Wesley János 40. prédikációja: A keresztyén tökéletesség (Fil 3,12)
Forrás: John Wesley: Prédikációk III. (Názáreti Egyház Alapítvány, Budapest, 2007)
Bedőné Kriszt Éva fordítása. Engedéllyel felhasználva.
Lásd a figyelmeztetést itt!
XL. prédikáció
A keresztyén tökéletesség
(Christian Perfection)
"Nem mondom, hogy már elértem, vagy hogy már tökéletes volnék."
(Filippi 3,12; Károli)
1. Aligha van a Szentírásban olyan kifejezés, amely ennél több botránkozást okozott volna. Sokan nem szenvedhetik a "tökéletes" szót. Irtóznak már a hallásától is. Aki pedig a "tökéletességet prédikálja" (miként mondani szokás), vagyis azt állítja, hogy az ebben az életben elérhető, az felette igen kiteszi magát annak, hogy a pogánynál vagy a vámszedőnél is rosszabbnak tekintsék. [Mt 18,17]
2. Következésképpen némelyek azt javasolják, hogy hagyjunk föl eme kifejezések használatával, "mivel oly sok botránkozást okoztak". De vajon nem használja-e ezeket Isten igéje? Ha igen, milyen hatalomnál fogva hagyhatja el őket Isten bármely követe, még ha mindenki megbotránkozik is? [Mt 26,33] Nem így tanultuk a Krisztust [Ef 4,20], és az ördögnek sem adhatunk ily módon helyet [4,27]. Amit Isten mondott, azt mondjuk mi is, akár hallgatnak rá, akár nem törődnek vele az emberek [Ez 2,5.7; 3,11]: tudván, hogy Krisztus bármely szolgája csak akkor lehet "mindenki vérétől tiszta", ha "nem vonakodott attól, hogy hirdesse nekik az Isten teljes akaratát" [ApCsel 20,26-27].
3. Ezért tehát nem hagyhatjuk el eme kifejezéseket, hiszen látjuk, hogy azok Isten, nem pedig az ember beszédét képezik [1Thessz 2,13]. Értelmüket ellenben szabad, sőt kell is magyaráznunk, hogy az őszinte szívűek ne térjenek el se jobbra, se balra [5Móz 5,32] mennyei elhívásuk jutalmától [Fil 3,14]. Annál is inkább szükséges ezt tennünk, mert az említett versben az apostol úgy szól magáról, mint aki nem tökéletes: "Nem mondom, hogy már tökéletes volnék," mondja [3,12; Károli]. Hanem közvetlenül ezután, a tizenötödik versben mégis tökéletesnek állítja magamagát, sőt megannyi más embert is. "Akik tehát tökéletesek vagyunk," írja, "így gondolkozzunk". [3,15]
4. Azért tehát, hogy elhárítsuk a látszólagos ellentmondásból fakadó nehézséget, valamint hogy világosságot gyújtsunk azoknak, akik törekednek a cél felé, és hogy a sánta meg ne botoljon [Zsid 12,13], igyekszem megmutatni, hogy
először is milyen értelemben nem tökéletesek a keresztyének,
másodszor pedig milyen értelemben azok.
I. 1. Elsőként azt kívánom megmutatni, milyen értelemben nem tökéletesek a keresztyének. Mind a tapasztalat, mind a Szentírás alapján úgy tűnik föl, hogy először is nem tökéletesek az ismeretben: nem olyan tökéletesek ebben az életben, hogy mentek volnának a tudatlanságtól. A jelenvaló világról, miként megannyian mások, tudhatnak sok mindent; az eljövendő világra nézve pedig ismerik az Isten kinyilatkoztatta általános igazságokat. Hasonlóképpen azt is tudják (amit "a nem lelki ember nem fogad el..., mert csak lelki módon lehet [...] megítélni") [vö. 1Kor 2,14; angolból], "milyen nagy szeretetet tanúsított irántuk az Atya: Isten gyermekeinek nevezik őket" [1Jn 3,1]. Ismerik Lelkének "mérhetetlen hatalmát rajtuk" [Ef 1,19], és gondviselésének bölcsességét, mellyel igazgatja minden ösvényüket, és elvégzi, hogy minden javukra szolgáljon [Róm 8,28]. Sőt tudják, mit vár tőlük az Úr életük minden helyzetében, és hogyan lehet "lelkiismeretük tiszta Isten és emberek előtt" [ApCsel 24,16].
2. Megszámlálhatatlanok mégis azok a dolgok, amelyeket nem tudnak. Magát "a Mindenhatót nem tudják megtalálni" [Jób 37,23]. "Ímé, ezek az ő útainak részei; ám az ő hatalmának mennydörgését ki érthetné meg?" [Jób 26,14; Károli] Azt nem mondom, hogy nem érthetik, hogyan lehetnek "hárman..., akik bizonyságot tesznek a mennyben: az Atya, az Ige és a Szent Lélek: és ez a három egy" [1Jn 5,7; Károli], vagy hogy az Isten örökkévaló Fia hogyan "vett fel szolgai formát" [Fil 2,7], de az isteni természetnek egyetlen tulajdonságát, egyetlen mozzanatát sem foghatják föl. És nem is az ő dolguk, hogy "tudjanak az időkről és alkalmakról" (ApCsel 1,7), amikor Isten bevégzi hatalmas tetteit a földön; nem, nem kell tudniuk még azokról sem, amelyeket szolgái, a próféták által a világ kezdete óta részben kijelentett már. Még kevésbé tudják, hogy Isten "betöltve választottainak számát" mikor hozza el országát [Mk 13,20], hogy mikor következik el az, hogy "az egek recsegve-ropogva elmúlnak, az elemek égve felbomlanak" [2Pt 3,10].
3. Sokszor még annak sem ismerik az okát, ahogy az Úr jelenleg rendelkezik az emberek fiairól, hanem kénytelenek abban megnyugodni, hogy noha "felhő és sűrű köd van körülötte, igazság és jog trónjának támasza" [Zsolt 97,2]. Sőt gyakorta a velük való bánásmódjáról is azt mondja nekik az Úr: "Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted" [Jn 13,7]. És mily keveset tudnak a szemük előtt lévő dolgokról, az ő kezének látható munkáiról is! Arról, hogy "kiterjesztette északot a kietlenség fölött, megerősítette a földet a semmiség fölött" [Jób 26,7], ahogy e hatalmas gépezet minden egyes részét titokzatos, törhetetlen lánccal fogja össze. Ily nagy a tudatlansága, ily csekély az ismerete még a legkiválóbb embereknek is!
