A puritánok és evangéliumhirdetésük - a lelki élet odaszánt óriásai és a puritán ébredés jellemzői
James I. Packer "A megújulás teológiája - Bevezetés az angol puritanizmus világába"
(Koinónia, Kolozsvár, 2000, fordította Pásztor Péter) c. könyve alapján
("Among God's Giants: the Puritan Vision of the Christian Life", Kingsway Publications, Eastbourne, 1997)
Ez a könyv és néhány benne említett mű teljes egészében olvasható magyarul a pardi.ro honlap Koinónia-könyvsorozatában.
TARTALOM
I. A puritánok
II. Jonathan Edwards és a munkája nyomán elindult ébredés jellemzői
III. A puritánok Magyarországon
Bevezetés
1. Akárcsak a százméteres magasságot, húszméteres törzskerületet és ezeréves kort is elérő kaliforniai vörösfenyők, a XVII. században - pontosabban 1550 és 1700 között - működő angol puritánok is szikár életet éltek, melyben az erőteljes lelki növekedés és ellenálló-képesség számított. E kiemelkedő hívők érett szentsége, harcedzett állhatatossága világítótoronyként elhomályosítja a keresztények többségének formátumát, különösen a mai nyugatiakét, akik e nyomasztó városi tömegkorszakban gyakran bolybeli hangyákhoz vagy madzagon rángatott bábukhoz hasonlítanak. "Angliában és Amerikában, a világnak általam legjobban ismert fertályán az utóbbi emberöltőben a jómód mintha törpévé és pipogyává tett volna mindnyájunkat. A puritán óriások példájából és tanításából így alighanem van mit tanulnunk" - írja Packer a Bevezetés elején (7. o.). "Az elvek sokkal nagyobb hatással vannak ránk, ha azt látjuk, hogy csodálni való személyekben testesülnek meg" - teszi hozzá később (18. fej. 4. pont, 397. o.). Az alábbiakban megvizsgáljuk néhány vonásukat, melyek naggyá és hatékonnyá tették őket és evangéliumhirdetésüket.
1. Packer a puritánok négy jellemzőjét emeli ki az utószóban adott összegzésében: "Az első az alázat, a nagy és szent Istennek mindig színe előtt álló bűnös teremtmény tudatosan művelt szerénysége: a puritán csak akkor állhat meg Isten előtt, ha folyvást elnyeri bűnei bocsánatát. A második a fogékonyság, abban az értelemben, hogy az egyén a Szentírásból nyert felismeréseiből tanul, azok szerint javítja meg és vezeti életét, hajlandó a csalódás és a belső elhagyatottság homályát fegyelmezésként, a gondviselés áldásait pedig bátorításként elfogadni, illetve készségesen elhiszi, hogy a hűséges és kegyelmes, gyermekeit az eljövendő dicsőségre felkészítő Isten jóságos keze munkál minden akár zord, akár örvendetes dolgot. A harmadik a doxológia, az a szenvedélye a puritánoknak, hogy mindent istentiszteletté formáljanak, és így minden szavukban és tettükben Istent dicsőítsék. A negyedik pedig az erő volt, a lelki ereje amaz igaz protestáns munkaetikának, amely minden restséget és tétlenséget vallástalannak ítélt, mert még annyi teendő van addig, amíg a világ valóban megszenteli Isten nevét."
