A szegénységről és az áldozatvállalásról - Gazdagon hogyan nyerhetjük meg Krisztusnak a szegényeket?

"Kétféle ateizmus van. Az egyik hirdeti, hogy nincs Isten, tehát tehetek, ami gonoszat csak akarok. A másik mondja: mivel nincs Isten, magam kell, hogy véghezvigyem mindazt a jót, amit Isten cselekedne, ha létezne. Ez utóbbi értelemben Krisztus volt a legnagyobb ateista. Amikor éhes, beteg, szükséget szenvedő embert látott, nem mondta azt, hogy majd az Isten megsegíti. Úgy cselekedett, mintha őt terhelte volna a teljes felelősség. Ezt látva az emberek így szóltak: 'Vajon ez az ember nem maga az Isten?' Így jöttek rá, hogy Jézus maga az Isten Fia." (Richard Wurmbrand "Mélységekben járatta őket" c. regényéből)

1. 2004. jan. 3-án Isten közelségét keresve (böjtölve, imádkozva, egy napot Istenre szánva) többek között arra próbáltam választ kapni, hogy mit tenne Jézus ma a szegénységgel kapcsolatban. Egy éve egyik gyülekezeti tagtársam felhívására elolvastam C.M. Sheldon "Az Ő nyomdokain" c. könyvét, és megfogadtam, hogy mindenben azt fogom tenni, amit Jézus tenne a helyemben. Jan. 3-4-én elolvastam K.P. Yohannan "Revolution in World Missions" c. könyvét (Forradalom a világmisszióban, ld. www.gfa.org), melynek hatására újraértékeltem az egész életemet, és sorsdöntő elhatározásokra jutottam.

2. K.P. Yohannan Dél-India egy eldugott falujában született, 8 évesen befogadta Krisztust, s 16 évesen jelentkezett az Észak-Indiában is működő OM (Operation Mobilization) missziós szervezethez. 1974-től 79-ig a texasi Dallasban működő Criswell Bible College-ban tanult teológiát. Ekkor döbbenten tapasztalta, hogy az amerikai keresztények, akiknek hazáját mint a legtöbb misszionáriust kiküldő országot a kereszténység fellegvárának tartotta, milyen hihetetlen bőségben élnek, anélkül hogy ennek tudatában lennének. Összkomfortos, kényelmes lakásokban laknak, van tv-jük, rádiójuk, telefonjuk, újságjaik, autójuk, bőséges élelmük, rengeteg jogot élveznek. Az akkori anyagi színvonalat alighanem már mi is elértük, talán meg is haladtuk - pl. mobiltelefon, számítógép, internet, mosogatógép. A keresztények pedig összességükben az átlagosnál is jobban élnek. Dőzsölünk ahhoz képest, ahogy Ázsiában emberek milliárdjai tengődnek. Dél-Ázsiában az egy főre jutó bruttó nemzeti termék évi 180$ (ma kb. 36.000 Ft). Ezekben az országokban a napi 1-3 dolláros (200-600 Ft) munkabér jó fizetésnek számít, míg az amerikaiak 54-szer annyit keresnek. A saját családom havi jövedelméből (ami akkor kb. 200.000 Ft volt) sok helyütt 60 ázsiai család is megél. Amikor Yohannan amerikai gyülekezetekben támogatást gyűjtött az ázsiai misszionáriusoknak, ámultan látta, hogy az összegyűlt adományoknál nagyobb összegeket emésztettek fel az alkalmakat követő "szeretetvendégségek".

3. Yohannan felismerte, hogy az ún. 10/40-es ablakban (a Nyugat-Afrikától Kelet-Ázsiáig tartó, az egyenlítőtől 10-40 fokkal északra eső sávban), ahol az evangélium által érintetlen népcsoportok 97%-a (kb. 2,7 milliárd ember) él, a nyugati misszionáriusok által hagyományosan alkalmazott missziói módszerek révén aligha fog teljesülni a Nagy Küldetés, Jézus missziói parancsa ("Nekem adatott minden hatalom mennyen és földön. Menjetek el tehát, tegyetek tanítvánnyá minden népet, megkeresztelve őket az Atyának, a Fiúnak és a Szentléleknek nevében, tanítva őket, hogy megtartsák mindazt, amit én parancsoltam nektek; és íme, én veletek vagyok minden napon a világ végezetéig"; Mt 28,18-20). A William Carey, Hudson Taylor és mások által a XVIII-XIX. században megkezdett missziós munka kezdeti lendülete egy idő után megtorpant, majd erősen visszaesett. A függetlenné vált gyarmati országok ma már nemigen engedik be a nyugati misszionáriusokat, akiket a régi elnyomás megtestesítőinek látnak, a megmaradt missziók pedig leginkább a nagyvárosok környékén működnek, és a "szociális evangelizációra" helyezik a hangsúlyt: kórházakat, iskolákat és egyéb szociális intézményeket működtetnek, ami a kereszténység terjedése szempontjából nem valami hatékony. Az élelmiszersegélyek sem oldják meg alapvetően az éhező ázsiaiak problémáit, mivel a reinkarnáció hívei például nem csak a teheneket védik, hanem többek között a patkányokat is, amelyek Indiában évente az étkezési célú gabonatermés 20%-át emésztik fel.

