Mikor engedelmeskedjen a feleség férjének, és mikor ne?

EZ AZ ÍRÁS ÍGY HIÁNYOS! LÁSD A házasságról SZÓLÓ CIKKET IS!

"Aki [jó] feleséget talált, kincset talált, és elnyerte az ÚR jóakaratát" (Péld 18,22; vö. [új] Károli; vö. 19,14).

Egyedül könnyű szentnek lenni, de próbáljuk csak meg egy családban!

0. Bevezetés. Amint azt egyre több kutatás igazolja (ld. pl. itt és itt), a házasság Isten által adott intézménye jótékony hatást gyakorolhat egészségünkre, és meghosszabbíthatja életünket. Ez azonban nem minden házasságról mondható el, vagyis nem következik be automatikusan. De mitől lesz jó egy házasság, hogyan lehet "jól csinálni"? Az alábbiakban főként a döntések területére koncentrálok, ahol - mint sok más területen is - igen könnyen esünk szélsőségekbe, és hajlamosak vagyunk sematikus, felületes válaszokat adni, nehezen ismerve el, milyen keveset tudunk erről a témáról is.

1. a. Minden házasságban alapvető gyakorlati kérdés, hogyan hozzák meg a döntéseket, kié legyen a vezető szerep. Ha legalább az egyik fél keresztény, az a kérdés is fölmerül, hogy mit mond erről a Szentírás. Komoly keresztények esetében ez nem hatalmi kérdés, hanem Isten hűséges követésének kérdése. Az Ef 5,24-ben azt olvassuk: "amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak, úgy engedelmeskedjenek az asszonyok is a férjüknek mindenben". Péter pedig hozzáteszi: "Ugyanígy, ti asszonyok, engedelmeskedjetek férjeteknek, hogy ha közülük egyesek nem engedelmeskednek az igének, feleségük magaviselete szavak nélkül is nyerje meg őket, felfigyelve istenfélő és tiszta életetekre" (1Pt 3,1k; Péter tapasztalatból beszélt; ld. a A szegénységről és az áldozatvállalásról c. írás 14-15. pontját). A Biblia tanítása tehát e tekintetben egyértelmű. Vagy mégsem? Sokáig egyértelműnek véltem, de a későbbi évek során többször változott az álláspontom. Írásom első változata még korábbi véleményemet tükrözte, melyről a későbbiekben szólok.

1. b. Mi, férfiak látszólag túl nagy "előnyt" vagy hatalmat kaptunk Istentől, amikor azt mondta, hogy a feleség mindenben engedelmeskedjen a férjének. Igen ám, de mondott mást is, amiről mi hajlamosak vagyunk megfeledkezni, és ami megakadályozza a hatalmunkkal való visszaélést. Azt mondta, hogy úgy szeressük a feleségünket, mint magunkat, és mint ahogy Krisztus szerette az egyházat, amikor önmagát adta érte (Efezus 5). Ha csakugyan így szeretjük a feleségünket, akkor biztosan nem erőltetjük rá az akaratunkat, hanem kikérjük és messzemenően figyelembe vesszük a véleményét, sőt az érzéseit, tetszését vagy nemtetszését is. Isten is így szeret minket, és Krisztus is az egyházat. Óriási szabadságot ad neki (nekünk) az egyéni és közösségi döntések szinte minden területén, tág teret biztosítva a kreatív gondolkodásnak, tervezésnek, a személyenkénti és helyenkénti különbségeknek. Mennyivel jobb és értékesebb az így kibontakozó szeretet és szolgálat a pusztán (rab)szolgai engedelmességnél - akár a hívő egyénről vagy közösségről, akár a feleségről van szó! (Ld. az Ézs 58-at, különösen a 6. versét.)

1. c. Annál is inkább igaz ez, mert meggyőződésem, hogy Isten nemcsak Ádámnak adta "hozzáillő segítőtársként" Évát (1Móz 2,18), hanem ma is minden férjnek így adja a feleségét. Szerintem ez még nem hívők esetében is így történik - mert Isten "azt akarja..., hogy mindenki megtérjen" (2Pt 3,9), és ennek érdekében cselekszik is -, de hívők esetében duplán, hiszen Ő mindennel a javukat szolgálja (Róm 8,28). Tehát a házastársakat is azért rendeli egymás mellé, hogy kiegészítsék, jó irányban formálják, csiszolják egymást - és Ő tudja igazán, mire van szükségük. Ez a kölcsönös formálódás persze csak akkor fog igazán jól működni, ha a házastársak is hagyják: ha a férj valóban szereti a feleségét, és a feleség tisztelettel aláveti magát a férjének. Amint a gyülekezetünk egyik elöljárója szokta mondani, a férjnek csak 51%-os "szavazati többsége" van, ezért folyton egyeztetnie kell a feleségével, nem élhet pusztán az erőfölényével - vagy inkább nem akar élni vele szeretetből és egymás kölcsönös alakítása végett.