2. "A puritánok szemében... a szent Isten szolgálatának élethelyzeteit négy valóság határozta meg... Az első Isten szuverenitása és szentsége: Isten szemei előtt élünk, a kezében vagyunk, és az a szándéka magyarázza velünk való tetteit, hogy mi is olyan szentek legyünk, mint ő maga; a második az emberek méltósága és romlottsága: az emberek Istenért teremtettek, de a bűn pusztítása miatt teljes megújításra szorulnak a kegyelem által; a harmadik Krisztusnak, a Közbenjárónak, a keresztyén ember Megváltó-Királyának szeretete és Úr volta; a negyedik pedig a bűntudatra ébresztő, megelevenítő, megújító, bizonyságot tevő, irányító és megszentelő Szentlélek világossága és hatalma". Ők egész életüket a gonosz elleni ádáz harcnak tekintették, és harcoltak is keményen. Nagyok voltak az imádságban is: "legalábbis böjti napokon, amikor az idő megengedte, a lelkipásztorok akár egy órán keresztül is rögtönözve imádkoztak az istentisztelet keretében. A keresztyénség történetének ténye, hogy akik tudatosan imádják az Istent, nem érzik hosszúnak a két-három órás istentiszteletet sem. Ezzel szemben modern nyugati szenvedélyünk, hogy az istentisztelet véletlenül se nyúljon hoszszabbra egy óránál, azt a gyanút kelti, hogy elsatnyult lelkiségünkben Istenünket lekicsinyeljük" (20. fej., 437-441. o.).
3. A puritánok odaadó, megindító, gyakorlatias igehirdetők voltak; nem csupán az elméletet ismerték, hanem igyekeztek "gyakorlattá egyszerűsíteni" mindazt, amit Istentől tanultak, minden tettüket a Szentírás mérlegére téve és teológiailag igazolva. "Az Isten szándékairól kialakított felfogásukat az élet minden területére alkalmazták; az egyházban, az államban, a művészetekben és tudományokban, a kereskedelem és az ipar világában, akárcsak az egyéni áhítatosságban, mindenben olyan szférát láttak, ahol Istent kell szolgálni és tisztelni. Teljességnek gondolták az életet, mert annak minden egyes részterületét Isten teremtette, és céljuknak azt tartották, hogy az egészre rá lehessen írni: 'Szentség az Úrnak'" (Károli-ford.; az új fordítás szerint: "Az Úrnak szentelt", ld. 2Móz 28,36; vö. Zak 14,20). (2. fej. 4. pont, 30. o.)
4. Nemcsak prédikálták Isten Igéjét, hanem maguk is sűrűn táplálkoztak vele; belőle és szerinte éltek - hiszen amint John Owen írja, "ha az Ige erőtlenül lakozik bennünk, erőtlenül távozik belőlünk". Ránk maradt írásaikból (zömmel prédikációikból) kitűnik máig érezhető lelki tekintélyük, amely a következőkből tevődik össze: "lelkiismeretes hűség a Bibliához; Isten valóságának és hatalmának eleven felismerése; hajthatatlan vágy Isten tiszteletére és a kedvében járásra; mély önvizsgálat és gyökeres önmegtagadás; Krisztussal való imádatteljes bensőségesség; nagylelkű könyörületesség az emberek iránt, valamint Isten tanította és Isten formálta őszinte, tudatosságában felnőtthöz méltó, közvetlenségében pedig gyermeki egyenesség. Az Isten emberének tekintélye van, midőn meghajol az isteni tekintély előtt, és az Isten hatalmának benne lévő mintája a keresztség mintájának felel meg, mely természetfeletti módon szabadít fel a halálosnak érzett terhek alól.
5. A nagy puritánok e mintának megfelelően éltek, miközben betegségekkel, bosszantó vagy elkeserítő körülményekkel, de mindenekelőtt tulajdon szívbéli restségükkel hadakoztak, hogy evangéliumhirdetésükben legyen 'élet, világosság', hogy 'szavuknak súlya' legyen.... A reformátorok mesteri magyarázatokat hagytak az egyházra arról, hogy mit tesz értünk Isten, a puritánok hasonlóképpen mérvadó nyilatkozatokat hagytak örökül arról, hogy mit tesz bennünk Isten." Ahogy Kálvin is nyersen kijelentette: "Jobb a szószék lépcsőjén kitörnie a nyakát annak [a lelkipásztornak], ki nem buzgólkodik, hogy az első legyen Isten követésében" (4.4., 97-98. o.).