4. Ebben az életben tehát senki sem oly tökéletes, hogy ment volna a tudatlanságtól. Ugyancsak nem ment, másodszor, a tévedéstől, ami ennek valójában csaknem elkerülhetetlen következménye; minthogy akikben csak "töredékes az ismeret" [1Kor 13,9], azok nagyon is hajlamosak tévedni a nem ismert dolgok felől. Való igaz, hogy Isten gyermekei nem tévednek az üdvösséghez nélkülözhetetlen dolgok felől. Nem állítják, hogy "sötétség világosság, és a világosság a sötétség" [Ézs 5,20], és nem "követik a halált életük vesztére" [Bölcs 1,12]. Mert "Istentől tanítottak" [Jn 6,45; 1Thessz 4,9], és az út, amelyet ő tanít nekik, a szentség útja, oly egyszerű, hogy "még a bolond sem téved el" rajta [Ézs 35,8; Károli]. Az üdvösséghez nem nélkülözhetetlen dolgokban azonban tévednek, méghozzá gyakran. A legkiválóbb és legbölcsebb emberek is gyakorta tévednek még a tényeket illetően is: a megtörtént dolgokat nem létezőnek, meg nem történteket létezőnek vélvén. Vagy tegyük fel, hogy nem tévednek magával a ténnyel kapcsolatosan, tévedhetnek annak körülményeire nézve, azokat vagy azok többségét egészen másnak véve, mint amilyenek valójában voltak. Ebből pedig csak további tévedések fakadnak. Így hihetik a múlt vagy a jelen gonosz tetteit jóknak, a jókat pedig rosszaknak. És így az igazságtól eltérően ítélhetik meg az emberek jellemét; éspedig nemcsak úgy, hogy a jó embereket a valóságosnál jobbaknak vagy a rosszakat rosszabbaknak gondolják, hanem úgy is, hogy a rosszakat jóknak, a szenteket és feddhetetleneket pedig rossznak tartják.
5. Azonkívül a Szentírással kapcsolatban, bármennyire igyekeznek is elkerülni, még a legkiválóbbak is hajlamosak tévedni, és tévednek is nap nap után, különösen azon részeire nézve, amelyek kevésbé közvetlenül kapcsolódnak a gyakorlati élethez. Így aztán még Isten gyermekei sem értenek egyet sok igehely értelmezésében; véleménykülönbségük mindazáltal nem bizonyítja, hogy a másik nem Isten gyermeke. Hanem csupán azt bizonyítja, hogy éppúgy nem várhatjuk el élő embertől a tévedhetetlenséget, mint a mindentudást.
6. Ha valaki azt az ellenvetést hozza fel a fenti két pontban foglaltakkal szemben, hogy Szent János így szól hittestvéreihez: "Néktek kenetetek van a Szenttől, és mindent tudtok" (1Jn 2,20; Károli), erre napnál világosabb a válasz: "mindent tudtok, ami szükséges lelketek épségéhez". Hogy ezt a mindentudást az apostol soha nem szándékozta ennél tágabban értelmezni, hogy soha nem mondhatta végső értelemben, az világosan kitetszik először is abból, hogy máskülönben a tanítványt "mesterénél feljebbvalónak" mondta volna [Mt 10,24]; minthogy emberként maga Krisztus sem tudott mindent: "Azt a napot viszont, vagy azt az órát senki nem tudja: sem az ég angyalai, sem a Fiú, hanem csak az Atya egyedül" [Mt 24,36]. Másodszor pedig világosan kitűnik ez az apostolnak az e verset követő szavaiból: "Ezt azokról írtam nektek, akik megtévesztenek titeket" [1Jn 2,26], illetve gyakran ismételt figyelmeztetéséből: "senki meg ne tévesszen titeket" [Ef 5,6; 1Jn 3,7], amely teljességgel szükségtelen lett volna, ha azok, akiknek kenetük volt a Szenttől, nem lettek volna hajlamosak nemcsak a tudatlanságra, hanem a tévedésre is.
7. Még a keresztyének sem olyan tökéletesek tehát, hogy mentek legyenek akár a tudatlanságtól, akár a tévedéstől. Harmadszor pedig, hozzátehetjük, nem mentek a gyengeségtől sem. Csakhogy vigyázzunk, hogy helyesen értsük ezt a szót. Ne adjuk eme szelíd nevet ismert bűnöknek, amiképpen szokásuk némelyeknek. Így, miképpen mondja valaki: "mindenkinek megvan a maga gyengéje: nekem a részegesség". Egy másvalakinek a tisztátalanság; egy harmadiknak, hogy Isten nevét hiába mondja ki [2Móz 20,7]; ismét másnak pedig az, hogy testvérét bolondnak nevezi [Mt 5,22], vagy hogy "a gonoszért gonosszal fizet" [1Pt 3,9]. Világos, hogy akik így szóltok, ha meg nem tértek, mindnyájan a holtak hazájába szálltok alá elevenen gyengeségeitekkel együtt [Zsolt 55,16]. Ezeken azonban nem csak azokat értem, amelyeket helyénvalóan nevezünk "testi gyengeségeknek", hanem valamennyi nem erkölcsi természetű, külső és belső tökéletlenséget. Ilyen az értelem gyengesége vagy lassúsága, a homályos vagy kusza felfogás, az összefüggéstelen gondolkodás, a képzelet túlságos élénksége vagy szokatlan nehézkessége. Ilyen (hogy több hasonlót ne említsünk) a jó vagy biztos emlékezőtehetség hiánya. Ilyenek, bár más csoportba tartoznak, azok, amelyek rendszerint némiképpen ezekből következnek: nevezetesen a lassú beszéd, helytelen nyelvhasználat, az esetlen kiejtés - amikhez még ezer névtelen hiányosságát sorolhatnánk fel a társalkodásnak vagy viselkedésnek. Ezek azok a gyengeségek, amelyek kisebb-nagyobb mértékben a legkiválóbb emberekben is megtalálhatók. És ezektől senki nem remélhet tökéletes szabadulást, míg a lélek vissza nem tér Istenhez, aki adta. [Préd 12,7]
8. Addig azonban azt sem remélhetjük, hogy egészen megszabadulunk a kísértéstől. Ez a fajta tökéletesség nem része ennek az életnek. Igaz, hogy vannak, akik mivel gátlástalanul mindenféle tisztátalan tevékenységre vetemednek nyereségvágyukban [Ef 4,19], alig veszik észre a kísértéseket, nem állnak ellent nekik, s így látszatra kísértés nélkül élnek. Sokan vannak olyanok is, akiket a lelkek bölcs ellensége, látva, hogy mélyen alszanak a kegyesség holt látszatában, nem kísért durva bűnnel, nehogy felébredjenek, mielőtt az örökkévaló lángba belezuhannak [Ézs 33,14; eredeti Károli, Tótfalusi Aranyas Bibliája]. Tudom, hogy vannak Istennek olyan gyermekei is, akik "megigazulván ingyen... a Krisztus Jézusban való váltság által" [Róm 3,24; Károli], jelenleg nem éreznek kísértést. Isten azt mondta ellenségeiknek: "Ne nyúljatok fölkentjeimhez, prófétáimat se bántsátok!" [1Krón 16,22; Zsolt 105,15]. És ez időszak alatt, amely tarthat hetekig vagy hónapokig, őket "a föld magaslatain járatja" [5Móz 32,13; Károli], mintegy "sasszárnyakon" [2Móz 19,4], a gonosz minden tüzes nyila fölött hordozza. [Ef 6,16] Ez az állapot azonban nem tart örökké, amit megtudhatunk már csak abból a meggondolásból is, hogy maga az Isten Fia, földi testének napjaiban [Zsid 5,7; Károli] élete végéig kísértetett. Ezt várhatja tehát az ő szolgája is, mert "elég neki, hogy olyanná legyen, mint a mestere" [Mt 10,25].