4. Yohannan szerint a misszió terén szemléletváltásra van szükség, sőt Isten kegyelméből valóságos forradalom zajlik. Ázsiában az Apostolok cselekedeteiben olvasható események ismétlődnek meg tömegesen. Az ázsiai országokból származó, hazai misszionáriusok (akiknek léte persze a korábbi nyugati missziónak köszönhető) ma sokkal hatékonyabban tudják hirdetni az evangéliumot, és teszik is ezt nagy lelkesedéssel és odaadással, sok üldöztetés, szenvedés és fáradozás közepette, a nyugati misszionáriusok "fizetésének" töredékéből megélve (hiszen ők is legfeljebb olyan szinten élnek, mint a szegény ázsiai nem hívők; sokszor a saját családjuk is éhezik). Ugyanakkor Isten számtalan csodát tesz általuk, betegek és megszállottak gyógyulnak meg, s hihetetlen dolgok történnek a Jézus Krisztusba vetett hit nyomán. Így "nem csoda", hogy például egy nyugati misszionáriusok által fenntartott ázsiai kórház közelében, amelynek környékén 75 év alatt egyetlen élő, újszövetségi gyülekezet sem jött létre, egy hazai misszionárius és 30 munkatársa négy év alatt gyülekezetek százait alapította meg. Yohannan Amerikában létrehozott egy Gospel for Asia (GFA, Evangéliumot Ázsiának) nevű szervezetet abból a célból, hogy nyugati támogatással 100.000 hazai misszionáriust küldjön ki, akik eljuttatják az evangéliumot honfitársaikhoz, akik Ázsia távoli, eldugott falvaiban és városaiban élnek hihetetlen fizikai és lelki nyomorban. Ha csupán az Egyesült Államokban a magát újjászületett kereszténynek valló 50 millió ember csekély töredéke vállalná, hogy rendszeresen támogat egy-egy ázsiai misszionáriust - egy misszionárius család már havi 6000 Ft-ból is megélhet, de az evangelizációs és egyéb költségeket beleszámítva is biztosan kijön 30.000-ből -, akkor ez a cél megvalósulna. A GFA jelenleg (2004 elején) 13.500 hazai misszionáriust támogat Ázsiában (és 7000-et képez bibliai iskoláiban), akik naponta kb. 10 gyülekezetet alapítanak. Amint az ázsiai példák milliói igazolják, nem igaz, hogy az emberek csak akkor hallgatnak Krisztus örömhírére, ha előbb betöltjük egyéb szükségleteiket. Ahogy Henry Blackaby, az Isten megtapasztalása c. könyv szerzője mondja, fogékonynak kell lennünk a Szentlélek vezetésére, és az ő munkájába kell bekapcsolódnunk ott, ahol ő munkálkodik.

5. Számot vetettem az életemmel. 2004. április végén lesz 10 éve, hogy hittem Krisztusnak, és "elfogadtam tőle az üdvösség ajándékát", s azóta egyetlen szomszédom sem mutatta a megtérés jeleit, és nem is igen számíthatok erre. Körülöttünk több családban elváltak a szülők, és egyedül nevelik kamasz gyermekeiket. Az egyik építkezik, a másik vállalkozóként küzd, és kisgyermekeiről gondoskodik. Kívülről nézve legtöbbjüknél jobb színvonalon élek. Mondhatom-e nekik: "Álljatok meg, foglalkozzatok kicsit a lelki dolgokkal, azok fontosabbak"? Hiszen én is jólétben élek, annak fenntartásán fáradozom. A közvetlen szomszédságunkban mindkét oldalunkon egy-egy idős néni lakott. Mindketten nyolcvan év felettiek és igen szegények, egyik katolikus, másik református, valószínűleg egyik sem újjászületett hívő. Mindketten nemrég haltak meg. Vajon hol vannak most? Elmondtam nekik az evangéliumot - de csak a szavaimmal; a tetteim, az életkörülményeim mást mutattak. Te minek hiszel inkább: a szavaknak vagy a tetteknek? Amikor ez belém nyilallt, úgy zokogtam, mint utoljára talán kisgyermek koromban. Nem akarom, hogy az ítélet napján azt kelljen hallanom, hogy további szomszédaim és mások is miattam kárhoztak el! Tíz év múltán egyetlen igazi tanítványom, egyetlen egészséges lelki "gyümölcsöm" sincs, legfeljebb olyanok, akik meghaltak, botladoznak vagy végképp elbuktak. A családommal karácsony másnapján megnéztük a Napfivér, holdnővér c. filmet, melyben Assisi Szent Ferenc így szól a barátjához: "Szavak, Bernardo, szavak... Volt idő, amikor hittem a szavakban." Ő a filmben nem a szóbeli evangelizációra helyezte a hangsúlyt, de az összes vagyonáról való lemondása, a szegényekről való gondoskodása annál ékesszólóbban hirdette az evangéliumot.