1. d. Szeretünk olyan kifogásokat felhozni, hogy nem Isten szerint választottunk társat, meg hogy a házastársunk (talán) nem hívő. Mindez azonban szerintem nem befolyásolja a fenti igazságokat, mert Isten szuverenitását nem csökkentik az emberi tévedéseink, sőt bűneink, hitetlenségünk sem. Természetesen ezeknek előbb-utóbb megisszuk a levét (sokszor mások is, de ez Isten mindenre kiterjedő gondviselése révén végül náluk is a "helyére kerül", hiszen neki a hajszálainkra is gondja van, ld. Lk 12,6-7), de Ő még ezeket is felhasználja a javunkra - ami persze nem zárja ki, hogy fenyítéssel, súlyosabbá váló próbákkal éri el a célját. Hiszem, hogy ez az elv lényegében még akkor is érvényesül, ha a két házastárs közül csak az egyik "van a helyén" és végzi el a feladatát; legalábbis saját maga biztosan learatja majd ennek gyümölcsét, de alighanem a házasságuk is sokkal jobb lesz tőle.

1. e. A gyakorlatban - ahogy valaki mondta - könnyen becsapjuk magunkat azzal, hogy "a kapcsolatunkat próbáljuk javítani" ahelyett, hogy egyszerűen a másik javára törekednénk. Amikor "a kapcsolat megjobbításán" fáradozunk, sokszor tulajdonképpen a saját tetszésünket keressük, mivel önző módon a saját kedvünknek megfelelően kívánunk változtatni a "kapcsolaton", vagyis a társunkon. Sokkal tisztább és jobb a helyzet, ha egyszerűen a másik félre figyelünk, és azt keressük, ami neki örömet szerez, ami a javát, épülését szolgálja. Ennek a sarkos igazságnak a másik oldala is igaz, ld. a "Határaink: a felelősségteljes, érett és fegyelmezett szeretet elsajátítása - Az egyéni és közösségi konfliktusok és problémák biblikus megoldásának kulcsa - Hogyan tudunk hatni kapcsolatainkban a másik félre annak együttműködése nélkül?" c. írást, különösen a párhatárokról szóló részét, amely a témában az általam ismert legjobb könyvet mutatja be.

1. f. John Stott írja az Efezusi levél magyarázatában ("A Biblia ma" sorozat, Harmat, 1994), az Ef 5,21-33-at összefoglalva: "Az engedelmesség elvárása az általános keresztyén kötelezettség egy konkrét esete. Vagyis azt a parancsot, hogy 'asszonyok, engedelmeskedjetek' (22. vers) megelőzi az az elvárás, hogy 'engedelmeskednünk kell egymásnak' (21. vers). Ha tehát a feleségnek kötelessége, hogy feleségként engedelmeskedjék férjének, akkor viszont a férjnek mint Isten új társadalma tagjának engedelmeskednie kell feleségének.... A férjeknek úgy kell szeretniük, ahogyan Krisztus tette.... Ha egy keresztyén férj csak részben megvalósítja ezt az eszményt, már az evangéliumot hirdeti anélkül, hogy egyszer is szóra nyitotta volna ajkát, mert az emberek a szeretetnek azt a minőségét látják benne, amely Jézus Krisztust a keresztre vitte.... A feleség engedelmessége nem más, mint a szeretet másik oldala.... Mit jelent az, hogy 'engedelmeskedni'? Azt, hogy magunkat adjuk valakinek. Mit jelent az, hogy 'szeretni'? Azt, hogy magunkat adjuk valakiért, ahogyan Krisztus 'önmagát adta' az egyházért. Így tehát az 'engedelmesség' és a 'szeretet' egyazon dolog két oldala, nevezetesen az önzetlen önfeláldozásé, ami a tartós és fejlődő házasság alapja. Nem mintha az önfeláldozás könnyű volna.... Az igazság az, hogy az önfeláldozás fájdalmas, bár ez a szolgálat módja és az önmegvalósítás eszköze. Szeretet és fájdalom - úgy tűnik - elválaszthatatlanok egymástól, különösen az olyan bűnösökben, amilyenek mi vagyunk.... Ne várják tehát a házastársak, hogy konfliktusok nélkül találják meg a harmóniát; arra kell törekedniük, hogy szereteten, tiszteleten és igazságon alapuló kapcsolatot építsenek ki.... Ha odaadom magamat valakiért, ezt csak azért tehetem, mert olyan nagyra értékelem a másikat, hogy feláldozom magam érte, hogy ő még teljesebben kifejleszthesse személyiségét. Elveszítem magamat, hogy a másik megtalálhassa magát - ez Krisztus evangéliumának lényege. És ez a lényege a házasságnak is, mert ahogyan a férj szereti feleségét és felesége engedelmeskedik neki, mindketten azt keresik, hogy a másik teljesebben önmaga lehessen a nemek egymást kiegészítő harmonikus egységében."