9. A keresztyén tökéletesség tehát nem jelent (mint ahogy néhányan gondolni vélik) mentességet sem a tudatlanságtól vagy tévedéstől, sem a gyengeségektől vagy kísértésektől. Valójában csupán egy másik kifejezés a szentségre. Ez ugyanannak a dolognak két elnevezése. Így mindenki, aki tökéletes, szent, és mindenki, aki szent, az igei értelemben tökéletes. Mégis megfigyelhetjük végül, hogy ebben az értelemben sincs végső tökéletesség itt a földön. Nincs a tökéletességnek, úgymond, "legmagasabb foka"; nincs semmi olyasmi, ami nem tenné lehetővé a folytonos növekedést. Úgyhogy bármennyit ért is el valaki, bármilyen mértékben tökéletes is, "növekednie" kell "a kegyelemben" [2Pt 3,18], naponta előrébb lépnie Istenének, Megváltójának ismeretében és szeretetében.
II.1. Akkor hát milyen értelemben tökéletesek a keresztyének? Ezt igyekszem bemutatni a második részben. Azt azonban előre le kell szögeznünk, hogy a keresztyén életnek is megvannak a maga különböző szakaszai, akárcsak a testi életnek: hiszen Isten gyermekei közül egyesek még csak újszülöttek, mások pedig már nagyobb tökéletességre jutottak. Ennek megfelelően foglalkozik Szent János első levelében külön-külön azokkal, akiket gyermekeknek, ifjaknak, illetve apáknak nevez (1Jn 2,12kk). "Írok nektek, gyermekek," mondja az apostol, "mert megbocsáttattak bűneitek", mert idáig eljutottatok, "megigazulván ingyen" [Róm 3,24; Károli], és "békességetek van Istennel a mi Urunk Jézus Krisztus által" [5,1]. "Írok nektek, ifjak, mert legyőztétek a gonoszt", vagy (ahogy később hozzáteszi) "mert erősek vagytok, és Isten igéje lakik bennetek". Kioltottátok a gonosz minden tüzes nyilát [Ef 6,16], a kételyeket és félelmeket, melyekkel az megzavarta első békességeteket, és már "bennetek lakik" [ld. 1Kor 3,16] Isten bizonyságtétele, hogy bűneitek megbocsáttattak. "Írok nektek, apák, mert ismeritek azt, aki kezdettől fogva van". Megismertétek lelketek legmélyén mind az Atyát, mind a Fiút, mind a Krisztus Lelkét. Ti már eljutottatok "a felnőttkorra, a Krisztus teljességét elérő nagykorúságra" [Ef 4,13].
2. Főként ez utóbbiakról szólok az igemagyarázat utolsó részében, mert tulajdonképpen csak őket lehet keresztyéneknek nevezni. Ámbár abban az értelemben még a Krisztusban kiskorúak [1Kor 3,1] is tökéletesek vagy (a szintén többféleképpen értett kifejezéssel élve) "Istentől születettek" [1Jn 3,9], hogy először is ne vétkezzenek. Ha bármiféle kétely merül fel az Isten fiainak eme kiváltságát illetően, a kérdést nem lehet elvont, a végtelenségig nyújtható és a lényeget érintetlenül hagyó okoskodásokkal eldönteni. Nem oldhatjuk meg ennek vagy annak a személynek a tapasztalata alapján sem. Vélhetik úgy sokan, hogy nem vétkeznek, pedig éppenséggel vétkeznek, csakhogy ez se így, se úgy nem bizonyít semmit. "A tanításra és a bizonyságtételre" [Ézs 8,20; Károli] hivatkozunk. "Az Isten legyen igaz, minden ember pedig hazug" [Róm 3,4; Károli]. Az ő igéjéhez és egyedül az ő igéjéhez tartjuk magunkat. Általa ítéltessünk meg.
3. Mármost Isten igéje világosan kijelenti, hogy még akik a legelemibb értelemben véve megigazultak, újjászülettek, azok sem "maradhatnak a bűnben", nem élhetnek tovább benne (Róm 6,1-2); hogy "eggyé lettek vele [Krisztussal] halálának hasonlóságában" (6,5); hogy "óemberük megfeszíttetett vele, hogy megsemmisüljön a bűn hatalmában álló test, hogy többé ne szolgáljanak a bűnnek"; hogy meghalván Krisztussal, "megszabadultak a bűntől" (6,6-7); hogy "meghaltak a bűnnek, de élnek az Istennek" (Róm 6,11); hogy "a bűn nem fog uralkodni rajtuk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élnek" (6,14); és ők, "miután... megszabadultak a bűntől, az igazság szolgáivá lettek" (6,18).
4. A legkevesebb, amit emez igéken érthetünk, az, hogy a szóban forgó személyek, azaz a valódi keresztyének vagy Krisztusban hívők a külső bűntől szabadultak meg. És ugyanazt a szabadságot, amit Szent Pál itt oly sokféle kifejezéssel ír le, Szent Péter így juttatja kifejezésre: "aki testileg szenved, az elszakad a bűntől, hogy többé ne emberi vágyak, hanem az Isten akarata szerint éljen" (1Pt 4,1-2). Mert ennek, "a bűntől való elszakadásnak", ha a legszűkebb értelmében vesszük, mint amely csak a külső magatartásra vonatkozik, mindenképpen a külső cselekedettől, a törvény bármely külső megszegésétől való elszakadást kell jelentenie.
5. A legfélreérthetetlenebbek azonban Szent János jól ismert szavai, melyeket első levelének harmadik fejezetében (1Jn 3,8-9) olvashatunk: "Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa. Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született". Valamint azok, amelyeket az ötödik fejezet tizennyolcadik versében találunk: "Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik, sőt aki Istentől született, az vigyáz magára, és a gonosz meg sem érinti" [5,18].
6. Valóban szokás mondani, hogy ez csupán azt jelenti, hogy szándékosan nem vétkezik, vagy nem szokásszerűen vétkezik, vagy nem úgy, mint mások; vagy nem úgy, mint azelőtt. De ki mondja ezt? Szent János? Nem. Szó sincs ilyesmiről az igénkben, sem az egész fejezetben, sem az egész levelében, sem írásai bármely részében. Nos, akkor pedig a legjobb módja az ilyen vakmerő kijelentés megválaszolásának, ha egyszerűen tagadjuk. Ha pedig valaki a fentieket be tudja bizonyítani Isten igéjéből, mutassa fel döntő érveit.
7. És van is egyfajta, az Isten igéjében feljegyzett példákból vett érv, amit gyakorta felhoznak e különös állítások alátámasztására. "Ugyan!" - mondják. "Nem vétkezett-e maga Ábrahám is, amikor megmásította az igazságot, és letagadta a feleségét? [1Móz 12,13] Nem vétkezett-e Mózes, amikor megharagította Istent a 'versengés vizeinél' [4Móz 20,13; Károli; Zsolt 106,32]? Sőt hogy egy példában összefoglaljuk mindet, nem vétkezett-e maga Dávid is, az Isten 'szíve szerint való férfi' [ApCsel 13,22], a hettita Úriás dolgában, méghozzá gyilkosságot és házasságtörést elkövetve?" (2Sám 11) Bizony, vétkezett. Ez mind igaz. De milyen következtetést vonnál le ebből? Először is, elismerhetjük, hogy Dávid életének nagy részében az egyik legszentebb ember volt a zsidók között. Másodszor pedig, hogy a zsidók között legszentebb emberek is vétkeztek néha. De ha ebből arra a következtetésre jutsz, hogy minden keresztyén vétkezik, és vétkeznie kell, amíg csak él, ezt a következtetést teljességgel tagadjuk. Ez soha nem következik a mondottakból.
