudom, hogy nem könnyű leszokni a gyorshajtásról - nekem is hosszabb időbe telt. Ráadásul akkoriban (1998 táján) kevésbé tolerálták az autósok az 50-es tempót; sokan mutogattak, dudáltak mögöttem. Egyszer annyira meguntam ezt, hogy kitettem egy hosszú, nagy betűs feliratot a kocsink hátuljára a következő szöveggel: "Bocs, de igyekszem 'szabályosan' követni Jézust (1Pt 2,13)". Ezt látva az autósok elnézőbbnek mutatkoztak. Tehát el tudom fogadni (bizonyos határig), ha valaki azt mondja, hogy igyekszik betartani a sebességkorlátokat, csak nem mindig sikerül, de aki az 1Pt 2,13 és a Róm 13 ismeretében szándékosan, rendszeresen vagy tartósan, továbbá jelentősen túllépi őket, az bizonyos szempontból éppolyan bűnös, mint aki gyilkol ("Mert aki valamennyi törvényt megtartja, de akár csak egy ellen is vét, az valamennyi ellen vétkezett"; Jak 2,10) - ráadásul a gyorshajtás ténylegesen is emberöléshez vezethet. Annyi a különbség, hogy az utóbbi bűnt jóval többen ítélik el. Viszont el kell döntenünk, hogy az emberek véleménye vagy Isten Igéje határozza-e meg a gondolkodásunkat és a tetteinket.

6. a. Igen gyakori hazánkban a sajtótermékek, kazetták, CD-k, DVD-k, szoftverek illegális másolása - bár a helyzet mostanában javul -, valamint az adócsalás is (beleértve a tb-járulék meg nem fizetését, a be nem jelentett, vagy csak minimálbérre bejelentett, de valójában többet kapó munkavállalókat is). Az utóbbival kapcsolatban sokan talán nem is tudják, hogy minden (adószámos vagy anélküli) magánszemélynek minden "mellékes" jövedelem után (amelyből nem vontak le adóelőleget és tb-járulékot) negyedévente meg kell fizetnie az adótábla szerinti adóelőleget és a 11%-os egészségügyi hozzájárulást, amelyekhez az APEH/NAV területileg illetékes irodájában lehet csekket kapni. (Ld. az szja törvény 49. és az eho törvény 11/(8). paragrafusát; a hatályos jogszabályok, törvények megtalálhatók az interneten is: jogiforum.hu.) Ezekről persze az év végi szja-bevallásban nyilatkozni is kell (az ehóról negyedéves bontásban), ami veszélyessé teheti az illegálisan kapott jövedelmek bevallását. Ennek elmulasztása esetén viszont az ember írásban hazudik a törvény előtt - akkor is, ha nem maga készíti el az adóbevallását, hiszen maga írja alá azt -, ami aligha egyeztethető össze az igazi kereszténységgel. (Általában olyasmivel indokolják ezt, hogy igazságtalan a rendszer, illetve a munkáltató felelős a problémáért; azonban mások bűne nem jogosít fel minket arra, hogy mi is hazudjunk és csaljunk.) Amint az APEH/NAV információs vonalának (06-40-42-42-42) szja-val foglalkozó mellékén megtudtam, az alkalmazottnak a "zsebbe" fizetett összeget "egyéb jövedelemként" kell bevallania, aminek elmulasztása esetén a bírság 200.000 Ft-nál kezdődik. Egyesek szerint az ilyen jövedelem bevallásához rendelkezni kell a jövedelmet igazoló papírokkal. Úgy vélem, valószínűleg csak cégeknek, vállalkozóknak kell mindenképpen rendelkezniük írásos igazolással; költséget el nem számoló magánszemélyeknek nem feltétlenül (bár egy esetleges ellenőrzésnél az APEH/NAV kérhet bizonyítékokat). Mindenesetre ha valaki be is vallja és meg is fizeti mindezt, akkor is részt vesz mások bűnében, mivel a munkáltatója illegálisan elmulasztja a minimálbér fölötti fizetés tb-járulékának megfizetését, amiből végső soron az alkalmazott is hasznot húz. Egyébként a fenti információs vonalon egy későbbi alkalommal azt mondták, hogy ilyen esetben mindenképpen föl kell jelenteni a munkáltatót, a tényleges címen bevallva a jövedelmet. Ekkor persze könnyen elveszítheti az ember az állását, s valószínűleg nem tudja bizonyítani a csalást. Szerintem azonban ha bevallja és megfizeti a plusz adót és tb-t, az valószínűleg elég nyomós érv az APEH/NAV számára, s talán elvezet a munkáltató szigorúbb ellenőrzéséhez, esetleg a lebukásához is (persze nem feltétlenül ez a cél).