2. a. A másik idevágó alapelv az ApCsel 5,29-ben található: "Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek". A feleségnek tehát csak akkor nem kell (sőt tilos) engedelmeskednie, ha a férje olyasmit kér tőle, ami a Biblia szerint bűn, vagy szilárd meggyőződése szerint ellentétes azzal, amit Isten vár tőle. Az utóbbi esetben azonban vigyáznia kell, nehogy a saját vágyait keverje össze Isten elvárásával; biztosnak kell lennie abban, hogy Isten akaratát követi. Ugyanez a helyzet a szülő-gyerek és az úr-szolga (főnök-beosztott) viszonyban, valamint a törvények betartásával kapcsolatban is. Az alávetett fél nem bírálhatja felül önkényesen "fölöttesének" döntéseit (sem a törvény rendelkezéseit), csak ha szilárd meggyőződése, hogy jobban látja Istennek a konkrét helyzetre vonatkozó akaratát (ez gyermekek esetében elég ritka lehet). Csakis azt a rendelkezést szabad (kell) megszegnie, amely ellentétes Isten (Igéjének) rendelkezésével - pl. abortusztörvény. A feleségnek és a szolgának kifejezetten mondja az Ige, hogy úgy engedelmeskedjen urának, mint az Úrnak, és amint az egyház engedelmeskedik Krisztusnak (Ef 5,22-24; 6,5-7), s a feleségnek félnie kell a férjét (Ef 5,33; Károli). Szerintem egyébként ez a hasonlat kölcsönös, és Pál a jó feleség és egyház példáját állítja elénk: egyik sem a maga feje vagy vágyai után megy, hanem engedelmesen követi és szolgálja urát. A férjet Isten a család fejévé hívta el, és erről a megbízatásáról nem is mondhat le. (Az "egyenlősdi" hívei szerint a férj "fej" szerepe csupán azt jelenti, hogy ő a belőle teremtetett feleség "forrása" [1Móz 2,21k], de ez az elképzelés nyilvánvalóan ellentmond az Ef 5-nek, ahol a fej fogalma egyértelműen az alávetettséggel vagy fölérendeltséggel és az engedelmességgel vagy vezetéssel kapcsolatban szerepel.) Van, aki az engedelmességnél jobban szereti a "felelősség" kifejezést: elsősorban a férjé a felelősség a családban - és ez a fentiek egészét magában foglalja. A férj és a feleség feladata független egymástól olyan értelemben, hogy a férjnek akkor is úgy kell szeretnie feleségét, ha az nem (mindenben) engedelmeskedik neki, ahogy Krisztus szereti az engedetlen egyházat; s a feleségnek akkor is engedelmeskednie kell, ha (érzése szerint) a férje nem (eléggé) szereti őt (1Pt 3,1k).

b. A házasság a lelki (spirituális) egységre épülő bizalmi viszony, s ezt a bizalmat meg kell nyerni, "ki kell érdemelni", akárcsak a férj "főpapi" szerepét, amely nem jár együtt automatikusan a nemével. A feleség engedelmessége szorosan összefügg a férj szeretetével. Minden ember és minden kapcsolat egy "csomagterv", melynek egyes elemeit nem lehet külön kezelni. Ha a kapcsolat beteg, nem lehet rögtön elvárni a felektől a Biblia szerinti működést (pl. az engedelmességet), ahogy egy sérült térdű embert is hiába utasítanánk futásra. (A továbbiakban általában az egészséges, biblikus házasságot igyekszem elemezni.) A feleség részéről kényelmes megoldás, ha mindenben engedelmeskedik a férjének (kivéve a bűnt), őrá hárítva a felelősséget. Ahogy férjének hite nem üdvözíti őt, úgy más területeken is az ő felelőssége az önálló döntés - elsősorban Krisztus követése terén, de pl. gyermekei nevelésének egyes kérdéseiben is, hiszen anyaként legalább olyan fontos szerepet tölt be, mint feleségként. Isten általában nem azt várja tőlünk, hogy a ránk bízott feladatot a környezetünktől függetlenül a lehető leggyorsabban és legjobban megoldjuk, hanem egy (vagy több) közösségbe helyez minket, amelyre közben szintén hatnunk kell (és amely formál bennünket). Jézus jobban boldogult volna egyedül, mégis sok időt szánt a gyakran értetlen és ügyetlen tanítványokra, hogy felkészítse őket későbbi szolgálatukra, utukra. Mi is beleérthetjük az elhívásunkba a körülöttünk levő emberek felkészítését, segítését. Ha úgy látjuk, hogy még nem tartanak ott a fejlődésben, ahol mi, könnyen tévútra jutunk, hiszen Isten más módon, más állomásokon keresztül is vezetheti őket.