8. Akik így érvelnek, azok valószínűleg soha nem vették figyelembe Urunk kijelentését: "Bizony, mondom néktek: nem támadt asszonytól születettek között nagyobb Keresztelő Jánosnál; de aki a legkisebb a mennyek országában, nagyobb nála" (Mt 11,11). Valójában attól tartok, hogy némelyek azt képzelik, "a mennyek országa" itt az örökkévaló dicsőség országát jelenti. Mintha az Isten Fia éppen azt fedte volna fel előttük, hogy a legkisebb megdicsőült szent a mennyben nagyobb, mint bármely földi ember! Ezt kimondani is elég megfelelő cáfolatához. Éppen ezért nem férhet hozzá kétség, hogy "a mennyek országa" itt (ahogy a következő versben is, amely azt mondja róla: "elragadják az erőszakosok"), vagy Szent Lukács kifejezése, "az Isten országa" nem más, mint az Isten földi királysága, melynek részese minden igaz Krisztusban hívő, minden valódi keresztyén. Ezekkel a szavakkal tehát Urunk két dolgot jelent ki. Először is, hogy mielőtt ő eljött testben, az emberek között nem volt senki nagyobb Keresztelő Jánosnál, amiből nyilvánvalóan következik, hogy sem Ábrahám, sem Dávid, sem egyik zsidó nem volt nagyobb Jánosnál. Urunk másodszor azt jelenti ki itt, hogy aki a legkisebb az Isten országában (abban az országban, amelyet felállítani eljött a földre, és amelyet most "elragadnak az erőszakosok"), az nagyobb, mint János. Ebből világosan következik, hogy azok közül, akiknek Krisztus a királyuk, a legkisebb is nagyobb, mint Ábrahám vagy Dávid vagy bármelyik valaha volt zsidó. Ezek egyike sem volt nagyobb, mint János. De nála nagyobb az, aki a legkisebb közülük. Nem "nagyobb próféta" (ahogy egyesek magyarázták a szót), hiszen ez nyilvánvalóan meghamisítja a valóságot, hanem az Isten kegyelmében és a mi Urunk Jézus Krisztus ismeretében nagyobb. Ezért tehát nem mérhetjük össze a valódi keresztyének kiváltságait a zsidóknak korábban adatottakkal. Elismerjük, hogy az ő "szolgálatuk" (avagy üdvintézményük) "dicsőséges" volt, a miénk azonban "dicsőségesebb" [2Kor 3,8-9]. Aki tehát a keresztyénség üdvintézményét a zsidó fokra akarja leszállítani, aki csak kigyűjtögeti a gyengeségnek a törvényben és a prófétákban feljegyzett példáit, és azokból arra a következtetésre jut, hogy akik "magukra öltötték Krisztust" [Gal 3,27], azok sem ruháztattak fel nagyobb erővel [Lk 24,49], az "tévelyeg, mivel nem ismeri sem az Írásokat, sem az Isten hatalmát" [Mt 22,29].
9. "De vajon nem tartalmaz-e a Szentírás olyan állítást, amely mégis ezt bizonyítja, jóllehet eme példákból ezt a következtetést levonni nem lehet is? Nem mondja-e ki világosan Isten igéje: 'Még az igaz is napjában hétszer vétkezik'?" Azt felelem, nem. A Szentírás nem mond semmi ilyesmit. Nincs ilyen ige az egész Bibliában. Az, amelyikre ezzel láthatóan utalni akartak, a Példabeszédek huszonnegyedik fejezetének tizenhatodik verse, amely így szól: "Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel". Itt azonban egészen másról van szó. Mert először is, a "napjában" szó nem szerepel itt. Úgyhogy ha egy igaz ember hétszer esik el életében, ez az ige legfeljebb azt igazolja. Másodszor itt egyáltalán nincs szó "bűnbeesésről", hanem csak az "ideig való nyomorúságról". Ez teljesen nyilvánvaló az előző versből, amely így szól: "Ne ólálkodj, te bűnös, az igaz lakóhelyénél, ne pusztítsd el nyugvóhelyét!" [Péld 24,15]. Ezt követi ez: "Mert ha hétszer elesik is az igaz, mégis fölkel, de a bűnösök elbuknak a bajban". Akárha azt mondta volna: "Isten őt megszabadítja bajából. De ha te elesel, senki sem lesz, aki téged megszabadítson."
10. Másutt azonban, folytatódik az ellenvetés, Salamon világosan kimondja: "Nincs ember, aki ne vétkeznék" (1Kir 8,46; 2Krón 6,36), sőt: "Bizony nincs olyan igaz ember a földön, aki csak jót cselekedne, és nem vétkezne" (Préd 7,20). Erre azt felelem: kétségkívül így volt ez Salamon idején. Igen, így volt ez Ádámtól Mózesig, Mózestől Salamonig, és Salamontól Krisztusig. Akkor nem volt senki, aki ne vétkezett volna. Attól a naptól fogva, hogy a bűn bejött a világba, nem volt igaz ember a földön, aki jót cselekedett, és ne vétkezett volna, mígnem megjelent az Isten Fia, hogy "elvegye bűneinket" [1Jn 3,5]. Vitathatatlanul igaz, hogy "ameddig az örökös kiskorú, addig semmiben sem különbözik a szolgától" [Gal 4,1]. És így ők (a régi idők szent emberei, akik a zsidó üdvintézmény alatt éltek) az egyház csecsemő-korszakában "a világ elemei alá voltak vetve szolgaságra. De amikor eljött az idő teljessége, Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született a törvénynek alávetve, hogy a törvény alatt levőket megváltsa, hogy Isten fiaivá legyenek" [4,3-5], hogy elnyerjék a kegyelmet, amely "most nyilvánvalóvá lett a mi Üdvözítőnk, Krisztus Jézus megjelenése által, aki megtörte a halál erejét, és az evangélium által világosságra hozta az elmúlhatatlan életet" (2Tim 1,10). Most már tehát "nem szolgák, hanem fiak" [Gal 4,7]. Úgyhogy bármilyen volt is a törvény alatt élők esete, bizton állíthatjuk Szent Jánossal, hogy mióta az evangélium megadatott, "aki Istentől született, nem vétkezik" [1Jn 5,18].
11. Igen fontos meggondolni, méghozzá az általában szokásosnál alaposabban a zsidó és a keresztyén üdvintézmény közötti óriási különbséget és ennek alapját, melyet ugyanez az apostol evangéliumának hetedik fejezetében ír le, a harmincnyolcadik verstől kezdődően. Miután idézi áldott Urunk szavait: "Aki hisz énbennem, ahogy az Írás mondta, annak belsejéből élő víz folyamai ömlenek", azonnal hozzáteszi: "Ezt pedig a Lélekről mondta" - ou emellon lambanein hoi piszteuontesz eisz autón -, "akit a benne hívők fognak kapni, mert még nem adatott a Lélek, mivel Jézus még nem dicsőült meg" [Jn 7,38-39]. Mármost az apostol nem értheti ezen (ahogy némelyek tanították), hogy a Szentlélek csodatévő ereje nem adatott még. Hiszen az megadatott: Urunk minden tanítványát felruházta vele, amikor először kiküldte őket, hogy hirdessék az evangéliumot. Akkor "hatalmat adott nekik a tisztátalan lelkek felett, hogy kiűzzék azokat", hogy "gyógyítsanak meg betegeket", sőt hogy "támasszanak fel halottakat" [Mt 10,1.8]. Nem adatott még azonban a Szentlélek a megszentelő kegyelmében, ahogy adatott a Jézus megdicsőülése után. Amikor "felment a magasságba, és foglyokat vitt fogva", akkor "kapta meg ez ajándékokat az emberekért, még a lázadókért is, hogy az Úr Isten közöttük lakjon" [Zsolt 68,19; angolból]. "Amikor pedig eljött a pünkösd napja" [ApCsel 2,1], akkor történt először, hogy "akik várták az Atya ígéretét" [1,4], a nekik adott Szentlélek által felettébb diadalmaskodhattak a bűn felett.