6. Studd Károly, a híres brit atléta és a Worldwide Evangelization Crusade megalapítója Krisztusért lemondott mindenről, amit az életben elért, miután elolvasta egy ateista szavait, aki többek között az alábbiakat írta: "Ha szilárdan hinném azt, amiről milliók mondják, hogy hiszik, vagyis hogy az e világi vallás ismerete és gyakorlása befolyásolja az ember túlvilági sorsát, akkor a vallás lenne a mindenem. Elvetném a földi élvezetet mint szemetet, a földi gondokat mint ostobaságot, s a földi gondolatokat és érzéseket mint hiábavalóságot. A vallás lenne az ébredés utáni első gondolatom, és az utolsó is, mielőtt este öntudatlan álomba merülök. Csakis ennek ügyéért fáradoznék. Egyedül a közelgő örökkévalóságon gondolkoznék. Szememben a mennynek megnyert egyetlen lélek megérne egy egész életen át tartó szenvedést. Földi következmények sosem tartanák vissza a kezemet, sem csukva a számat. A föld és a földi örömök vagy fájdalmak egy pillanatra sem kötnék le a gondolataimat. Arra törekednék, hogy csakis az örökkévalóságra tekintsek, meg a körülöttem élő halhatatlan lelkekre, akik hamarosan örökre boldogok vagy örökre nyomorultak lesznek. Elmennék szerte a világba, alkalmas és alkalmatlan időben hirdetve ezt az üzenetet: Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri, lelkében pedig kárt vall?" (Mt 16,26.)

7. Elhatároztam, hogy - bár én csak "szegény" magyar vagyok - támogatni fogok legalább egy ázsiai misszionáriust úgy, hogy alacsonyabb színvonalon élek 6 tagú családommal (4 gyermekünkből 3 már kamasz). Az autónk árából például bőven kitelne egy ázsiai terepjáró kisbusz (kb. 2 millió Ft), melynek segítségével a GFA misszionáriusai (például a Jézus életéről szóló filmet vetítő csoportok) sokkal hatékonyabban dolgozhatnak. Így a közlekedésre fordított kiadásaink kb. felét megtakaríthatnánk. Szerintem Budapest tömegközlekedése világviszonylatban elég jó - boldogulnánk vele. Az élelem költségéből szintén jócskán lefaraghatnánk. Először csak az autótól akartam "megszabadulni", de kész voltam arra is, hogy ha a családom nem követ, végső esetben akár egyedül menjek a hajléktalanok közé, valóban mindenről lemondva (még azokról is, akik a földön a legdrágábbak számomra, ld. Lk 14,26; 18,29k), követve Krisztust (akinek nem volt hová lehajtania fejét), és hirdetve üzenetét, várva, hogy a családom is kövessen. Kész voltam gondoskodni róluk: bár bíztam Isten gondoskodásában ("akik az evangéliumot hirdetik, az evangéliumból éljenek; 1Kor 9,14), amennyiben követtek volna, visszamentem volna dolgozni és egyszerű módon velük lakni.