b. A Biblia e téren is világosan szól: "Adjátok meg mindenkinek, amivel tartoztok: akinek az adóval, annak az adót, akinek a vámmal, annak a vámot..." (Róm 13,7; vö. Mt 22,21: "Adjátok meg tehát a császárnak, ami a császáré, és Istennek, ami az Istené"). Ezért az sem jó megoldás, ha valaki az adó/tb megfizetését gyülekezeti adakozással helyettesíti - ilyet is láttam teológiát tanult embereknél! Akárcsak Jézus és az apostolok korában - a zsidókat megszálló zsarnoki és kegyetlen római uralom idején -, ma sem állja meg a helyét az a kifogás, hogy az adók igazságtalanok, túl magasak, vagy "ez a kormány nem érdemli meg". Vespasianus császár (69-79) például állítólag a vizeldéket is megadóztatta, innen származik a mondás: "a pénznek nincsen szaga". S alig hinném, hogy ma valaki szó szerint éhen halna, ha megfizetné az adót (vagyis "az élet értékének magasabb elvére" hivatkozhatna). Persze van, akinek ez nehezebben menne, de szerintem mindenképpen hit kérdése az egész, s Isten "megjutalmazza azokat, akik őt keresik" és benne bíznak (Zsid 11,6). Nem éri meg eladni a becsületünket, Isten előtti tisztaságunkat néhány százalékkal több jövedelemért, ahogy Míká tette, aki évi 10 ezüstért és némi ruháért meg élelemért bálványimádásra adta a fejét (Bír 17). Sokak szerint ma vállalkozóként lehetetlen mindent becsületesen csinálni. Nos, vállalkozónak lenni nem kötelező, de becsületesnek lenni igen - feltéve, hogy az ember keresztény. Ennek nem az az elsődleges célja, hogy átformáljuk a társadalmat, bár Isten erejével az is lehetséges (ahogy a rabszolgák felszabadításáért kitartóan küzdő William Wilberforce esetében történt) - és a közterhek jelentősen csökkennének, ha mindenki becsületesen járna el. Azonban sokkal fontosabb eredmény lenne, ha a nem hívők észrevennék, hogy VAN különbség keresztény és nem keresztény között, s látnának hiteles keresztényeket, akiknek nemcsak hitvallásuk van, hanem komoly áldozatokat hozva meg is élik megvallott hitüket - ez sok megtéréshez, ébredéshez is vezethetne.

b1. Természetesen nemcsak a gyülekezeti fegyelmezés eszközével élhetünk, de meggyőződésem, hogy tudatos, szándékos bűn esetében ez végső soron szükségszerű, itt pedig egyértelműen erről van szó - feltéve, hogy a gyülekezet biblikusan tanít az adócsalásról. Egyesek persze azt mondják: "Tudom, hogy ez bűn, próbálok más állást keresni, de nem találok - addig is folytatom." Vajon ugyanilyen engedékenyek lennénk, ha valaki "addig is folytatná" a zsebtolvajlást, a csempészést, a sikkasztást, vagy éppen a házasságon kívüli szexet (amíg házastársat nem talál)? Ha következetesek volnánk, nem tehetnénk mást: vagy minden esetben fegyelmeznünk kell (beleértve az adócsalást is), vagy egyikben sem! Attól tartok, csupán azért nem tesszük ezt, mert nemcsak a világban, hanem a keresztények között is megszoktuk ezt a bűnt. Kálvin és a puritánok jól tudták, milyen fontos a gyülekezeti fegyelmezés, és gyakorolták is. Mi nemcsak ezt mellőzzük, hanem az evangelizációnkat is felszínes, nemtörődöm, engedékeny kereszténységünkhöz igazítottuk, s többé nem vagy alig beszélünk Isten ítéletéről és haragjáról, melyeket a pogányoknak szóló bibliai igehirdetések rendszeresen említenek vagy utalnak rájuk (pl. ApCsel 17,31; 26,18kk; Róm 2). Vannak, akik arra hivatkoznak, hogy "a szeretet fontosabb". Szent igaz, sőt "a szeretet... a törvény betöltése" (Róm 13,10). Csakhogy sem a hit, sem a szeretet nem teszi "érvénytelenné... a törvényt" (Róm 3,31), és nem is lehet ellentétes azzal; az igazi szeretet nem foszthatja meg embertársait attól, amivel tartozik nekik (adott esetben az adóval) - de Istent sem az őt megillető engedelmességtől. S mind az adócsalás, mind a többi elv vagy szabály megszegése esetében elég átlátszó, hogy valójában önszeretetről van szó. Ha ezt sem értjük, hogyan fogjuk felismerni anyagiasságunkat, a javainkkal való rossz sáfárkodás bűnét, szeretetlenségünket, Istentől való függetlenségünket, eltávolodásunkat? Jézus szavai szerint készséges engedelmességünk szorosan összefügg világos látásunkkal és növekedésünkkel: "Ha ti megtartjátok az én igémet, valóban tanítványaim vagytok; megismeritek az igazságot, és az igazság megszabadít titeket" (Jn 8,31k; vö. 7,17). Részben a 40 éves szocialista/kommunista rendszer következtében megszoktuk, hogy csak beszélünk az igazságról, s a gyakorlatunk gyökeresen eltér attól, amit fennhangon hirdetünk. Ennek következtében sokszor kemény, érzéketlen, kétszínű emberekké váltunk. De még a helyes gyakorlat sem elég, ha a szent és mindenható Isten jelenléte nem hatja át az életünket, ha nem Krisztussal való bensőséges közösségben járjuk az utunkat. Valójában csakis ez az isteni jelenlét vezethet helyes hithez és gyakorlathoz; az utóbbi hiánya viszont (amint arra Kálvin és követői is rámutattak) az Istennel való helyes kapcsolat hiányát jelzi.