12. Hogy a bűntől való eme nagy szabadulás nem adatott meg, míg Jézus meg nem dicsőült, azt Szent Péter is félreérthetetlenül tanúsítja, midőn "testben élő" [1Pt 4,2.6] testvéreiről szólva, mint akik már "elérték hitük célját, lelkük üdvösségét", hozzáteszi: "Ezt az üdvösséget keresték és kutatták a próféták, akik a nektek szánt kegyelemről (vagyis a kegyelem törvényéről) prófétáltak, kutatva, hogy melyik vagy milyen időről tett kijelentést a Krisztus bennük levő Lelke, amikor előre bizonyságot tett a Krisztusra váró szenvedésekről, és az ezeket követő dicsőségről (a dicsőséges üdvösségről). Ők azt a kijelentést kapták, hogy nem maguknak, hanem nektek szolgálnak azokkal, amikről most az evangélium hirdetői prédikálnak nektek a mennyből (ti. Pünkösd napján és így minden nemzedéknek, valamennyi igaz hívő szívébe) küldött Szentlélek által". Erre, vagyis a "kegyelemre, amelyet Jézus Krisztus megjelenésekor kaptak", joggal alapozhatja az apostol határozott intelmét: "Ezért tehát elméteket felkészítve...," mivel ő, a Szent hívott el titeket, "magatok is szentek legyetek egész magatartásotokban" (1Pt 1,9-15).
13. Akik mindezeket kellőképpen megfontolták, azoknak el kell ismerniük, hogy a zsidó üdvintézmény alatt élők Ószövetségben leírt kiváltságai semmiféleképpen nem foghatók a keresztyének kiváltságaihoz, tekintve, hogy az idők teljessége immár eljött, a Szentlélek immár megadatott, az Isten nagy üdvösségét a Jézus Krisztus megjelenése immár elhozta az embereknek. A mennyeknek országát immár megalapította a földön; ezzel kapcsolatban az Isten Lelke régen kijelentette (Dávid ilyen távol állt attól, hogy a keresztyén tökéletesség mércéje vagy példája legyen): "Olyan lesz közöttük még a botladozó is azon a napon, mint Dávid. Dávid háza pedig előttük jár, mint Isten, mint az Úr angyala" (Zak 12,8).
14. Ha tehát azt akarod bebizonyítani, hogy az apostol szavait, tudniillik "aki Istentől született, az nem vétkezik", nem egyszerű, természetes, nyilvánvaló jelentésükben kell érteni, akkor az Újszövetségből kell bizonyítékokat venned, máskülönben úgy öklözöl, mint aki a levegőbe vág [1Kor 9,26]. Az első ilyen bizonyítékot pedig azok közül, amelyeket általában felhoznak, az Újszövetségben lejegyzett példák közül emelik ki. "Maguk az apostolok is (mondják ezek) vétkeztek, mégpedig a legnagyobbak, Péter és Pál is: Szent Pál a Barnabással való éles vitájában [ApCsel 15,39], Szent Péter pedig antiókhiai alakoskodásával [Gal 2,11-14]". Nos, tegyük fel, hogy akkor Péter is, Pál is vétkezett. Milyen következtetést akarsz ebből levonni? Hogy az összes többi apostol vétkezett néha? Erre szemernyi bizonyítékod sincsen. Vagy talán azt a következtetést akarod levonni, hogy az apostoli korban élt összes többi keresztyén vétkezett? Egyre rosszabb. Ilyen következtetést, gondolhatnánk, ép elmével senki ember ki nem fundálna. Netán így okoskodsz: "Ha az apostolok közül ketten vétkeztek egyszer, akkor minden korban, minden más keresztyén vétkezik, és vétkezni fog, amíg csak él"? Ó, jaj, testvérem! Ilyen okfejtést még egy közönséges képességű gyermek is szégyellne. Ha egy kicsit is adsz az érvekre, azt a következtetést végképp nem szűrheted le, hogy mindenkinek vétkeznie kell. Nem! Isten óvjon az ilyen beszédtől. A vétkezés szükségessége soha nem nehezedett rájuk. Nekik az Isten kegyelme elegendő volt (ld. 2Kor 12,9). És elegendő ma minekünk is. A rajtuk esett kísértéssel együtt ott volt a szabadulás is, mint ahogyan minden ember lelke számára ott van minden kísértésben; úgyhogy ha valakit megkísért a bűn, nem kell engednie, mert senkit sem ér nagyobb kísértés, mint amit el bír viselni. [1Kor 10,13]
15. "Igen ám, de Szent Pál háromszor könyörgött az Úrnak, és mégsem tudott megszabadulni a kísértésétől". Igen, de azt fontoljuk meg, amit ő maga mondott, betű szerinti fordításban: "Tövis adatott a testembe: a Sátán angyala, hogy gyötörjön. Emiatt háromszor kértem az Urat, hogy távozzék az (vagy ő) el tőlem. De ő ezt mondta nekem: 'Elég neked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által ér célhoz.' Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem. Ezért örömöm telik erőtlenségekben..., mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős" [2Kor 12,7-10].