c. Mivel ideális esetben a férj és a feleség teljes egységben követi Jézust (egy akaraton vannak), az engedelmesség Isten megoldása arra az esetre, amikor valami miatt eltértek ettől az ideális helyzettől. Többféleképpen lehet közeledni az eszményi állapot felé, s úgy tűnik, a legtöbb mai házaspár nem az engedelmesség felől próbálja megközelíteni. Mindegyik megközelítésnek megvannak a maga sebezhető pontjai és hibalehetőségei, így az engedelmesség útjának is. Bár ez az út ma sokak szerint elavult, én mégsem mernék más megoldást javasolni vagy mással kísérletezni. S ha az ember hibázik is ezen az úton, mégis csak ez Isten útja, és pusztán ezért tetszhet Neki, értékelheti az ember hűséges engedelmességét. Ugyanakkor a gyakorlatban sok olyan helyzet adódhat, amikor inkább az segít, ha a férj és a feleség külön-külön a Szentlélek közvetlen vezetését keresi és próbálja alkalmazni az inkább őhozzá tartozó területeken (pl. a feleség a főzésben), a közös területeken pedig "demokratikusabb" (vagy inkább testvériesebb) módon, két érett hívő "közösségében" együttműködve és kommunikálva próbálnak megoldást találni. A férj helyzetével való visszaélést nemcsak az őszinte, nyílt házastársi kommunikáció akadályozhatja meg, hanem a testvérek, gyülekezeti vezetők bölcs tanácsa és segítsége is - amennyiben rendelkezésre áll, és a házaspár kész élni vele.

3. Egyesek szerint a feleségnek "vétójoga" van (a férj súlyos kérdésekben nem dönthet a felesége egyetértése nélkül), vagy legalábbis "egyetértési joga": ha az idő sürget (a döntést adott határidőig meg kell hozni), akkor a férj dönthet a felesége egyetértése nélkül is. Egyik változatot sem tudom elfogadni, mert ha nincs határidő, akkor sem mindig lehet a végtelenségig várakozni (pl. Ábrahámnak meddig kellett volna várnia Sára beleegyezésére, mielőtt Isten hívására elindul Háránból?). Ilyen esetekben ki dönti el, hogy meddig kell folytatni az "egyeztetést"? Szerintem a férj. Egyébként Sára engedelmességével kapcsolatban az 1Pt 3,6-ban ugyanazt a görög szót használja az Ige, mint a gyermekek engedelmességével kapcsolatban.

4. A férjnek természetesen szeretnie kell a feleségét, mint önmagát, és mint ahogy Krisztus szerette az egyházat (Ef 5). Ha a Lélek vezeti őket, akkor egyetértésben lesznek egy Jézust követő, egységben levő házaspárként, amely mint "szent kettősség" még teljesebben tükrözi a Szentháromság Isten képmását, mint külön a férj és a feleség (Jézus is alávetette magát az Atyának, s a Szentlélek Jézust dicsőíti, az övéből merít; Jn 16,13k). Micsoda bizonyságtétel lenne ez a mai csonka, megnyomorodott, összevissza vagy hiányzó családok között! Ha még sincs egyetértés, akkor fontos, hogy a férj meghallgassa felesége véleményét, de ha ez sem használ, akkor kezdődik az engedelmesség (ha egyetértenek, akkor nincs szükség - sőt lehetőség - az engedelmességre). Szerintem alapvetően csakis az Ige e tanításának (a feleség a férje engedelmes segítőtársa) elfogadása oldhatja meg a házasságok mai válságát. S ha a feleség nem engedelmeskedik férjének, hogyan engedelmeskednek majd a gyerekek?

5. Egy nehéz kérdésben a házaspár tanácsot kérhet hívő testvéreitől, de azt nem köteles elfogadni, hiszen a férj és a feleség ismeri a legjobban a saját helyzetét, és őket is vezeti a Szentlélek. A gyülekezet csak akkor "szólhat bele" a dolgukba, ha egyértelmű bűnről van szó (ld. Mt 18). Máskülönben oda juthatunk, mint azok a gyülekezetek (Magyarországon is tudok ilyenekről), ahol a vezetők döntik el, kik házasodnak össze. Amikor pl. egy német testvérem magyar feleségének meggyőződése ellenére úgy döntött, hogy Németországba költöznek, a gyülekezetünk elöljárói nem csináltak belőle nagy ügyet, bár később ő is úgy látta, hogy rossz volt a döntése. Az övé a felelősség.