c. S mi a teendő, ha valaki úgy dönt, hogy megtér az adócsalás bűnéből? Úgy gondolom, más vétkekhez hasonlóan e téren sem elég megbánnia a bűnét, hanem lehetőség szerint helyre is kell hoznia azt, ami helyrehozható (4Móz 5,6k). Vagyis mindenképpen azon kell lennie, hogy legalább azt a jogtalanul szerzett jövedelmet visszafizesse, amelyhez az elévülési időn belül jutott (ez a személyi jövedelemadó esetében 7 év), a jogszabályoknak megfelelően rendezve a dolgot. Mindez talán túl nagy árnak tűnik, de meggyőződésem, hogy az Isten (és emberek) előtti tisztaságunk, becsületünk megér ennyit. Ha nem kérünk számlát vagy blokkot, akkor is csalhatunk az adóval, legalábbis részt vehetünk mások bűnében, amivel szintén vétkezünk ("Mások bűneiben ne légy részes!" 1Tim 5,22). A bliccelés (jegy nélküli utazás) talán "apróságnak" tűnik, de tapasztalatom és az Ige szerint ha a kis dolgokban hűek vagyunk, akkor a nagyokban is könnyebben leszünk azok (Lk 16,10). Ezért azt tartom helyesnek, ha az ember akkor is eltépi/eldobja utólag a jegyet, ha elfelejtett lyukasztani, vagy nem hagyott rajta látható nyomot a lyukasztó. Vannak persze nehéz kérdések - ilyen pl. a kaláka gyakorlata, amikor (szegény, esetleg munkanélküli) emberek kölcsönösen egymásnak végeznek el különböző (építési, mezőgazdasági stb.) munkákat. Ám ha az ember valóban helyesen akar eljárni, ilyenkor is megtalálja a módját (pl. megbecsüli a kapott munka értékét, s ennek alapján adózik), ahelyett hogy túlzott naivitással, értetlenkedéssel próbálna kibújni az Isten Igéje iránti engedelmesség alól. Amint Chambers írja "Krisztus mindenekfelett" c. áhítatos könyvében (júl. 27.) a Jn 7,17 alapján ("Ha valaki kész cselekedni az ő akaratát, felismeri erről a tanításról, hogy vajon Istentől való-e"): "Ha valami homályos előttem, bizonyos lehetek benne, hogy valamit nem akarok megtenni." Más helyzet volt, amikor a háború idején a hatalom elkobozta az emberek összes termését. Nehéz megmondani, hol van pontosan a határ, de a 100% semmiképpen sem nevezhető "adónak", s ha választanom kellene, hogy a "poroszlóknak" vagy éhező gyermekeimnek adjam-e az utolsó élelmiszerkészletemet, inkább az utóbbiakat választanám, hiszen Isten parancsa szerint gondoskodnom kell róluk - akár az esztelen túlkapásokat elkövető, Istentől kapott hatalmával visszaélő hatóság ellenében is. Hasonlóan vélekedik Sípos Ete Álmos, a Nagyvárad téri református gyülekezet lelkipásztora, valamint Mikolicz Gyula, a Bibliaszövetség titkára (itt Sípos E. Á. a főtitkár), akik Fontos kérdéseink c. előadás-sorozatukban kétszer is tárgyalták ezt a kérdést, kifejtve, hogy legfeljebb akkor szabad csalni és hazudni az adóval kapcsolatban, ha ez mások (vagy esetleg a magunk) életének megóvása érdekében történik, mivel az élet védelme fontosabb a tulajdon védelménél (illetve a ne lopj/hazudj parancs megtartásánál). Ezen az elven lehet vitatkozni, de az kétségtelen, hogy az adóval csaló magyarok túlnyomó többsége valójában nem éhezik, illetve nem halna éhen, ha nem csalna.

