"Érvénytelenné tesszük tehát a törvényt a hit által? Szó sincs róla! Sőt inkább érvényt szerzünk a törvénynek" (Róm 3,31). "A törvény tehát szent, a parancsolat is szent, igaz és jó" - idézi Wesley a Róm 7,12-t "A törvény eredete, természete, jellemzői és hasznai" c. 34. prédikációjában, melyben kifejti, hogy Isten az ember megteremtésekor beírta annak szívébe az Ő erkölcsi törvényét, amely az Ő romolhatatlan képe és igazsága - erre vonatkoznak az idézett igék, nem a rituális (szertartási) törvényre vagy a mózesi üdvintézményre, melyek eltöröltettek. Bár "hit által igazul meg az ember, a törvény cselekvésétől függetlenül" (Róm 3,28), ez nem teszi fölöslegessé a törvényt, amelyből "a bűn felismerése adódik" (Róm 3,20) - "a törvény nevelőnk... Krisztusig, hogy hit által igazuljunk meg" (Gal 3,24). A Lélek tehát általában a törvény segítségével ébreszti bűnbánatra az embert, juttatja el őt Krisztushoz és tartja meg nála, közli vele Isten életét. Krisztus nem törölte el az (erkölcsi) törvényt, hanem betöltötte és megerősítette, sőt részben szigorúbban fejtette ki (Mt 5,17-48). Nemcsak a zsidó szertartásoktól, a bűn büntethetőségétől és a pokoltól való félelemtől szabadultunk meg Krisztusban, hanem sokkal többtől: a bűn hatalmától, az ördög szolgálatától, az Isten megbántásától is. Álljunk meg szilárdan ebben a szabadságban, s ne engedjük magunkat újra a bűn (a törvény külső megszegése) szolgaságának igájába fogni! Hogyan tehetjük érvénytelenné a törvényt a hit által?

1. Egyesek szerint az evangélium hirdetése csupán Krisztus érdemeinek és szenvedéseinek, a bűnösök iránti szeretetének hirdetését jelenti, ami ugyan áldásos lehet (különösen hívők gyülekezetében vagy gyászolók között), de az ismétlés révén elveszítheti erejét, és üres szócsépléssé fajulhat. Krisztust hirdetni annyi, mint hirdetni mindazt, amit ő mondott: minden ígéretét, fenyegetését és parancsát, mindazt, ami Könyvében meg van írva - pl. azt is, hogy tűz lángjában fog megjelenni a mennyből, és bosszút áll azokon, akik nem engedelmeskednek evangéliumának (2Thessz 1,7k). Pál is úgy hirdette Krisztust, hogy a törvényt prédikálta első följegyzett igehirdetésében (ApCsel 13,39-45), Lisztrában (14,15kk), Athénben (17,22kk) és Félix előtt (24,24kk).

2. A törvényt nemcsak úgy teheti valaki érvénytelenné a hit által, ha nem prédikál róla, hanem annak tanításával is, hogy a hit szükségtelenné teszi a szentséget. Némelyek nem mondják ezt ki, de feltételezik, hogy a szentség kevésbé vagy kisebb mértékben szükséges most, mint Krisztus eljövetele előtt, vagy kevésbé szükséges a hívők, mint mások számára; illetve úgy gondolják, hogy néha nagyobb szabadságot engedhetnek meg maguknak, mint megtérésük előtt. A "szabadság" ilyen (az engedelmességtől vagy szentségtől való szabadságként történő) értelmezése nézetük torz voltát mutatja. Azzal indokolják ezt, hogy a kegyelem szövetségében élünk, nem pedig a cselekedetekében, pedig abban csak Ádám élt a bűnbeesés előtt - mindenki más Isten ingyen kegyelméből igazul meg Krisztus érdeméért. Isten előtti elfogadásunk alapja a Krisztusba vetett hitünk, amely teljes engedelmességet és szentséget eredményez. A jó cselekedetek nem feltételei, hanem következményei elfogadásunknak; hiányuk viszont a megigazító és üdvözítő hit hiányát mutatja. [Vö. Tit 1,16: "Azt vallják, hogy ismerik az Istent, de cselekedeteikkel tagadják".] A cselekedetek általi megigazulásra törekvő farizeusok hajszoltak sokakat az ellenkező végletbe: az antinomizmusba (törvényellenzésbe), a cselekedetek teljes mellőzésébe.

3. Végül a törvényt még gyakrabban érvénytelenítik a hit által azok, akik úgy ÉLNEK, mintha a hitnek az volna a célja, hogy felmentsen a szentség alól. Erre utal Pál a Róm 6,15-ben: "Vétkezzünk, mert nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk?" Hívőként semelyik fenti értelemben vett törvény uralma alá nem tartozunk (bár nem "Isten törvénye nélkül, hanem Krisztus törvénye szerint" élünk; 1Kor 9,21), azonban a cselekvés evangéliumi elve nem erőtlenebb a törvényénél, sőt: már nem a szolgai félelem, hanem a szívünkben uralkodó kegyelem késztet arra, hogy sokkal inkább szeretetben vigyük véghez minden tettünket, engedelmeskedve Istennek. Vajon hogy állunk ezzel a gyakorlatban? Valamilyen téren nagyobb "szabadságot" engedünk-e meg magunknak most (vétkezve ezzel), mint a megtérésünk előtt, arra hivatkozva, hogy "nem a törvény, hanem a kegyelem uralma alatt élünk"?

4. Tehát érvényt kell szereznünk az (erkölcsi) törvénynek azáltal, hogy (1) minden részletében tanítjuk: mind az általa tiltott vagy előírt külső cselekedetek, mind belső, lelki értelme, a szív gondolatai, vágyai, szándékai vonatkozásában (mily kevesen ismerik az utóbbit!); (2) úgy hirdetjük a Krisztusba vetett hitet, mint ami nem helyettesíti, hanem létrehozza a szív és az élet mindennemű, tiltó és előíró szentségét - mint ami "szeretet által munkálkodik" (Gal 5,6), hiszen a parancsolat végcélja nem a hit, hanem a szeretet (1Tim 1,5-11) -; és (3) hit által érvényt szerzünk a törvénynek saját szívünkben és életünkben, gondolatainkban és tetteinkben, napról napra növekedve a szent szeretetben.

A teljes prédikációt lásd itt; ld. még itt.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.06-2015.05.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)