8. Nehéz időszak következett ezután, melynek részleteibe most nem kívánok belemenni (egy év alatt könyvnyi mennyiségű, 17 db. "Végkifejlet" levelet írtam, melyeket zömmel e-mailben küldtem el a magukat kereszténynek mondó ismerőseimnek és rokonaimnak, s amelyek tartalmának egy része a honlapomon is megtalálható). Jelenleg ritkán használom az autónkat (amely a benzin jövedéki adója miatt hazánkban mindenképpen "luxuscikknek" számít). Ennek egyik oka az anyagi kockázat. Manapság mintha egyre kaotikusabb és veszélyesebb lenne a közlekedés, és nem szeretnék egy százezres vagy akár milliós összeget kifizetni, ha valami történik a kocsival akár mások hibájából (melyet nem feltétlenül ismernének el), akár az enyémből. Ráadásul az autó minél gyakoribb mellőzése nemcsak az ember pénztárcáját kíméli, hanem a környezetet is, ami az egyre súlyosabb természeti problémák és katasztrófák miatt cseppet sem jelentéktelen tényező. Ezenfelül Budapesten a fontosabb utak csúcsforgalom idején egyre reménytelenebbül túlzsúfoltak, amin szintén segít a tömegközlekedés használata. Azonban van egy fontosabb ok is: az autó tönkreteszi a bizonyságtételemet, az ellenkezőjét hirdeti annak, amit hiszek és vallok. Ha ugyanis valóban a lelkek megmentését tartom fő feladatomnak, akkor miért nem mondok le a kényelemről, miért költök fölöslegesen arra, amit nélkülözhetnék? (Tudom, hogy a kocsit nem nélkülözheti mindenki - pl. a taxisofőrök, fuvarosok -, de én igen.) Jézus korában a szamár, a ló vagy a teve volt a tehetősebbek közlekedési eszköze, de Jézus feltehetően gyalog járt; a Jeruzsálembe való bevonuláskor "kölcsön kellett vennie" egy szamarat (Mt 21,1kk).

9. Végül úgy döntöttem, hogy a GFA támogatása helyett egyelőre Magyarországra koncentrálok - hiszen itt is van elég szegény ember -, igyekezve figyelemmel kísérni azokat, akiken segítek. Csupán Budapesten kb. 80 ember hal meg naponta, és ebből becslések szerint 78 a pokolba kerül úgy, hogy csak 15%-uk hallotta oly módon az evangéliumot, hogy fel tudta fogni, miről van szó. S ha magam jólétben élek, hogyan hirdethetem az evangéliumot egy szegény embernek anélkül, hogy komolyan, áldozatosan segítenék rajta? Ha egy csöpp esze van, nem fog hinni nekem. "Ha egy férfi- vagy nőtestvérünknek nincs ruhája, és nincs meg a mindennapi kenyere, valaki pedig ezt mondja nekik közületek: Menjetek el békességgel, melegedjetek meg, és lakjatok jól, de nem adjátok meg nekik, amire a testnek szüksége van, mit használ az?" (Jak 2,15k.)

10. Nem kifogásként, inkább tanulságként mondom: ha Jézus azt mondja ma, hogy változtassak az életem 80%-án, nem mondhatom azt, hogy idén csak 20%-on változtatok - csak fokozatosan, ne legyünk olyan radikálisak, fanatikusak! -, mert akkor valószínűleg az a 20% sem fog menni. Ma kell változtatnom, 100%-ig engedelmeskedve Isten Igéjének, mert holnapra kialudhat a tűz, és visszasüllyedek a régi közönybe, vagy annál is rosszabb állapotba. Kb. 5 évig "imádkoztam" azért, hogy szegény család lehessünk, és így hitelesebben hirdethessük az evangéliumot. Nem tehetek róla, de Isten engem tett e család fejévé, ezért nekem kellett volna lépnem - szeretettel, de nem feltétlenül a családom minden igényét, elképzelését teljesítve -, és akkor talán a többi területen is jobban boldogultam volna. A szeretet ugyanis "nem örül a hamisságnak" (1Kor 13). Ha igazán szeretem a feleségemet (vagy a "testvéreimet", embertársaimat), akkor mindenekelőtt arra törekszem, hogy megtérjenek az engedetlenségből, és így (helyes) kapcsolatban, közösségben legyenek Istennel. Vagy teljesen alávetjük magunkat Krisztusnak, vagy lényegében nem engedelmeskedünk neki. Vagy mindent neki adunk, vagy semmit (Mt 22,37). Nem szolgálhatunk két úrnak (Mt 6,24).