7. Komolyan kell tehát vennünk végre a törvényeket is. Természetesen itt is érvényes az az elv, hogy "Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek" (ApCsel 5,29). Azonban csak azokat a törvényeket (pontosabban azokat a rendelkezéseket, jogszabályrészeket) nem kell (sőt nem szabad) betartanunk, amelyek ellentétesek Isten Igéjével (ld. pl. az abortusztörvényt és az eutanázia tervezett bevezetését) - ezeken meg kell próbálnunk változtatni. Ilyen az a jogszabály is, amely a szülőknek megtiltja gyermekeik testi fenyítését. A Biblia szerint a (nyíltan) engedetlen gyermeket általában meg kell fenyíteni ("Aki kíméli botját, gyűlöli a fiát, de aki szereti, idejében megfenyíti"; Péld 13,24). Ugyancsak fontos elv, hogy a törvény van az emberért, nem pedig fordítva (vö. Mk 2,27). Vagyis ha például az ember egy szülésben levő nőt vagy súlyos beteget szállít autóval a kórházba, akkor nem feltétlenül kell betartania a sebességkorlátokat (ilyenkor alighanem a rendőr sem büntetné meg, sőt esetleg előtte menne szirénázva). Azonban az a tény, hogy késésben vagyok, nem jogosít föl a gyorshajtásra (ez nemigen hatna meg egy rendőrt).

8. Szomorú gyakorlat manapság a válás is, amely Isten törvénye szerint akár egyetlen házasságtörés után is lehetséges (Mt 5,32; 19,9; az Ószövetség idején meg kellett kövezni a házasságtörőt, úgyhogy társa akár új házasságot is köthetett), de nem kötelező, sőt az abból való megtérés esetén tanácsos megbocsátani és megőrizni a házasságot (vö. Hóseás és parázna felesége, Gómer esetével: Hós 3,1 stb.). Az 1Kor 7,12kk szerint a hívő fél nem kezdeményezheti a válást, de elengedheti nem hívő társát, ha az mindenképpen válni akar. A helytelen okból elvált félnek egyedül kell élnie, vagy ki kell békülnie volt házastársával, a jogosan elvált ember viszont újraházasodhat (1Kor 7,2.15), de jobb, ha egyedül marad, amennyiben Isten megadta neki az egyedülálló lét kegyelmi ajándékát (7. v.). Ugyanakkor Isten általában gyűlöli a válást (Mal 2,16), ezért hívők és hitetlenek esetében egyaránt arra kell törekednünk, hogy a házasság lehetőség szerint megmaradjon - de nem mindenáron, Isten elé helyezve a családot (ld. a szegénységről írtakat). A hívő feleségnek engedelmességével kell megnyernie hitetlen férjét (1Pt 3,1k), de mindenekelőtt Istenhez kell hűnek maradnia. Válás esetén persze könnyebb a feleséget hibáztatni ("nem követi a férjét"), de Isten mindenkinek a szívébe lát, ismeri az indítékainkat.