6. Fontos tehát, hogy az Igéhez ragaszkodjunk, csak ez tud megőrizni minket a súlyos tévedésektől. Az Ef 5,33-ban például azt olvassuk: "az asszony pedig félje a férjét". Az eredeti szövegben a "fél" szó helyén a phobeo ige áll, ebből származik a fóbia szavunk. Mégis a "tisztel" szóval adták vissza a legtöbb fordításban (kivéve Csia Lajos, Vida Sándor és Károli fordításait). Ugyanezzel a szóval utal az Újszövetség az istenfélelemre is. Nem emlékszem, hogy olvastam volna erről az általam ismert kb. 10 könyvben, amely a keresztény házasságról szól (bár céloz erre a Scheunemann házaspár "Boldogság és hűség egy életen át" c. könyve [Evangéliumi Kiadó], amely mind a feleség engedelmessége, mind a válás tekintetében jó tanítást nyújt). Ezt az általam megkérdezett feleségek közül csak egyvalaki tudta, s történetesen ő volt az egyetlen feleség, akiről úgy tudtam, hogy engedelmes (és hívő) - s a férje is ilyennek tartotta őt! Tudtommal éppen akkor tért meg igazán, amikor elhatározta: mindenben engedelmeskedni fog a férjének. Egyébként azt hiszem, a legtöbb feleség esetében ez a döntés szinte felér a megtéréssel. Emiatt mintha a nők könnyebb helyzetben is lennének, bár ezt a döntést távolról sem könnyű meghozniuk. Az idősebb asszonyoknak is arra kell tanítaniuk a fiatalabbakat, hogy férjük iránt engedelmesek legyenek (Tit 2,3-5).

7. Egyesek (pl. Dave és Claudia Arp "A házasság második fele" c. könyvükben), azt állítják, hogy a keresztény házaspárok választhatnak, melyik házasságmodellt követik: a hagyományos, hierarchikus házasságot vagy az "összetartó", demokratikus jellegű házasságot, melyben a férj és a feleség egyenlő "szavazati joggal" rendelkező "társpilóták". Az utóbbi modell mellett általuk felhozott legerősebb bibliai érv az Ef 5,21: "Engedelmeskedjetek egymásnak, Krisztus félelmében." E nézet szószólói szerint ez a vers a keresztény feleségnek és férjnek szóló következő szakaszt vezeti be, így azt jelenti, hogy a férj és a feleség kölcsönösen engedelmeskedjen egymásnak, pontosabban vesse alá magát a másiknak (ld. Csia fordítását). Mivel a Biblia eredeti, ihletett görög szövegét nem osztották bekezdésekre (sőt írásjelekkel, de még szóközökkel sem tagolták), ugyanilyen joggal mondhatjuk azt is, hogy az Ef 5,21 az általában a keresztényeknek szóló megelőző szakaszt zárja le, vagy legalábbis egyfajta átvezetést képez a két szakasz között, így azt jelenti, hogy a keresztények általában vessék alá magukat egymásnak: éljenek kölcsönös szeretetben (Ef 5,2) és tiszteletben, megtartva az Istentől származó jó rendet úgy, hogy mindenki engedelmeskedik a SAJÁT feljebbvalójának (a feleség a férjének, a gyermek a szüleinek, a szolga az urának). Nyilván nem arról van itt szó, hogy mindenki mindenkinek engedelmeskedjen, mert ez képtelenség. A bibliaértelmezés általános szabálya (melyet a legtöbb értelmes ember alkalmaz akkor is, ha egy tetszőleges könyvet olvas, és esetleg még nem is hallott a Bibliáról és annak magyarázatáról) azt diktálja, hogy a kevésbé világos igehelyeket a világosabb, egyértelműbb szakaszok fényében értelmezzük. Az Ef 5,24 és az 1Péter 3,1-2 félreérthetetlenül kimondja, hogy a feleség mindenben engedelmeskedjen a férjének (az alávetettség engedelmességet is jelent: Sára Ábrahám iránti példás engedelmességével kapcsolatban az 1Pt 3,6-ban ugyanazt a görög szót használja az Ige, mint általában a gyermekek engedelmességével kapcsolatban), még akkor is, ha a férje nem engedelmeskedik (pontosabban: nem hisz) az Igének. Ezeknek a világos isteni parancsoknak egyetlen igeszakasz sem mond ellent egyértelműen (szerintem még homályosan sem), ezért nem szabad egy ezzel ellentétes tanítást fölépíteni az ilyen értelmezést tekintve legalábbis erősen kétséges Ef 5,21-re.

8. Arpék nem szólnak róla, de logikusan fölmerül az a kérdés is, hogy ha egy keresztény házaspár a hierarchikus modellt választja, akkor lehet-e az asszony a család feje. Ezzel a papucsférjek helyzetét szentesítő nézettel még nem találkoztam (pedig az ilyen helyzetben levő sok férj talán örülne neki), de ha már "szabad a vásár", miért ne lehetne ezt is ugyanolyan joggal választani, mint a másik két lehetőséget? Vagy talán a Biblia mégis inkább a férj vezető szerepe mellett szól?! Erről jut eszembe egy férjnek az a mondása, hogy náluk a felesége csak a kis dolgokban dönt, de házasságuk addigi 20 évében csak kis dolgok történtek. Sok papucsférj nem is ismeri (f)el, hogy az.

