"Adj számot a sáfárságodról, mert nem lehetsz többé sáfár" (Lk 16,2). Istentől kaptuk lelkünket, testünket (nyelvünket - beszédünket -, kezünket, lábunkat és egyéb tagjainkat), földi javainkat (étel, ruha, hajlék: amire szükségünk van, sőt ami kényelmet biztosít) és minden más ajándékunkat: testi erő, egészség, személyiség, modor, tudás, műveltség, befolyás, pénz, idő, kegyelem (e nélkül mind átok lenne). Ezek nagy részét ideiglenesen bízta ránk: halálunk után "nem lehetünk többé sáfárok". Az adós a kölcsönnel szabadon gazdálkodhat, de a sáfárnak mindig ura céljait kell szolgálnia. Életünk végén számot kell majd adnunk mindenek Bírája előtt minden szavunkról, tettünkről, percünkről és fillérünkről, vagyis arról, hogyan használtuk Urunk javait.

1. Az egész föld Bírája akkor megkérdezi tőlünk, mit tettünk a lelkünkkel. (a) Értelmünket arra használtuk-e, hogy megismerjük magunkat és őt - természetét, tulajdonságait, műveit, tetteit és Igéjét? (b) Emlékezetünkben olyan ismereteket halmoztunk-e fel, amelyek az ő dicsőségét, saját üdvösségünket és mások javát szolgálják? (c) Képzeletünkkel hiú ábrándképeket festettünk, melyek káros kívánságokat szítottak bennünk, vagy olyasmit, ami építi lelkünket, bölcsességre és szentségre ösztönöz minket? (d) Akaratunkról lemondtunk-e Istenért, mindig őhozzá igazítva azt? (e) Érzelmeinket, szívünket neki adtuk-e? Őt szerettük vagy a világot? Az ő dicséretére vágytunk? Csak az szomorított meg, ami őt? Csak a bűntől féltünk, és csak azt gyűlöltük? (f) Gondolatainkat haszontalan kóborlásra, balgaságra, bűnre használtuk, vagy arra, ami tiszta és szent (Fil 4,8), ami Isten dicsőségét, valamint a földön a békességet és a jóakaratot szolgálja (Lk 2,14)?

2. Urunk ezután megkérdezi, hogyan használtuk a testünket. (a) Nyelvünket Isten dicséretére és szükséges vagy épületes társalgásra használtuk, hogy "áldást hozzon azokra, akik hallják" (Ef 4,29), vagy mások megszólására, üres, szeretetlen vagy haszontalan beszédre? (b) Látásunkat és hallásunkat arra használtuk-e, hogy növekedjünk a valóságos igazságban és szentségben (Ef 4,24), (c) tagjainkat pedig arra, hogy véghezvigyük velük (mint az igazság fegyvereivel, Róm 6,13) a nekünk előre elkészített jó cselekedeteket (Ef 2,10), vagy a bűn szolgálatára adva őket a gonoszságot gyakoroltuk velük?

3. Az egész föld Ura azután megkérdezi, hogyan használtuk világi javainkat. (a) Ételünkben a boldogságunkat kerestük, vagy arra használtuk, hogy egészségben megtartsa testünket mint a lelkünk alkalmas eszközét? (b) Ruhánkkal a büszkeségünket vagy hiúságunkat tápláltuk, vagy az időjárástól védtük magunkat kényelmesen és illendően? (c) Házunkkal és egyéb kényelmi eszközeinkkel Isten dicsőségét, tiszteletét és tetszését tartottuk szem előtt, vagy a magunkét? (d) Pénzünket a test kívánságának, a szem kívánságának vagy az élettel való kérkedésnek a kielégítésére használtuk (1Jn 2,16), illetve csupán felhalmoztuk, vagy a szükségleteinkről való gondoskodás után visszaadtuk Istennek a szegények segítése és a lelkek megmentése révén?

4. Urunk megkérdezi még, hogyan sáfárkodtunk a tulajdonságainkkal. Mulandó örömökre, balgaságra, bűnre, kívánságok gerjesztésére használtuk őket, vagy "a jobbik rész" elvételére (Lk 10,42), Isten országa és az erény gyarapítására, mások bölcsességének és szentségének növelésére? Jól kihasználtuk-e a ránk bízott időt, Isten kegyelmét, Lelke mozdulásait, a tőle kapott világosságot, szabadságot és feddést? Odaszántuk-e mindenünket szent áldozatul az ő dicsőségére? Ha igen, azt mondja majd nekünk: "Jól van, jó és hű szolgám, menj be urad ünnepi lakomájára" (Mt 25,21). Ha nem, akkor is megfizet nekünk tetteink szerint; mindenképpen megkapjuk ítéletét, amely örökre változatlan állapotban rögzít (2Kor 5,10).

5. Milyen fontos és értékes tehát rövid életünk minden pillanata! Nincs tisztán semleges időtöltés: minden jó vagy rossz, mivel időnk és minden egyebünk nem a sajátunk, hanem "a másé" (Lk 16,12) - a Teremtőnké. Mindez jó, ha az ő akarata szerint használjuk - vagyis arra, hogy növekedjünk a kegyelemben és Krisztus ismeretében (2Pt 3,18) -, különben mindenestől rossz. Nincsenek túlbuzgó cselekedetek, sohasem tehetünk többet a kötelességünknél, hiszen mindaz, amit megtehetünk, Istent illeti meg. Ha tehát ennél kevesebbet teszünk, ha nem fáradozunk teljes erőnkből, hűtlen sáfárok vagyunk. Ha Isten hű sáfáraiként fel akarjuk kínálni neki mindazt, amit kaptunk tőle, ehhez minden bölcsességünkre és kitartásunkra szükségünk van - azaz sokkal többre, mint amivel természetünknél fogva rendelkezhetünk, de nem többre, mint amit kegyelemből megkaphatunk (2Kor 12,9). Hit által tehát "öltsük magunkra az Úr Jézus Krisztust" (Róm 13,14), dicsőítsük őt minden szavunkkal és tettünkkel, minden gondolatot foglyul ejtve az iránta való engedelmességre (2Kor 10,5).

A teljes prédikációt lásd itt; ld. még itt.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2006.06.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).

További információk (kezdőlap)