9. A szexuális kapcsolat és az együttélés általában még nem házasság (5Móz 22,22-29; Jn 4,18). A házasság akkor kezdődik, amikor a férfi és a nő mások előtt kinyilvánítja, hogy végérvényesen össze akarják kötni az életüket. Ez történhet templomi, polgári vagy nem hivatalos esküvő formájában, sőt régen alighanem a házasság "elhálálása" is kifejezhette ezt (1Móz 16,4; 24,67 stb.). Válásnak nemcsak a törvényes válást nevezhetjük; elég hozzá egyoldalú elhatározással külön élni - ezt ugyanis a Biblia csak közös megegyezéssel engedi meg egy időre (1Kor 7,5kk). Sőt, talán már az is válásnak tekinthető (mindenesetre ellentétes az Igével), ha az egyik fél (tartósan) megtagadja a szexuális kapcsolatot (1Kor 7,3-5).

10. a. Érdekes és nehéz kérdés az ószövetségi törvényhez való helyes hozzáállásunk (pl. dolgozhatunk-e vasárnap stb.). Úgy vélem, hogy ha nem a választott néphez tartozunk, akkor nem kell megtartanunk magát az ószövetségi törvényt. Krisztus betöltötte a törvényt ("Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem a törvényt vagy a próféták tanítását. Nem azért jöttem, hogy érvénytelenné tegyem, hanem hogy betöltsem azokat"; Mt 5,17), ezért nem kell állatáldozatokat bemutatnunk, és mi már nem a törvény, hanem a kegyelem alatt élünk (ApCsel 15,5.10; Róm 6,14k; Gal 2-3, kül. 3,24k: "Tehát a törvény nevelőnk volt Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg. De miután eljött a hit, többé nem vagyunk a nevelőnek alávetve"). Vagyis nem Mózes törvénye szerint élünk, hanem Krisztus törvénye szerint (1Kor 9,21; Gal 6,1). Azonban Isten törvénye örök és változatlan (Mt 5,18k - "Tehát ha valaki a legkisebb parancsolatok közül akár csak egyet is eltöröl, és úgy tanítja az embereket, az a legkisebb lesz a mennyek országában; ha pedig valaki ezeket megtartja és tanítja, nagy lesz az a mennyek országában"), noha ma már nem a betűje, hanem a szelleme szerint kell élnünk - ami nem az előbbi érvénytelenné tételét jelenti, hanem sokkal teljesebb betöltését. Minden ószövetségi parancsnak volt valami célja (bár megvallom, magam nem minden esetben ismerem ezt a célt), és ezek a célok általában visszavezethetők Isten tulajdonságaira. S mindez "hasznos a tanításra..., hogy tökéletes legyen az Isten embere" (2Tim 3,16k). Az Ószövetség is teljes értékű a maga nemében, de a teljesebb és világosabb kijelentés, vagyis az Újszövetség fényében kell értelmeznünk (az utóbbit pedig az előbbi ismeretében). Úgy gondolom, Izráel története sok mindenben a gyülekezet és az egyén történetét, tapasztalatait példázza, ezért mindkettő sokat tanulhat belőle - például azt, hogy mindig van egy hűséges maradék (vö. Ez 34).

b. Az Ó- és az Újszövetség viszonyáról kiváló elemzést adott Kálvin ("A keresztyén vallás rendszere", II. könyv, 10-11. fejezet). McGrath "Bevezetés a keresztény teológiába" c. könyvének 165. oldalán az alábbiak szerint foglalja össze Kálvin nézetét. A két szövetség a lényeg és a tartalom tekintetében azonos és folytonos, inkább csak formájukban térnek el egymástól. Az Ószövetség általában csupán a látható és megfogható dolgokkal foglalkozik, és ritkán jut el a láthatatlan dolgokig, melyeket illetően az Újszövetség sokkal világosabb. Az előbbiben a szóképek és kifejezések a látható valóságot akarják megjeleníteni, vagyis az igazság képét, árnyékát tárják elénk, míg az utóbbi lehetővé teszi az igazság közvetlen kifejezését a maga teljességében, "annak a bölcsességnek az előízét adva, amely egyszer világosan kijelentetik". Az ószövetségi törvény csak parancsolni, tiltani és ígérni tud, de hiányzik belőle a Szentlélek felhatalmazó tevékenysége, amely által alapvető változás állhat be az emberi természetben. Az evangélium viszont képes "megváltoztatni vagy kiigazítani azt a romlottságot, amely minden emberben megvan". Az Ószövetség sokakból inkább félelmet és reszketést vált ki, gúzsba kötve lelkiismeretüket, míg az Újszövetség szabad és örömteli feleletet vált ki az emberből. Végül az ószövetségi kijelentés a zsidó népre korlátozódott, az Újszövetség viszont egyetemes érvényű - megszűnik a különbség zsidók és görögök (pogányok) között.