6. A puritán lelkipásztorok élen jártak a családlátogatásban. A nagy John Howe például, aki Richard Faircough kérésére annak temetésén prédikált, többek között elmondta barátjáról, aki 1647 és 1662 között volt a somerseti Mells esperese: "Mindig talált időt rá, hogy meglátogassa, de nemcsak a betegeket (mely szolgálatot a legkomolyabban végezte), hanem a hozzá tartozó családokat, mégpedig rendszeresen; hogy aki hajlandó és igyekszik megérteni lelkének jelenlegi állapotát, azzal személyesen és ismételten társalkodjék, azt kellőképpen eligazítsa, megdorgálja, megfeddje, megintse és bátorítsa; mindezt az elgondolható legnagyobb odaadással és örömmel teljesítette, szíve legnagyobb ügyének tartotta munkáját. Hosszú éveken át naponta hajnali háromkor vagy még korábban kelt, hogy (legkedvesebb gyönyörűségére) Istennel lehessen, midőn mások alszanak" (3.2., 49-50. o.).
7. Richard Baxter pedig Kidderminster mintegy 2000 lakosának mindegyikéért felelősnek érezte magát, és többségük szilárd keresztény hitre is jutott a szolgálata alatt. Gyülekezete minden családját évente egyszer meglátogatta. Mindezt így indokolja A megújult lelkipásztor (The Reformed Pastor) lapjain (10.d.2.): "ha ti is mindnyájan annyiszor társalkodtatok volna Halál szomszéddal, ahányszor nekem kellett, és annyiszor megkaptátok volna a belső ítéletet, bizony háborogna lelkiismeretetek a szolgálati serénység és hűség miatt, ha életeteket meg nem reformáljátok: valami bennetek szakadatlanul nektek szegezné a kérdést: "Hát ennyi könyörület van bennetek az elveszett bűnösök iránt? Hát ennyit tesztek megkeresésükért és üdvösségükért? ...Hagynátok őket meghalni és a pokolra jutni, mielőtt egy komoly szót is szólnátok velük, hogy ennek útját álljátok? Lelkiismeretem naponta zúg így fülemben, és az Úr tudja, mely igen kevéssé engedelmeskedtem parancsolatának... Mi mást tehetnél, midőn holtat temetsz, hanem hogy meggondold magadban: 'Itt nyugszik a teste, de hol a lelke? Mit tettem érte távozása előtt? Tisztemhez hozzátartozott ez, s hogyan tudok róla számot adni?' Ó, uraim, vajon csekélységszámba veszitek, hogy e kérdéseket megválaszoljátok? Most talán semmiségnek tetszik mindez, de az óra közeleg, midőn már nem lesz az" (18.4., 402-3. o.).
8. A puritánok gyakran szót emeltek a megsokasodott névleges keresztények, "az evangélium szerinti képmutatók" ellen, figyelmeztetve őket a megújító kegyelem szükségességére - lásd pl. Daniel Dyke "Az öncsalás titka" (The Mystery of Selfe-Deceiving, 1614), Thomas Shepard "A tíz szűz példázata" (Parable of the Ten Virgins, 1659) és Matthew Meade "A majdnem keresztény - avagy a hamis hitvalló vád és ítélet alatt" (The Almost Christian: or the False-Professor Tried and Cast, 1662) c. művét. A törvényeskedést elkerülve páratlan alapossággal tárták fel a Szentírás teljes tartalmát, a törvényt és az evangéliumot, a megtérés "felkészítő munkáját", a töredelmet és a megalázkodást hangsúlyozva. "Ezzel csupán azt akarták mondani (illetve olykor, az olvasók szükségleteinek megfelelően erőltetni), hogy a bűnbeesett ember természeténél fogva szerelmese a bűnnek, és ezért képtelen őszintén elfogadni Krisztust, aki megváltja őt, nemcsak a bűn büntetésétől, hanem a bűn elkövetésétől is, mindaddig, amíg meg nem gyűlöli a bűnt, és nem vágyódik a szabadulásra belőle" (3.2., 44-45. o.).