11. Mennyire vakok tudunk lenni sokszor! Azt mondjuk, megvalósítottuk Krisztus szavait ("aki közületek nem mond le minden vagyonáról, nem lehet az én tanítványom", Lk 14,33), mert "készek vagyunk" lemondani róla, Isten az első az életünkben. Nos, tegyünk egy próbát. Felhívlak Krisztusért, hogy mondj le a vagyonod, a jövedelmed egy jelentős részéről, ami igazi áldozatot jelent számodra, és ebből támogass rendszeresen egy ázsiai, magyar vagy egyéb misszionáriust, illetve bármely más, általad jónak látott személyt, szervezetet, célt vagy ügyet. Megteszed? Ezen a ponton mindjárt kiderül, miért is élsz tulajdonképpen. Úgy látom, a gyülekezeteink, az egyházaink tele vannak "gazdag ifjúkkal", akiknek valójában fontosabb a vagyonuk, mint Krisztus követése. Főleg a fiatalabb korosztályra jellemző, hogy nincs elég idő a lelki dolgokra, szolgálatra, mert hajtani kell - a pénzért, a jó, a még jobb életszínvonalért. Nem is beszélve a gyermekeinkről, akik még az általuk megszokott sok jóval sincsenek megelégedve. A lelki vezetőink is gyakran elismerik, hogy nem jut elég idejük az imádságra, az Igében való elmélyedésre. Milyen más lenne a világ, ha valóban elhinnénk a Biblia szavait! A Kelethez képest óriási jólétben élő "nyugati" országok (most már hazánkat is ideérthetjük) meg tudnák segíteni az éhező és nyomorgó keletieket, ha igazán meg akarnák közelíteni az "egyenlőséget", amelyről Pál apostol beszél a 2Kor 8,7-15-ben. A nyugati "keresztény" nemzetek tönkre fognak menni, ha nem veszik komolyan a kereszténységet - ennek jelei már ma is tapasztalhatók az erkölcstelenségben, a család intézményének válságában, a homoszexualitás és az abortusz terjedésében stb. Ha Isten keleten tehet csodákat, akkor nyugaton is tehetne (többet), csak igazi keresztényekre volna szükség, akik nemcsak "elfogadták tőle az üdvösség ajándékát", hanem csakugyan mindenestől átadták neki az életüket, és valóban hisznek neki. Föl kellene ébrednie végre a nyugati egyháznak, nem szavakban, hanem tettekben élve meg a kereszténységet ("ne szóval szeressünk, ne is nyelvvel, hanem cselekedettel és valóságosan"; 1Jn 3,18).

12. Döntenünk kell tehát, milyen elvek szerint élünk: "együnk és igyunk, mert holnap úgyis meghalunk" (1Kor 15,32; Ézs 22,13)? A világon milliárdnyi ember elképzelni sem tudja a jólétünket, mi pedig elképzelni sem tudjuk, hogyan élhetnénk olyan dolgok nélkül, amelyekről ők nem is hallottak. Nem tartom elérhetőnek a teljes egyenlőséget, de efelé kellene igyekeznünk, a "páros önzés" helyett vállalva a komoly családi áldozatokat is, és megelégedve, "ha van élelmünk és ruházatunk" (1Tim 6,8; az itt szereplő "ruházat" szó megfelelője az eredeti görög szövegben és a régi angol fordításban a hajlékot is magában foglalhatja). Általában ennél jóval többel rendelkezünk, és egy normális kereső ember családjában ez várható is, de ne gondoljuk, hogy jogunk van hozzá, vagy kötelességünk a magasabb életszínvonal biztosítása. Egyedül a pokolhoz van jogunk: ha Isten csupán igazságos volna, már ott lennénk. Egyedül az ő kegyelmének köszönhető, hogy még a földön élünk, és pláne, hogy a mennybe juthatunk. Agyag vagyunk Teremtőnk kezében, mellyel azt tehet, amit akar (Ézs 29,16; 45,9; 64,7).

13. Kálvin szerint az emberi szív egy "bálványgyár". Nemcsak a tárgyak imádását nevezhetjük bálványimádásnak, hanem a manapság rendkívül gyakori szenvedélyeket is: pl. italozás, dohányzás, kábítószerezés, internetfüggőség, tvfüggőség stb. Mindez "bálványunk", ha nem tudjuk, nem akarjuk elhagyni. Istent kell ugyanis mindennél és mindenkinél jobban szeretnünk: "szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből" (Mk 12,30). A Róm 1,25 szomorú képet fest az emberről: "Akik az Isten igazságát hazugsággal cserélték fel, azok a teremtményt imádták és szolgálták a Teremtő helyett". Bálványunk tehát az a személy vagy tárgy, amely elfoglalja a szívünk trónját, ami egyedül Istent illeti. Gyakran a szeretteinket ültetjük oda, pedig az Isten iránti teljes odaadás és szolgálat fontosabb a családnál.