11. Kornya Mihály, a baptista úttörő misszionárius és "parasztapostol" (1844-1917), akit sokan a baptisták atyjának tekintenek (ld. Kirner Bertalan: Kornya Mihály krónikája), elég szigorúan kezelte a "szombat" (a vasárnap megszentelése) kérdését is, és ezzel ma is sok hívő így van. Mivel Krisztus betöltötte a törvényt, szerintem a nyugalom napjának törvénye sem vonatkozik ránk. Egyébként a törvény szerint ezt szombaton kellene megtartanunk, ahogy Jézus egyes zsidó követői tették, és ahogy az adventisták ma is teszik. Azonban az apostolok ezt sem írták elő a pogánykeresztényeknek - ld. az ApCsel 15-öt, ahol nemcsak a körülmetélkedés volt a kérdés, hanem a mózesi törvény megtartása is (ez utóbbi volt az a nehéz iga, amelyet sem az apostolok, sem atyáik nem tudtak elhordozni; 5., 10. v.). Pál pedig helybenhagyta annak meggyőződését, aki a napokat egyformáknak tartja (Róm 14,5k; Gal 4,10; Kol 2,16kk). Fontos persze, hogy időnként pihenjünk, és ne hanyagoljuk el a gyülekezetünket (Zsid 10,25), hanem rendszeresen járjunk oda, de talán még fontosabb, hogy mindennap Isten nyugalmában legyünk, vele szoros közösségben, ne csak vasárnap. Ne vasárnapi (vagy szombati), hanem mindennapi keresztények legyünk!

12. Istennek fontosabb az engedelmesség, mint a kegyeskedés, az áldozat, az álszeretet, mégis az utóbbiakból van annyi, hogy Dunát lehetne velük rekeszteni ("Bizony, többet ér az engedelmesség az áldozatnál, és a szófogadás a kosok kövérjénél! Olyan az engedetlenség, mint a varázslás vétke"; 1Sám 15,22k). Hihetetlen például, hogy egyesek mennyi aljasságot, erkölcstelenséget és gazságot elkövetnek a szeretet nevében - amikor az emberek "szeretetét" Isten szeretete elé helyezik! Az igazi felebaráti szeretet nem azt jelenti, hogy mindenféleképpen a másik tetszését keressük és a kedvében járunk, hanem hogy azt adjuk neki, ami valóban a javát szolgálja. Mennyi gyalázat éri Krisztus nevét az ún. keresztények részéről - s mi is részt veszünk ebben, ha nem emelünk szót az ilyen fonákságok ellen! Ne merje többé kereszténynek nevezni magát pl. az az egyházi vagy gyülekezeti vezető, illetve tag, aki házasságon kívüli nemi kapcsolatot tart fenn, vagy csal az adóval - de az se, aki tud róla, és nem emeli fel a szavát ellene! Bárcsak megszűnne végre ez a mérhetetlen gyalázat! Isten súlyos szavakkal figyelmezteti az ilyenek elkövetőit: "Ne tévelyegjetek: sem paráznák, sem bálványimádók, sem házasságtörők, sem bujálkodók, sem fajtalanok, sem tolvajok, sem nyerészkedők, sem részegesek, sem rágalmazók, sem harácsolók nem fogják örökölni Isten országát" (1Kor 6,9k; vö. 1Jn 3,8: "Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van").

13. Sok kereszténynél talán rendben van minden, csak néhány területen rendetlen a test szerinti élet maradványai miatt (pl. ingerültség, lelki szétszórtság, féktelen egyéniség). Isten kitartóan visszavisz minket ugyanahhoz a ponthoz, amíg meg nem tanuljuk a leckét. "Az állhatatosság pedig tegye tökéletessé a cselekedetet, hogy tökéletesek és hibátlanok legyetek, minden fogyatkozás nélkül" (Jak 1,4). Ügyeljünk a kis hanyagságokra, ne mondjuk: "egyelőre így is jó lesz". Isten állhatatosan rámutat a hibánkra, amíg végleg és teljesen az övéi nem leszünk. (Chambers: "Krisztus mindenekfelett", júl. 31.). Szánjuk oda magunkat szívből, teljesen, élő áldozatul az Úrnak (Róm 12,1-2) mint az ő menyasszonya, melyet féltő szeretettel szeret. Igaz cselekedeteinkből készül a menyasszonyi ruhánk (Jel 19,7-8). Ld. a szándékos bűnről írtakat is.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02-2013.06.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)