9. Ezenfelül minden keresztény jegyespárnak el kellene döntenie, hogy a három modell közül melyiket választja. De mi van akkor, ha a házasságkötés után az egyik fél egyszer csak rájön, hogy rosszul választott, és meggondolja magát? Az "összetartó házasság" mellett hozzák fel azt az érvet is, hogy a keresztény vezetés valójában szolgálatot jelent. Ez igaz, de ugyanezeket az érveket a szülő-gyerek kapcsolatban is föl lehetne használni! Ezek szerint a gyermek sem tartozik feltétlenül engedelmeskedni szüleinek (Ef 6,1-3), hanem a keresztény család választhat "egyenjogú" modellt is, vagy éppen olyat, amelyben a gyermek irányít? (Sok családban ez történik a gyakorlatban, s számos gyermek az erős egyénisége szempontjából valóban alkalmasabb lehet a vezető szerepre, mint a szülei.) Egy tökéletes családban működnének ezek az elvek (bár ott nem is lenne szükség vezetésre, mert mindenki úgyis Krisztust követné), de sajnos, a földi családokban szükség van vezetőre, aki nézeteltérések esetén (szeretettel, szolgálva, figyelembe véve a többiek véleményét és szükségleteit) meghozza a döntéseket - és a Biblia szerint ez a vezető a férj. Hasonló a helyzet a különböző csoportok élén álló vezetőkkel: talán nem hozhatnak olyan döntéseket, amelyekkel a csoport tagjai nem (mind) értenek egyet? A vezetőknek valóban szolgálniuk kell, de ez egy másik kérdés. A többségi szavazással egyebek mellett az a baj, hogy a szavazók általában nem veszik eléggé komolyan a döntést, mivel annak csak egy kis része hárul rájuk (konkrétan a házasságban pedig igen nagy a szavazategyenlőség esélye, ami patthelyzetet eredményezhet). Ahogy Dennis Rainey mondta: "Ha ketten ülnek egy lovon, egyiküknek elöl kell ülnie." Michael Easley pedig hozzáteszi: "Aki azt mondja, hogy félúton találkozunk, az rosszul ítéli meg a távolságot." Mindkét idézet forrása "A házasság művészete" c. kiváló videofilm-sorozat és könyv, melyek szerintem nagyon biblikusan, mélyen és kiegyensúlyozottan tárgyalják a házasság témakörét (ld. ahazassagmuveszete.hu és theartofmarriage.com). Isten tehát a férjre bízta a család vezetését, és ezt tőle is fogja számon kérni, függetlenül a férj magyarázkodásától. Ezért a férj nem mondhat le vezető szerepéről, melyre Isten elhívta, "hiszen az Isten ajándékai és elhívása visszavonhatatlanok" (Róm 11,29).

10. Egyesek szerint a feleség engedelmességének parancsa az adott korhoz, kultúrához kötődő rendelkezés, és ma már csak a társadalom általános rendjének megtartása, valamint az általános alázat és "engedelmesség" kötelező érvényű, vagyis a feleségnek nem kell mindig engedelmeskednie férjének. Könnyű belátni, hogy ma is ugyanolyan eredményhez vezet az engedelmesség mellőzése, mint 2000 évvel ezelőtt, s ez nemcsak a házasságok csődjét eredményezheti, hanem a cégek (főnök és beosztott viszonya) és általában a családok (szülő és gyermek viszonya) csődjét is! Hogy akkor miért nem mennek csődbe olyan gyakran a keresztény házasságok? Egyrészt elég gyakran csődbe mennek. Másrészt ez valószínűleg azért nem történik meg sokkal gyakrabban, mert sok (keresztény és nem keresztény) házasság a gyakorlatban egyfajta "kvázipatriarchális" modellre épül: "inkább" a férj a vezető, mint a feleség. Ez a valóságban kb. annyit jelent, hogy mindkét félnek van némi mozgástere, a feleség dönthet "kis" dolgokban, a férj "nagyobb" dolgokban, de az igazán fontos döntésekhez mindkét fél jóváhagyása szükséges. S mivel egyikük sem veszi túl komolyan Krisztus követését, tartósan megmaradhat az egységes és szép (keresztény) házasság látszata. Azonban ugyanezzel az érveléssel azt is mondhatnánk, hogy ma már a gyermek sem tartozik engedelmeskedni szüleinek, azok nem fenyíthetik meg őt - és általában minden kérdésben hozzáigazíthatjuk Isten örök Igéjének tanítását a korszellemhez. Én ezt rendkívül felelőtlen és veszélyes dolognak tartom, és a leghatározottabban elutasítom. Szerintem csak akkor szabad feltételeznünk, hogy a Biblia egy tanítása korhoz kötött, ha erre az Ige kifejezetten utal. Ami pedig a házastársak e felemás és álságos helyzetét illeti, ez véleményem szerint szintén felelőtlenség, hiszen már most az életük legfontosabb döntései múlhatnak rajta, nem is beszélve arról, ha később egy komoly ügyben nem tudnak egyetértésre jutni. Természetesen lehetnek dolgok, amelyekhez a feleség jobban ért, és ilyenkor a férjnek általában célszerű hallgatnia rá, de a döntés joga akkor is a férj kezében van.