9. A puritánok a "lélektől átitatott, erőteljes" prédikátor egyik jellemzőjének tartották, hogy a Bibliának a gyakorlati életre való pontos és hűséges alkalmazásával "feltépi" a lelkiismeretet, és szembesíti az embereket azzal, ahogy Isten látja őket. "A puritánok tudták, hogy a bűnös ember vonakodik magára alkalmazni az igazságot, bármilyen sietősen alkalmazza is másokra. Ezért nem sok hasznot hajthatnak az evangéliumi igazságról szóló általános, alkalmazást nélkülöző megfogalmazások. Következésképpen (mondták a puritánok) a prédikátor munkájának döntő részét képezi a részletesen kidolgozott alkalmazás, mely a gyakorlati szillogizmusok útján lépésről lépésre eljuttatja hallgatóinak szívébe az Igét, hogy az elvégezhesse ítélő, sebet ejtő, gyógyító, vigasztaló és iránymutató munkáját". A "prédikátoroknak a bűnök aprólékos részletezésében az volt a legfőbb törekvésük, hogy hallgatóikat a hívő élethez és tiszta lelkiismerethez elvezessék, melyet az e világon elérhető legboldogabb életnek mondtak....
10. Ez óriási etikai erővel töltötte meg tanításukat. Ők valóban sói voltak a társadalomnak, és számos tekintetben ők alakították ki a nemzeti lelkiismeretet, mely csak újabban rendült meg. A szombatnap megszentelésének követelménye; a demoralizáló mulatságok (szemérmetlen színi előadások, feslett táncok, mohóság és részegség, érzékcsiklandó regények) elleni egyenes beszéd; a káromkodás gyűlölete; a hivatás és a táradalmi állás hűséges betöltése - mindezekre ma is mint 'puritán' tulajdonságokra emlékeznek (hol ünnepelve, hol gúnyolódva)." Etikai tanításukban mindig az egyénre bízták a döntést és a konkrét esetekben való alkalmazást. Munkásságuk emlékei többek között a tízparancsolat magyarázatai, valamint az alábbi művek: Richard Rogers: "Hét értekezés... a kereszténység gyakorlása" (Seven Treatises... the Practice of Christianity, 1603), William Perkins és William Ames lelkiismeretről és kazuisztikáról szóló kötetei, Richard Baxter "Keresztény kalauza" (Christian Directory, 1670), továbbá Arthur Dent, Thomas Gouge, Thomas Goodwin és Thomas Watson művei (7.3-4., 150-53. o.). Közéjük tartozik John Bunyan, "A zarándok útja" híres szerzője is.
11. "Ahhoz kétség nem férhet, hogy a mai evangelikalizmus a zavar és rendezetlenség állapotában leledzik - írja Packer. - Az evangelizációs gyakorlat, a szentségre való nevelés, a gyülekezeti élet kialakítása, a pásztori munka és a fegyelem kérdéseiben, magyarán szólva a dolgok jelenlegi állásával kapcsolatban általános elégedetlenség tapasztalható, de legalább ilyen általánosnak tűnik a bizonytalanság a kiút tekintetében is" (8.1., 161. o.). Packer a maga szigorú, következetes kálvinista meggyőződéséből kiindulva abban látja az alapvető problémát, hogy az evangelikál (vagy "evangéliumi") hívők elszakadtak ettől a kálvinista tanítástól és evangéliumhirdetéstől, amely általában a puritánoknak is sajátjuk volt. (Én éppen ebben keresném annak [egyik] okát, hogy idővel elhalványult a jelentőségük, bár sok más tekintetben egyetértek Packerrel.) Packer egyúttal Wesley-t is következetlen kálvinistának nevezi, mint ahogy nézőpontjából következetlen kálvinizmus a ma elterjedt evangéliumi meggyőződés is (bárki szabadon dönthet Krisztus mellett, de onnantól kezdve lehetetlen visszalépnie és elvesznie). A kérdés csak az, mi az igazság. A téma bővebb elemzését ld. a Mi által üdvözülünk: Isten eleve elrendelése, az egyházi keresztelés, illetve más cselekedetek vagy a Krisztusba vetett hit által? c. írásban.