14. Elképzelhető, hogy egy hívő férjnek Krisztusért el kell hagynia a családját (amennyiben a felesége nem akarja követni; Lk 18,28-30), különben Jézus az így cselekvőknek nem ígért volna jutalmat, melybe a Mk 10,28kk szerint az új család, a hívő testvérek is beletartoznak. Az említett igehelyek alapján valószínű, hogy Péter (és néhány más tanítvány) is ebben a helyzetben volt, mivel volt anyósa, tehát felesége is (akiről az evangéliumokban nem hallunk, de az 1Kor 9,5-ben már igen, feltéve, hogy ugyanarról az asszonyról van szó). Amikor ugyanis megállapította: "Íme, mi elhagytuk mindenünket, és követtünk téged", Jézus így válaszolt: "Bizony, mondom néktek, hogy senki sincs, aki elhagyta házát vagy feleségét, testvéreit, szüleit vagy gyermekeit az Isten országáért, hogy ne kapná vissza sokszorosát már ebben a világban, a jövendő világban pedig az örök életet." (Ezt Cseri Kálmán is hasonlóan gondolja, 1981.03.05-i prédikációjában megállapítva, hogy a feleség [egy időre] hazaköltözhetett az édesanyjához Kapernaumba; ld. itt és Mk 1,21.29k; Lk 4,31.38; Mt 8,5.14; bár itt "Péter/Simon [és András] házáról" van szó.) Az ilyen helyzet keresztényüldözés és igazi kereszténység esetében nem lehet túl ritka, mivel egy hitetlen vagy gyenge hitű ember nem feltétlenül követi házastársát a halálba, börtönbe vagy bujdosásba. Jézus kijelentette: "Ha valaki hozzám jön, de nem gyűlöli meg apját, anyját, feleségét, gyermekeit, testvéreit, sőt még a saját lelkét is, nem lehet az én tanítványom" (Lk 14,26; vö. 9,61k: "Aki az eke szarvára teszi a kezét, és hátratekint, nem alkalmas az Isten országára"). Természetesen gondoskodnunk kell a házunk népéről, de nem kell feltétlenül minden kívánságukat teljesítenünk, s ez a kötelesség elsősorban a velünk levőkre vonatkozik (1Tim 5,8); a többiekről elég távolról, korlátozott mértékben gondoskodnunk - már amennyire a "korlátozott mértéket" a mai joggyakorlat és törvények lehetővé teszik (ld. gyerektartási kötelezettség stb.).

15. Sokak szerint a házastársi egység (szinte) minden problémánál fontosabb. Én nem így látom, s ebben erősít meg az 1Kor 7,29kk is: "Ezt pedig azért mondom, testvéreim, mert a hátralevő idő rövidre szabott. Ezután tehát azok is, akiknek van feleségük, úgy éljenek, mintha nem volna..., és akik a világ javaival élnek, mintha nem élnének vele, mert e világ ábrázata elmúlik". Sokan úgy gondolják, hogy Pál itt (is) tévedett, mert azt hitte, hamar visszajön Jézus. Azonban Isten, aki Pált ihlette, nem tévedett. Valóban minden embernek rövid a (haláláig) hátralevő ideje, és ha Pál csakugyan nőgyűlölő volt is (ahogy egyesek gondolják, bár ezt a levelei határozottan cáfolják, ld. itt), akkor is igazat mondott általa Isten, s ehhez kell tartanunk magunkat (az anyagiakban is, ld. az idézetet). Bármelyik lélek fontosabb a házasságnál, mert a kettő közül csak a lélek örök. Az Ezsdrás 10-ben a zsidóknak el kellett küldeniük az idegen asszonyokat és gyermekeiket, nehogy átvegyék tőlük pogány szokásaikat és isteneiket. Ez természetesen kivételes helyzet volt, de szintén a fenti elvet érzékelteti. Ugyanakkor a házasság Istentől rendelt szent szövetség, melyet - ha egy mód van rá - meg kell őrizni (ld. a gyakorlati szentségről és a feleség engedelmességéről írtakat is).

16. Ne higgyünk a jólét teológiájának, az áldásteológia hirdetőinek, akik szerint az Istennel való járás, a helyes hívő élet (hosszabb távon) jó életszínvonalhoz - sőt egészséghez -, sok anyagi áldáshoz és sikerhez vezet. Jób története, valamint Pál apostol (2Kor 11,23kk) és más kiemelkedő keresztények példája egyaránt azt bizonyítja, hogy ez sokszor nincs így. Inkább az ellenkezőjére számíthatunk, ahogy Jézus is figyelmeztetett rá: "A világon nyomorúságotok van, de bízzatok: én legyőztem a világot" (Jn 16,33). Ne népszerűségre és jólétre számítsunk, hanem üldöztetésre, ami ritkán eredményez bővelkedést! ("Jaj, amikor jót mond rólatok minden ember, mert ugyanezt tették atyáik a hamis prófétákkal!" Lk 6,26; vö. Jn 15,18-20: "Ha gyűlöl titeket a világ, tudjátok meg, hogy engem előbb gyűlölt, mint titeket.... Ha engem üldöztek, titeket is üldözni fognak.") Pál a 2Kor 8,14-ben azt írja: "hogy így egyenlőség legyen". Ez Isten célja, s ha világviszonylatban az egyenlőség felé haladunk, az számunkra a szegényebbé válást jelenti. Ha az 1Tim 6,17-19 szerint bőkezűen megosztjuk másokkal javainkat, akkor azok feltehetően fogyni fognak. ("A gazdagok tegyenek jót, legyenek gazdagok a jó cselekedetekben, adakozzanak szívesen, javaikat osszák meg másokkal, gyűjtsenek maguknak jó alapot a jövendőre, hogy elnyerjék az igazi életet".) Tehát erre kell berendezkednünk, nem pedig arra, hogy a fogyasztói társadalom szellemét átvéve egyre gyarapítjuk javainkat.