11. Érdekes, hogy az újszövetségi történelem kb. 2000 évében (és általában az ószövetségi időkben is) Isten népe, sőt a legtöbb pogány nép természetesnek tartotta, hogy a családban a férj vezet, s a feleség engedelmeskedik. Elisabeth Elliot pl. az esküvői szertartásának keretében engedelmességet is fogadott a férjének (ld. A szeretet ára c. könyvét, Jó Hír, é.n., 97. o.). Az általam ismert 7 magyar nyelvű bibliamagyarázat közül 6 nyíltan kimondta ezt az elvet (az Ef 5,24; 1Pt 3,1k; 1Kor 11,8k; 1Tim 2,13k; Kol 3,18; 1Móz 3,16 teljesen világos tanításának fényében mást nem is mondhatnának) - természetesen eltérő hangsúlyokkal és határozottsággal (a legrészletesebben John Stott foglalkozik a témával, ld. az 1. pontbeli idézetet). Az egyetlen kivételt a Szent István Társulat által kiadott katolikus Biblia jegyzete jelentette, amelyben nem találtam erre utaló jelzést. Ezen elv tudatában jelenthette ki Józsué: "én és az én házam népe az Urat szolgáljuk!" (Józs 24,15.) Az általam ismert családok alapján úgy látom, elég szoros összefüggés van a feleség engedelmessége és a gyermekek engedelmessége között - ami szerintem részben azon múlik, hogy a férj milyen jó vezető, részben azon, hogy a feleség mennyire támogatja őt, és mennyire mutat példát az engedelmességben. Megjegyzendő még, hogy Pál apostolt egyesek nőgyűlölőnek és a nők elnyomójának tekintik, pedig éppen ő volt az, aki az addigi helyzetet a feje tetejére állítva visszaadta a nők méltóságát. A korabeli Rómában a nőket nagyjából a férj kénye-kedvének kiszolgáltatott rabszolgáknak tartották, akiket uruk bármikor elküldhetett, s fontosságban csak a férj szülei és gyermekei után következtek. Pál viszont forradalmi módon egyenlőnek tekintette Krisztusban a nőket és a férfiakat (Gal 3,28), s kijelentette: "Hasonlóképpen a férfiak is szeressék a feleségüket, mint a saját testüket" (Ef 5,28). Ugyancsak forradalmian gondolkodott a rabszolgákról.

12. Szabó Imre református lelkész "Sírjanak a papok" c. önéletrajzának 162. oldalán leírja egy mosónő bizonyságtételét, akivel szörnyen bánt részeges férje: elszedte a pénzét, félholtra verte a gyermekeik előtt, s a lakásukba hozta a nőit. Miután a mosónő megtért, a férje még rosszabbul bánt vele, s követelte, hogy mossa meg nőjének a lábát, mielőtt a hitvesi ágyba fekszenek. Isten azt mondta neki: megbocsátottam neked és szeretlek téged, pedig énelőttem nagyobb bűnös vagy, mint a férjed teelőtted. Te is bocsáss meg hát neki, és szeresd őt. A mosónő ettől kezdve szó nélkül megtette mindazt, amit a férje kért tőle. Az végül ezt mondta neki: "Megfojtalak, ha ezt nem hagyod abba! Te csak ne szeress engem, mert ezt nem tudom elviselni!" Nem mondom, hogy ez minden hasonló helyzetben levő nő számára törvény, de azért meggondolandó. (Ma egy nő könnyen elvitetheti erőszakoskodó férjét.) De vajon alkalmazhatja ezt az elvet egy férj is? Talán igen: ha például (átmenetileg vagy részlegesen, egyes területeken) szeretettel elviseli erős akaratú felesége mellett a "papucsférj" szerepét, amennyiben a hitvese nem hajlandó lemondani a vezetésről. Ezt azonban egy keresztény férjnek általában nem tanácsolnám, s mindenképpen igyekeznie kell meggyőzni feleségét a helyes szereposztásról. (Az egész bekezdést vö. az 1.e. pontban említett "Határaink-kal!)