12. A Westminsteri Hitvallás, amely Packer szerint híven tükrözi a (kálvinista) puritánok nézeteit (beleértve a fenti írásomban bemutatott 5 pontot is [" TULIP "]), így fogalmazza meg ezt 3. fejezetének 2-4. pontjaiban: "2. Habár Isten tudja mindazt, ami az összes elképzelhető feltétel mellett bekövetkezhetne, semmit sem azért rendelt el, mert látta azt vagy annak következményeit az adott feltételek mellett a jövőben. 3. Isten dekrétuma által, az Ő dicsőségének megmutatása végett egyes emberek és angyalok az örök életre predestináltattak, mások pedig az örökkévaló halálra rendeltettek. 4. Az ekképpen predestinált és elrendelt angyalok és emberek, különösképpen és változhatatlan módon vannak erre szánva, és számuk oly bizonyos és meghatározott, hogy az se nem növelhető, se nem csökkenthető." (De vö. Róm 8,29; Károli-ford.! A nevesebb nem kálvinista puritánok közé tartozott a sajátos, "négypontos kálvinista" [a korlátlan engesztelést hirdető] vagy "neonomista" nézeteket valló Richard Baxter, ld. 9.3., 204-209. o.)
13. Ebből a szigorú kálvinista álláspontból könnyen (és elég logikusan) adódó következtetés az antinomizmus (törvényellenzés), amellyel szemben Packer így összegzi a puritánok nézetét (összhangban az imént idézett Westminsteri Hitvallással): Az antinomisták "nem látták és nem mondták ki elég világosan, hogy az erkölcsi törvény még mindig köti a hívőket, kifejezésre juttatja Istennek az örökbefogadott gyermekeivel szemben támasztott akaratát, és hogy a közte és köztük lévő Atya-fiú kapcsolat megromlik, ha Isten akaratától az emberek eltekintenek vagy azzal szembeszállnak" (9.2., 203. o.).
14. Bár a puritánok egyetértettek Kálvinnal abban, hogy az Újszövetségben említett evangélisták kihaltak, és sem a "misszó", sem a "missziói kampány" fogalmát nem ismerték, az evangelizáció egyike volt fő törekvéseiknek. Az evangélium rájuk jellemző felfogásából következően elfogadhatatlannak, sőt károsnak tartották a "döntéseket" kiváltó lélektani nyomásgyakorlást, mint a Szentlélek felségterületének önhitt megsértését. Ezzel semmit sem érhetünk el, mivel csak Isten - vagyis Igéje által a Szentlélek - vezetheti hitre a bűnösöket; ráadásul így az áldöntést hozók igazi újjászületés hiányában valójában csak megkeményednek. Ezek a módszerek különösen Charles Finney-re vezethetők vissza, aki sajátos teológiája alapján igyekezett felfokozott érzelmeket, izgalmat kelteni a felébredt lelkiismeretű "nyugtalanokban", s az első padsorba híva azonnali megtérésre ösztönözni őket; saját akaratával, lehengerlő stílusával legyőzve akaratukat. Ennek finomított változata a ma talán leggyakoribb "modern evangelizáció".