17. Bogár László írja "Magyarország európai integrációjának történeti aspektusai " c. tanulmányában (2006): "A globalitás új fogyasztója, a szociológia által 'konzumidiótaként' leírt jelenség ugyanis eredeti emberi (mértéktartásra épülő) identitását elvesztve, időben és térben korlátlanul kiterjeszti fogyasztását. Időben úgy, hogy akkor is fogyaszt, ha nincs pénze, vagyis a hitelekkel egyre inkább megterheli a jövőjét, térben pedig úgy, hogy azt is fogyasztja, amire esetleg semmi szüksége nincs, vagy éppenséggel árt az egészségének. Jellemző, hogy a Nyugat belső tereiben a szemétbe kerülő, a csupán elhízást okozó, esetleg kifejezetten káros (junk food) élelmiszerek mennyisége sokkal nagyobb, mint amennyi ahhoz kellene, hogy az egész világon felszámoljuk a primer éhezést." Ha a fölöslegünkből juttatunk valamennyit a szegényeknek is, ezzel még nem teljesítettük Isten parancsát. Ne mondjuk: "Jézus engem nem hívott el a szegényeken, rászorulókon való segítésre". De bizony elhívott, sőt ezt összekapcsolta az üdvösségre való hívásával! "Bizony, mondom néktek, amikor nem tettétek meg ezeket eggyel a legkisebbek közül, velem nem tettétek meg. És ezek elmennek az örök büntetésre, az igazak pedig az örök életre" (Mt 25,45k). Ha látnánk egy égő családot, amint gyötrődnek a lángok között, talán el is ájulnánk, és nyilván mindent megtennénk a megmentésükért, vagy e helyzet megelőzéséért, amennyiben előre tudnánk róla. Körülöttünk emberek tömegei haladnak a pokol lángjai felé. Vajon ezzel összhangban élünk?

18. George Verwer, az Operation Mobilisation alapítója "Nincs visszaút" c. könyvében (ld. az Irodalmat) számos jó meglátást fogalmaz meg e témában. Többek között a következőket írja: "Képzeljük csak el, mi történne, ha valaki ma este felrobbantana egy bombát az utcánkban! ...Bárkit, aki nem tenne meg minden tőle telhetőt a segítségnyújtásban, árulónak bélyegeznének: olyan embernek, akiben nincs együttérzés. A Sátán ma a föld minden városában és községében bombákat robbantgat. Bárki, aki keresztény létére nem áll be a munkába, az emberek megmentésébe, Jézus Krisztus ügyének az árulója, függetlenül attól, hogy milyen tanításbeli elveket tűz a zászlajára" (60. o.). Lelki értelemben háborúban élünk, ami "az aktívan szolgáló katonától nagy áldozatokat kívánhat. Ha bármit többre értékelünk az Úrnál, annak mennie kell; sőt, maga az Úr is mondhatja, hogy van valami az otthonunkban, amit el kell adni, és azzal is segíteni valamilyen szempontból az Ő munkáját. Ha van egy 2000 fontot érő autónk, lehet, hogy elég lenne csak egy 1000 fontos. (Ha valaki az Operation Mobilisationnál dolgozik, annak csak 100!).... Gyakran halljuk azt a kegyes magyarázatot, hogy ha Krisztus olyan sokat adott nékünk, akkor ezzel összehasonlítva szinte semmi, amit mi adhatunk. És sokszor valóban ezt tesszük. De én jobban szeretem azt az érvelést, hogy ha Krisztus mindent nekünk adott, akkor mi az, amit mi visszatarthatnánk magunknak?" (63. o.) "A laodiceai gyülekezet nem erkölcstelenség vagy részegség miatt volt bűnös, hanem langymeleg szíve miatt, anyagi jólétük okozta önelégültségük miatt. Sokunknak kellene bűnbánatot tartani ezen a két területen!" (Jel 3,18-19; 68. o.)