16. Minthogy ez az ige a bűn pártolóinak egyik mentsvára, helyénvaló gondosan mérlegelnünk. Állapítsuk meg tehát először is: semmi sem vall rá, hogy ez a tövis, bármi volt is, bűn elkövetésére indította volna Szent Pált, még kevésbé helyezte őt annak szüksége alá, hogy így tegyen. Ebből tehát soha nem lehet bebizonyítani, hogy minden keresztyénnek vétkeznie kell. Másodszor az egyházatyáktól tudjuk, testi fájdalom volt: "gyötrő fejfájás", mondta volt Tertullianus, és ezzel mind Aranyszájú Szent János, mind Szent Jeromos egyetért. Szent Cyprianus némiképpen általánosabban fogalmaz a "sok és fájdalmas testi kín" szókat használván. Harmadszor ezzel pontosan egyeznek az apostol saját szavai: "Tövis... a testembe, hogy gyötörjön, kínozzon és bántson... Az én erőm erőtlenség által ér célhoz" - e szó (erőtlenség) nem kevesebb, mint négy alkalommal jelenik meg csupán e két versben. De, negyedszer, bármi volt is ez, nem lehetett sem belső, sem külső bűn. Nem lehetett külső megnyilvánulása, de még belső megmozdulása sem a gőgnek, haragnak vagy vágynak. Ez minden kétséget kizáróan kitűnik a közvetlenül ezt követő szavakból: "Legszívesebben tehát az erőtlenségeimmel dicsekszem, hogy a Krisztus ereje lakozzék bennem". Micsoda? Hogy gőggel, haraggal, vággyal dicsekedett volna? Hogy ez erőtlenségek által lakoznék őbenne a Krisztus ereje? Így folytatja: "Ezért örömöm telik erőtlenségekben..., mert amikor erőtlen vagyok, akkor vagyok erős"; vagyis amikor erőtlen vagyok testben, akkor erős vagyok lélekben. De merészelné-e bárki is azt mondani: "Amikor erőtlenné tesz a gőg vagy a vágy, akkor vagyok erős lélekben"? Tanúul hívlak benneteket mind e mai napon, kik úgy találjátok, hogy Krisztus ereje bennetek lakozik, ti tudtok dicsekedni a haraggal, gőggel vagy vággyal? Nektek örömötök telik ezekben az erőtlenségekben? Ezek az erőtlenségek tesznek erőssé? Nem ugranátok-e a pokolba, ha lehetne, hogy ezektől megszabaduljatok? Akkor ítéljétek meg a magatok példáján, dicsekedhetett-e ezekkel az apostol, vagy öröme telhetett-e bennük! Gondoljuk meg végezetül, hogy ez a tövis "több mint 14 évvel" [2Kor 12,2] azelőtt adatott neki, hogy ezt a levelet megírta, s magát a levelet évekkel azelőtt írta, hogy pályafutását bevégezte volna. Úgyhogy ez után még hosszú út állt előtte, sok csatát kellett megvívnia, sok győzelmet aratnia, nagy növekedést nyernie Isten minden ajándékában és Jézus Krisztus ismeretében. Ezért tehát bármiféle lelki erőtlenségből (ha ilyen lett volna), amit abban az időben érzett, semmiképpen nem következtethetünk arra, hogy soha nem erősödött meg, hogy az öreg Pál is (Filem 9), az atya a Krisztusban, még ugyanazon erőtlenségeivel küszködött; hogy halála napjáig nem jutott magasabb állapotba. Mindebből kitűnik, hogy Szent Pálnak ez az esete fölötte távol áll a kérdéstől, és semmiképpen sem ütközik Szent János kijelentésével: "Aki Istentől született, az nem vétkezik".
17. "De vajon nem mond-e ennek kereken ellent Szent Jakab? Ő ugyanis ezt mondta: 'Mert sokat vétkezünk mindnyájan' (Jak 3,2). És vétkezni nem ugyanaz-e, mint a bűnt elkövetni?" Itt, elismerem, ugyanaz. Elismerem, hogy az itt említett személyek valóban vétkeztek; hogy mindannyian sok bűnt követtek el. De kik is "az itt említett személyek"? Nos, az a "sok mester" vagy "tanító" [3,1], akiket nem Isten küldött (alkalmasint ugyanazok a "hiábavaló emberek", akik az előző fejezetben élesen bírált "cselekedetek nélküli hitet" tanították [2,17; Károli]), nem maga az apostol, nem is a valódi keresztyének. Hogy a "mi" szócskába (ebbe a minden, akár ihletett, akár egyéb írásban gyakorta használt beszédalakzatba) az apostol semmiképpen nem érthette bele magát vagy bármely más igaz hívőt, az nyilvánvaló először is ugyanezen szó használatából a kilencedik versben: "Ezzel (mondja az apostol) áldjuk az Urat és Atyát, és ezzel átkozzuk az... embereket. Ugyanabból a szájból jön ki az áldás és az átok." [3,9-10]. Igaz, de nem az apostol szájából, sem senkiéből, aki Krisztusban új teremtés [2Kor 5,17]. Másodszor az idézett szakaszt közvetlenül megelőző és azzal nyilván egybefüggő versből: "Testvéreim, ne legyetek sokan tanítók, hiszen tudjátok, hogy súlyosabb ítéletben lesz részünk. Mert sokat vétkezünk mindnyájan" [Jak 3,1-2]. "Mi!" Kik? Nem az apostolok, nem az igaz hívők, hanem azok, akik tudják, hogy "súlyosabb ítéletben lesz részük" a sok vétkezés miatt. Ez azonban nem szólhat magáról az apostolról vagy bárkiről, aki az ő nyomdokain halad, hiszen tudvalevő: "Nincs tehát most már semmiféle kárhoztató ítélet azok ellen, akik a Krisztus Jézusban vannak, akik nem test szerint járnak, hanem Lélek szerint" [Róm 8,1]. Sőt harmadszor maga a vers bizonyítja, hogy a "vétkezünk mindnyájan" nem mondható sem az összes emberről, sem az összes keresztyénről, mert azonnal szóba hoz az apostol egy olyan embert, aki "nem vétkezik", ahogy az előbb említett módon "mi" viszont vétkeztünk, és akit ezektől kimondottam megkülönböztet az író, "tökéletesnek" is nevezve őt.
18. Ilyen világosan magyarázza Szent Jakab saját magát, és határozza meg tulajdon szavainak értelmét. Ha valaki mégis kételkednék, a Szent Jakab után sok évvel későbben író Szent János teljesen vitán felül helyezi a kérdést a fentebb idézett világos kijelentésekkel. Itt azonban újabb nehézség merülhet fel. Hogyan egyeztetjük össze Szent Jánost magamagával? Egy helyütt kijelenti: "Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt" [1Jn 3,9]. Ismét másutt ezt írja: "Tudjuk, hogy aki Istentől született, nem vétkezik" [5,18]. Egy harmadik helyen ellenben ezt állítja: "Ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk, önmagunkat csaljuk meg, és nincs meg bennünk az igazság" [1,8]. Majd pedig: "Ha azt mondjuk, hogy nem vagyunk bűnösök, hazuggá tesszük őt, és nincs meg bennünk az ő igéje." [1,10].
19. Amilyen nagy nehézségnek tetszhet ez elsőre, oly gyorsan semmivé lesz, ha meggondoljuk először is, hogy a tizedik vers adja meg a nyolcadik értelmét: az előbbi versben a "ha azt mondjuk, hogy nincsen bűnünk" szavakat az utóbbi vers következő szavai magyarázzák: "ha azt mondjuk, hogy nem vétkeztünk" [1,10; Károli]. Másodszor a mostan vizsgált kérdés nem az, hogy előzőleg vétkeztünk-e vagy sem [vö. 2Kor 13,2], és eme versek egyike sem állítja, hogy most is vétkezünk, vagy bűnt követünk el. Harmadszor pedig a kilencedik vers magyarázza mind a nyolcadikat, mind a tizediket: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" [1Jn 1,9]. Akárha ezt mondta volna az apostol: "Már mondtam korábban: 'Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől'. De ne mondja senki, hogy neki erre nincs szüksége, neki nincs bűne, amiből meg kellene tisztulnia. Ha ezt mondjuk: 'nincsen bűnünk', avagy 'nem vagyunk bűnösök', becsapjuk magunkat, és Istent hazuggá tesszük. Ha viszont megvalljuk bűneinket, ő hű és igaz, nemcsak megbocsátja bűneinket, hanem meg is tisztít bennünket minden hamisságtól, hogy elmehessünk, és többé ne vétkezzünk" [ld. Jn 8,11].