13. Kérdésünkre tehát röviden a következő választ adhatjuk: a feleség félje a férjét, és mindenben engedelmeskedjen neki mint az Úrnak, kivéve ha Isten (Igéje) mást mond neki; a férj mindenben áldozatot vállalva szeresse feleségét mint önmagát és mint Krisztus az egyházat (Ef 5,21-33; 1Pt 3,1k; ApCsel 5,29). Korábban úgy gondoltam, hogy a feleségnek csak abban nem kell engedelmeskednie, amit az Ige bűnnek mond. Ez azonban így nincs benne a Bibliában, s ha hisszük, hogy a Szentlélek a feleséget is személyesen vezeti, akkor nyilván ő is engedelmességgel tartozik közvetlenül Neki, akárcsak a férj - méghozzá olyan dolgokban is, amelyek nincsenek leírva feketén-fehéren a Bibliában: pl. menjen-e gyülekezetbe (egy adott napon) vagy imaórára, és konkrétan hova, milyen keresztény irodalmat olvasson és milyet ne, stb. Tehát a feleségnek is nagy a személyes felelőssége, döntési köre. Nincs kiszolgáltatva férje kényének-kedvének, minden szeszélyének. Általában persze jó, ha engedelmeskedik neki, de ha Isten vezetéséről más a szilárd meggyőződése, akkor azt kell követnie. Amennyiben bensőséges kapcsolatban van a férjével, jobban rá meri bízni magát. Végső soron azonban mindkettőjüknek Istenben kell feltétlenül megbízniuk.

14. Ezek szerint a házasságban egy nehéz kérdést nem lehet olyan egyszerűen eldönteni, hogy amennyiben nem szól róla konkrétan a Biblia, elég a férj döntésére hagyatkozni. Ha mindketten szilárdan meg vannak győződve a (különböző) véleményükről, tovább kell keresniük Isten vezetését - ő ugyanis nyilván egyetlen dolgot akar, nem kettőt. Nemcsak a feleségnek, hanem a férjnek is gyakran le kell mondania akaratáról, elismerve a másik szükségleteit. Ilyen értelemben helyénvaló a házastársak kölcsönös "engedelmességére" (is) vonatkoztatni az Ef 5,21-et. Nagyon találóan ír erről Mike Mason "A házasság misztériuma" c. rendkívüli könyvében (Harmat, 1997, 147-156. o.): "A házassággal kapcsolatos egyik legáltalánosabb illúzió úgy szól, hogy a házasság szentély, az idegen és kíméletlen világban családiasságot és védettséget nyújtó fészek, amelytől azt várjuk, hogy enyhítse az élet állandó változásainak és kihívásainak szigorát, s csökkentse életünkben a megrázkódtatást... A szerelem akár úgy is értelmezhető, mint korlátlan felhatalmazás mindenfajta önzés és gonoszság jóváhagyására, mint egy különleges engedélyt tartalmazó határozat arra, hogy két ember vétkezhet egymás ellen... Az otthon nem várkastély, sokkal inkább kolostor... Ezért joggal nevezhetjük a házasságot szerzetesrendnek, a vallásos élet sajátos kategóriájának. Olyan szerzetesség ez, amelyben a szüzességi fogadalom és fegyelem helyére a hűség esküje és fegyelme, a szegénységi fogadalom helyére az egyén életének és javainak fenntartás nélküli megosztása lép... Nem egy külső vagy ránk kirótt dolognak vetjük alá magunkat, pusztán csak annak, amit tiszta szívünkből magunk választottunk. Nem egyszerűen az élet viszontagságainak adjuk meg magunkat, hanem sajátos bajoknak, csalódásoknak, igazságtalanságoknak, gyakran keserves bizonytalanságoknak, izgalmaknak és a világ minden megszenvedett kegyetlenségének - úgy, ahogy mindezek történetesen egy másik ember lényében és lényén keresztül kifejeződnek."

15. Ha ilyen nehéz felismerni Isten Igéjének értelmét ebben a kérdésben, akkor talán ő nem fogalmazott elég egyértelműen? Szerintem a lehető legegyértelműbben fogalmazott - csupán a valóság bonyolult kissé, és a mi értelmünk homályosult el nagyon a bűneink miatt. Ez persze nemcsak e téren van így; mi, keresztények igen gyakran homályosan látunk például az anyagiak terén. George Verwer, az Operation Mobilisation alapítója írja "Nincs visszaút" c. könyvében, hogy 19 évesen mély benyomást tett rá egy evangélista prédikációja. Utána odament a férfihoz, és megkérdezte tőle, hogy szerinte tudott-e hatni a gyülekezet drága ruhákban és autókkal járó tagjaira. A szintén elegánsan öltözött igehirdető így válaszolt: "Nézze, fiatalember. Én evangélista vagyok, ez az életem. Azzal keresem a kenyeremet, hogy prédikálok, és végzem Isten munkáját. Amiről beszéltem, az mind igaz, de kétlem, hogy bárki is valóban úgy élne, kivéve talán, ha háború lenne" (48. o.). Az igazság az, hogy háború van, csak mi, hívők "bealudtunk", és nemigen érzékeljük, milyen intenzitással dúl körülöttünk a lelki harc. Ébredjünk fel!

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2005.02-2016.10.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)