19. "Alamizsna helyett igazságosságot!" címmel megjelent a Justitia et Pax Bizottságok Európai Konferenciájának nyilatkozata, melyet még a pénzügyi válság 2008. őszi kirobbanása előtt fogalmaztak meg, és amelyről rövid beszámoló olvasható itt. A beszámolóból idézem a következő gondolatokat. "Az ENSZ közgyűlése az ezredfordulón nagyszabású célokat hirdetett meg a szegénység visszaszorítására és a harmadik világ fejlődésének elősegítésére.... Az eredmények sajnos nagyon kiábrándítóak. Ma is több mint egymilliárd ember él a társadalmi kirekesztettség állapotában kevesebb mint napi 1 dollárból. Mára már világos, hogy nem várható a kitűzött célok teljesülése.... A szegény országokat támogató programok fejlődésbarát szerkezeti reformok nélkül csak alamizsnának tekinthetők. A világkereskedelem jelenlegi struktúrája nem felel meg az igazságosság követelményének. A csereigazságosság elvének érvényesülését gátolja a szubvenciós verseny, valamint a szegény országokra gyakorolt nyomás, hogy nyissák meg piacaikat. Az eljárási igazságosság elve sérül a gyenge alkuerejű szegény országok és a döntésalakító nagyhatalmak közötti nemzetközi tárgyalásokban, szabályozási folyamatokban. Különösen az adhat okot aggodalomra, hogy a korábban főként állami kézben lévő közszolgáltatások, pl. a víz, az energia, az oktatási, és az egészségügyi ágazatok piacának megnyitása és magánosítása a szegénység miatti kedvezőtlen nyereségkilátások nyomán növelheti az ellátási nehézségeket." Vajon lesz-e valaha jelentős javulás?

20. Évek távlatából visszanézve úgy érzem, hogy bár sok igazság volt abban, amit annak idején megláttam, számadással tartozom több dologért, amit 2004 elejét követően tettem, mondtam és írtam. Mindenekelőtt a bűnbánat és bocsánatkérés hangján kell szólnom, mivel idővel be kellett látnom, hogy másokról túl keveset, magamról pedig túl sokat tartottam. Nagyrészt meghiúsultak szép reményeim, miközben sok fájdalmas igazsággal kellett szembesülnöm - elsősorban saját hiányosságaimat, bűneimet illetően. Gyakran okoz például szomorúságot, amikor környezetemben olyan hibákkal találkozom, amelyeket ma már magamban is felismerek. Ilyenkor kétszeresen furdal a lelkiismeret, hiszen könnyen lehet, hogy jelenlétük legalább részben a saját (korábbi vagy akár jelenlegi) bűneimnek, gyarlóságaimnak köszönhető.

21. Arra is rá kellett ébrednem, hogy Urunk mennyire szereti menyasszonyát, a keresztény egyházat - és benne a saját gyülekezetemet -, annak minden hibája ellenére. Nemcsak hogy "neki adott igazat" velem szemben - akkor is, ha időnként esetleg tévedett vagy helytelenül járt el -, hanem fel is használta a helyreigazításomra (legalábbis ahogy én láttam mindezt). Kénytelen voltam belátni, milyen képtelenül viselkedtem, amikor felfuvalkodva gőgös szavakra, gondolatokra és tettekre ragadtattam el magam. Hálás vagyok azért az elfogadásért, bátorításért, amit a hívő testvéreim részéről tapasztaltam, de sajnálom, hogy sok szeretetköteléket elszakítottam - talán helyrehozhatatlanul -, és hozzájárultam ahhoz az elidegenedéshez, amely egyébként is együtt jár korunk (keresztény) közösségeivel. Büszkeségem tiltja, hogy több hasonlóan fájdalmas példáról is írjak, de még jócskán lehetne folytatni a sort.

22. Ugyanakkor csodálatos volt megtapasztalni Urunk végtelen kegyelmét, amely sok vétkem ellenére annál ragyogóbban kiáradt rám, esendő bűnösre. Ettől a tökéletesség keresése közben már-már függetlenedtem volna, de jóságos Istenünk felnyitotta szememet, megláttatva velem, hogy nélküle semmi vagyok. Őbenne viszont minden az enyém (mienk, ld. Róm 8,32; 1Kor 3,22) - egyelőre csak hitben, de nagyon is valóságosan, hiszen foglalót is adott mindebből Szentlelkének személyében (Ef 1,13k; Vida-ford.), aki nagy szeretetével mindeddig megtartott a családommal együtt. Hála legyen Urunk kegyelmének kimondhatatlan ajándékáért! Sokat segített ennek felismerésében Philip Yancey Meghökkentő kegyelem c. műve.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02-2016.05.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)