20. Szent János tehát igenis összhangban van mind önmagával, mind a többi szent íróval, amiként ez még nyilvánvalóbbá válik, ha az idevágó összes állítását röviden áttekintjük. Először kijelenti: "Jézus Krisztus vére megtisztít minket minden bűntől". Másodszor: "Senki nem mondhatja: nem vétkeztem, nincs bűnöm, amiből meg kellene tisztulnom". Harmadszor: "Isten azonban kész megbocsátani múltbeli bűneinket, és megszabadítani tőlük a jövendőben". Negyedszer: "Ezt azért írom nektek," mondja az apostol, "hogy ne vétkezzetek; ha pedig vétkezik valaki", vagy "vétkezett" (hiszen így is vissza lehet adni a szót), nem kell megmaradnia a bűnben, minthogy "van pártfogónk az Atyánál: az igaz Jézus Krisztus" [1Jn 2,1]. Eddig minden világos. De hogy ilyen fontos kérdéssel kapcsolatban semmi kétely ne maradjon, az apostol visszatér a kérdéshez a harmadik fejezetben, és főként a maga magyarázatát tisztázza. "Gyermekeim," mondja, "senki meg ne tévesszen titeket (akárha bátorítottam volna a bűnben maradókat): aki az igazságot cselekszi, az igaz, mint ahogyan ő is igaz. Aki a bűnt cselekszi, az az ördögtől van, mert az ördög cselekszi a bűnt kezdettől fogva. Azért jelent meg az Isten Fia, hogy az ördög munkáit lerontsa. Aki az Istentől született, az nem cselekszik bűnt, mert az ő magja van benne, és nem vétkezhet, mert az Istentől született. Erről ismerhetők meg az Isten gyermekei és az ördög gyermekei" (1Jn 3,7-10). Ezzel az utolsó ihletett író a kérdést, ami oktalanabbakban talán még ébreszthetett némi kételyt, végképpen eldönti, és a legvilágosabb módon lezárja. Összhangban tehát mind Szent János tanításával, mind pedig az újszövetség szándékával, ez a végső következtetésünk: "A keresztyén ember tökéletes úgyannyira, hogy ne vétkezzék".
21. Ez minden keresztyén dicsőséges kiváltsága; igen az, még ha "Krisztusban kiskorú" is [1Kor 3,1]. De csak akik "erősek az Úrban" [Ef 6,10], és "legyőzték a gonoszt", vagy még inkább, akik "ismerik azt, aki kezdettől fogva van" [1Jn 2,13], azokról lehet állítani, hogy másodszor olyan értelemben is tökéletesek, hogy megszabadultak a gonosz gondolatoktól és gonosz indulatoktól. Itt azonban vegyük figyelembe, hogy a gonosszal kapcsolatos gondolatok nem mindig gonosz gondolatok; hogy egy bűnnel kapcsolatos gondolat és egy bűnös gondolat merőben különbözik. Gondolhat például valaki egy gyilkosságra, amit másvalaki követett el, ez még nem gonosz vagy bűnös gondolat. Így a mi áldott Urunk is kétségkívül gondolt rá, vagy megértette, miről beszélt az ördög, amikor így szólt hozzá: "Mindezt neked adom, ha leborulva imádsz engem." [Mt 4,9] Mégsem volt benne semmi gonosz vagy bűnös gondolat, valójában nem is volt képes ilyesmire. És ebből az is következik, hogy így vannak ezzel a valódi keresztyének is; mert "mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere" (Lk 6,40; Károli). Ezért tehát ha ő mentes volt a gonosz vagy bűnös gondolatoktól, ők is azok.
22. És csakugyan honnan származhatnak a gonosz gondolatok a szolgában, aki "olyan, mint a mestere"? "Az ember szívéből jönnek elő" (ha jönnek egyáltalán) "a gonosz gondolatok" (Mk 7,21). Ha pedig a szíve már nem gonosz, akkor többé nem jöhetnek elő belőle gonosz gondolatok. Ha rossz a fa, rossz a gyümölcse is. A fa azonban jó. A gyümölcse is jó tehát (Mt 12,33). Urunk maga tesz erről bizonyságot: "Minden jó fa jó gyümölcsöt terem. Nem hozhat a jó fa rossz gyümölcsöt, rossz fa sem hozhat jó gyümölcsöt" (7,17-18).
23. A valóságos keresztyének ugyanezen boldog kiváltságát erősíti meg Szent Pál a maga tapasztalatából kiindulva: "Hadakozásunk fegyverei" - mint írja - "ugyanis nem testiek, hanem erősek az Isten kezében erődítmények lerombolására. Ezekkel rombolunk le minden képzelgést" (azaz "okoskodást", miként a logiszmousz szó jelenti: a gőgnek és hitetlenségnek az Isten kijelentésével, ígéreteivel vagy ajándékaival szembeni minden okoskodását) "és minden magaslatot, amelyet az Isten ismeretével szemben emeltek, és foglyul ejtünk minden gondolatot a Krisztus iránti engedelmességre" (2Kor 10,4-5).
24. És ahogyan a keresztyének valóban mentesek a gonosz gondolatoktól, ugyanúgy mentesek másodszor a gonosz indulatoktól is. Ez nyilvánvaló magának Urunknak a már említett kijelentéséből: "Nem feljebbvaló a tanítvány az ő mesterénél; hanem mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere" [Lk 6,40; Károli]. Éppen ez előtt fejtette ki Urunk a keresztyénség néhány legfennköltebb, test és vér számára legfájdalmasabb tanítását: "Nektek... ezt mondom: szeressétek ellenségeiteket, tegyetek jót azokkal, akik gyűlölnek titeket; aki arcul üt, annak tartsd oda a másik arcodat is" [6,27.29]. Mármost azt jól tudta, hogy ezeket a világ nem fogadja el, és ezért azonnal hozzátetette: "A vak vezetheti-e a világtalant? Nem esnek-e mind a ketten verembe?" [6,39] Akárha ezt mondta volna: "E dolgokról ne tanácskozz testtel és vérrel [ld. Gal 1,16], olyan emberekkel, akikben nincs lelki látás, akiknek lelki szemeit Isten nem nyitotta meg [Ef 1,18], nehogy velük együtt elvessz". A következő versben pedig a bolondokká lett bölcsek [ld. Róm 1,22] ellenünk lépten-nyomon felhozott, két nagy kifogását, hogy ugyanis ezek "súlyos és elhordozhatatlan terhek" [Mt 23,4], vagy hogy "igen magasak, nem tudjuk őket felfogni" [Zsolt 139,6], megcáfolja mondván: "Nem feljebbvaló a tanítvány az ő mesterénél". Ha tehát szenvedtem, kövesd nyugodt szívvel a nyomdokaimat. És ne kételkedj, hogy én beteljesítem szavamat: "Mikor tökéletes lesz, mindenki olyan lesz, mint a mestere." Mestere azonban mentes volt minden bűnös indulattól. Ilyen tehát a tanítvány is, vagyis minden valóságos keresztyén.
25. Ők mindnyájan elmondhatják Szent Pállal: "Krisztussal együtt keresztre vagyok feszítve: többé tehát nem én élek, hanem Krisztus él bennem" [Gal 2,20]. Nos, ezek a szavak mind a belső, mind pedig a külső bűntől való szabadulást leírják. Ezt fejezi ki a tagadás: "nem én élek", vagyis a gonosz természetem, a bűn teste elpusztult, és ugyancsak ezt az igenlés: "Krisztus él bennem", vagyis éppen ezért mindaz, ami szent, igazságos és jó, bennem van. Valójában e kettő, hogy ugyanis "Krisztus él bennem" és "nem én élek", elválaszthatatlanul összekapcsolódik, hiszen "mi köze van a világosságnak a sötétséghez" vagy "Krisztusnak Beliálhoz"? [2Kor 6,14-15]
26. Aki tehát az igaz hívőkben él, "hit által megtisztította szívüket" [ApCsel 15,9]; amennyiben mindenki, akiben megvan "Krisztus: reménysége az eljövendő dicsőségnek" [Kol 1,27], "megtisztítja magát, mint ahogyan ő is tiszta" (1Jn 3,3). Megtisztul a gőgtől, mert Krisztus alázatos szívű volt. Tiszta az önfejűségtől és a kívánságtól, mert Krisztus csak az Atya akaratát kívánta cselekedni, és az ő munkáját bevégezni. És tiszta a szó köznapi értelmében vett haragtól, hiszen Krisztus szelíd és kedves volt, türelmes és hosszútűrő. Azért mondom: "a szó köznapi értelmében", mert nem minden harag gonosz. Magáról Urunkról is olvassuk, hogy egyszer "haragosan végignézett rajtuk" (Mk 3,5). De mi módon haragosan? A rákövetkező szó megmutatja: szüllüpoumenosz, ugyanakkor "sajnálta őket szívük keménysége miatt". Ő tehát a bűnre haragudott, ugyanakkor sajnálta a bűnösöket; haragudott vagy bosszankodott a vétek miatt, de szánta a vétkezőket. Haraggal, sőt gyűlölettel nézte a dolgot, bánattal és szeretettel a személyt. Menj el, és te is, aki tökéletes vagy, hasonlóképpen cselekedj [Lk 10,37]. Így haragudj, és nem vétkezel [vö. Ef 4,26]: undorodj minden Isten elleni vétek láttán, de szeresd és szánd a vétkezőt.
27. Így "szabadítja meg" Jézus "népét bűneiből" [Mt 1,21], éspedig nemcsak a külső bűnökből, hanem szívük bűneiből is, a gonosz gondolatoktól és gonosz indulatoktól is. "Igaz," mondják némelyek, "így szabadít meg minket bűneinkből, de nem a halálunk előtt, nem ezen a világon". De ezt hogyan egyeztethetjük össze Szent János egyértelmű szavaival? "Abban lett teljessé a szeretet közöttünk, hogy bizalommal tekinthetünk az ítélet napja felé, mert ahogyan ő van, úgy vagyunk mi is ebben a világban" (1Jn 4,17). Az apostol itt minden kétséget kizáróan saját magáról és más, élő keresztyénekről beszél, akikről (akárha előre látta és megdönteni szándékozta volna ezt a kifogást) határozottan azt állítja, hogy nemcsak halálukkor vagy az után, hanem "ebben a világban" olyanok, mint Mesterük.
28. Ezzel teljes egészében egybehangzanak e levél első fejezetének igéi is: "Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség... Ha... a világosságban járunk, ahogyan ő maga a világosságban van, akkor közösségünk van egymással, és Jézusnak, az ő Fiának vére megtisztít minket minden bűntől". Majd pedig: "Ha megvalljuk bűneinket, hű és igaz ő: megbocsátja bűneinket, és megtisztít minket minden gonoszságtól" (1,5-9). Mármost az apostol itt is nyilvánvalóan az "ebben a világban" véghez vitt szabadulásról beszél. Mert nem azt mondja: "Krisztus vére meg fog tisztítani" (a halál órájában vagy az ítélet napján), hanem azt, hogy "megtisztít (jelen időben) minket (élő keresztyéneket) minden bűntől". Ugyanilyen nyilvánvaló az is, hogy ha bármely bűn megmarad, nem tisztultunk meg minden bűntől. Ha bármely gonoszság megmarad a lélekben, az nem tisztult meg minden gonoszságtól. Ne mondja senki, mert a maga lelke ellen vét, hogy ez csak a megigazulásunkra vagy a bűn büntethetőségétől való megtisztításunkra vonatkozik. Először is azért, mert ez összekeverné azt, amit az apostol világosan megkülönböztet, először "bűneink bocsánatát", majd utána "a mi gonoszságtól való megtisztításunkat" említve. [1Jn 1,9] Másodszor mert ez a lehető legerőteljesebb módon alátámasztaná a cselekedetek által történő megigazulást. Ez a teljes belső és külső szentséget feltételezné a megigazulást megelőzően. Hiszen ha a megtisztítás, amiről itt szó van, nem más, mint a bűn büntethetőségétől való megtisztításunk, akkor a bűntől nem tisztulunk meg, azaz nem igazulhatunk meg, hacsak nem "járunk a világosságban, ahogyan ő maga is a világosságban van" [1,7]. Így tehát meg kell maradnunk azon állításunknál, hogy a keresztyének már ebben a világban megszabadulnak minden bűntől, minden gonoszságtól; hogy most már tökéletesek úgyannyira, hogy ne vétkezzenek, és mentesek legyenek a gonosz gondolatoktól és gonosz indulatoktól.
29. Így teljesítette be az Úr azokat, amelyeket kijelentett szent prófétái által örök időktől fogva [Lk 1,70]: különösen Mózes által, amikor az így szólt: "szívedet és utódaid szívét körülmetéli Istened, az Úr, szeretni fogod Istenedet, az Urat teljes szívedből és teljes lelkedből" (5Móz 30,6); Dávid által, amikor az így kiáltott fel: "tiszta szívet teremts bennem, Istenem, és az erős lelket újítsd meg bennem" [Zsolt 51,12]; legemlékezetesebben pedig Ezékiel által, mikor az ezt mondta: "tiszta vizet hintek rátok, hogy megtisztuljatok. Minden tisztátalanságotoktól és minden bálványotoktól megtisztítlak benneteket. Új szívet adok nektek, és új lelket adok belétek, és azt művelem veletek, hogy rendelkezéseim szerint éljetek, törvényeimet megtartsátok és teljesítsétek... Az én népem lesztek, én pedig Istenetek leszek. Megszabadítlak benneteket minden tisztátalanságotoktól... Így szól az én Uram, az Úr: Amikor megtisztítlak benneteket minden bűnötöktől..., megtudják a népek..., hogy én, az Úr, építettem újjá a romba dőlt városokat... Én, az Úr, megmondtam, és meg is teszem!" (Ez 36,25-29.33.36)
30. "Mivel tehát ilyen ígéreteink vannak, szeretteim", mind a törvényben, mind a prófétákban, és mivel a prófétai szót megerősítette számunkra az evangéliumban áldott Urunk és az ő apostolai, "tisztítsuk meg magunkat minden testi és lelki tisztátalanságtól, és Isten félelmében tegyük teljessé a mi megszentelődésünket" [2Kor 7,1]. "Mivel még nem teljesedett be az ő nyugalmába való bemenetel" (amelybe aki belép, az "megnyugodott a munkáitól" [Zsid 4,1a]), "gondosan ügyeljünk arra, hogy közülünk senki le ne maradjon erről" [4,1]. "Egyet tegyünk: ami mögöttünk van, azt elfelejtve, ami pedig előttünk van, annak nekifeszülve fussunk egyenest a cél felé, Isten mennyei elhívásának a Krisztus Jézusban adott jutalmáért" [Fil 3,14], hozzá kiáltva éjjel és nappal, mígnem mi is "megszabadulunk a romlandóság szolgaságából Isten gyermekeinek dicsőséges szabadságára" [Róm 8,21].
A megszentelődés ígérete
(Ezékiel 36,25 stb.)
írta nt. Charles Wesley
[Petrőczi Éva fordítása]
Szerk. Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2016.02