15. A puritánok felfogása viszont a gyors evangelizáció helyett Isten üzenetének hosszú távú oktatását, tanítását, az ember életére való alkalmazását tette szükségessé, Istenre bízva az emberek hitre juttatását. Ők a "megtérés" és az "újjászületés" helyett, azok szinonimájaként inkább a hathatós v. hatékony elhívás fogalmát használták, amit a Westminsteri Hitvallás a 10. fejezet 1. pontjában így fogalmaz meg, a Róm 8,30-at magyarázva [de vö. a 29. verssel, Károli-ford.!]: "Mindazokat, és csak azokat, akiket Isten eleve elrendelt az életre, neki úgy volt kedves, hogy az őáltala kijelölt és elfogadható időpontban elhívja Igéje és Lelke által a bűn és a halál állapotából - melyben természet szerint vannak - a Jézus Krisztus által való kegyelemre és üdvösségre." Ebből a meggondolásból következett az a nézet, hogy az evangélium terjedését Isten szuverenitása nemcsak személyek, hanem népek és földrajzi térségek esetében is korlátozza, ahogy Pált sem engedte Ázsiába és Bitíniába (ApCsel 16,6-7). Isten szuverén joga meghatározni a megtérés idejét és módját, s az embernek erre kellően fel kell készülnie töredelmes bűnbánattal. A puritánok szerint "a lehető legrosszabb tanács lenne azt mondani a zaklatott léleknek, hogy ne aggodalmaskodjék bűnei miatt, és bizalmát vesse azonnal Krisztusba, miközben még nem szembesült sajátos bűneivel, és nem jutott el arra a pontra, hogy tiszta fejjel óhajtsa bűnös útjait elhagyni és a szentséget elérni. Ezt a tanácsot adni - vélték a puritánok -, mielőtt a szív valóban elszakad a bűntől, annyi, mint hamis békességet szerezni és hamis reményekkel kecsegtetni, azaz "evangéliumi képmutatásra" sarkallni, amit keresztény tanácsadó aligha akarhat" (10.1. és 18.Bev-2., 215-16. és 384-93. o.). Lásd még a Szabad akaratunkból megszerezhetjük és elveszíthetjük-e az üdvösségünket? c. írás bevezetését.
16. A rövidített, felhígított "pótevangélium" oly erőteljes modern kori terjedését több dolog is elősegíti. Ezek egyike a tanítást minimalizáló törekvés, ami részben abból táplálkozik, hogy az igehirdetők hallgatósága nem szívesen tanul. Ugyanakkor "némelyek váltig állítják, hogy merő időpocsékolás modern hallgatóságnak a törvényről vagy a bűnről prédikálni, mert (mint mondják) az ilyesmi nem mond a mai embereknek semmit. Ehelyett (mint javasolják) jobb hivatkozni a hallgatók által már érzett szükségekre, és olyannak bemutatni Krisztust, mint aki békességet, erőt és célt ad idegbajos és csalódott embereknek. Ez a Krisztus tehát valójában nem más, mint valami szuperpszichológus" (10.1., 215-16. o.).
17. A puritánok felfogásában az evangélium gyakorlatilag mindent magában foglalt, beleértve a kegyelmi szövetség teljes tanát, a bűnről és az ítéletről szóló üzenetet, az üdvösség teljes rendjét és a Szentháromság minden személyének üdvözítő munkáját. Ezért nem ismerték az evangelizáló igehirdetést, hiszen végső soron minden prédikációnak Krisztust kell hirdetnie. Thomas Manton így foglalta össze az evangéliumot: "mindazok, akik igaz bűnbánattal és hittel megtagadják a testet, a világot, az ördögöt, és meghódolnak az Atya, a Fiú és a Szentlélek Isten előtt mint teremtőjük, Megváltójuk és megszentelőjük előtt, megtalálják Istent mint Atyjukat, ki őket megbékélt gyermekeiül fogadja, a Krisztusért megbocsátja bűnüket, a Szentlélek által kegyelmében részesíti őket; és ha ők ez útjukban kitartanak, megdicsőíti és örök boldogságban részesíti őket; de örökkévaló büntetésre ítéli a hitetleneket, a bűnbánatot nem tartókat és az istenteleneket [vö. Mk 16,15-16]" (10.2., 220. o.). Matthew Henry híres bibliamagyarázatának nagy részét először chesteri híveinek mondta el prédikációiban (17.3., 376. o.).
18. Sajnos, a bűnről és az emberi természetről vallott puritán felfogás ahhoz a nézethez vezetett, hogy a keresztény életnek "az önutálaton és az önmagunk iránti bizalmatlanságon kell alapulnia". Amint John Owen írja: "Önmagunk szakadatlan lealacsonyítása, elítélése és gyűlölete jelenti ama másik kötelmet, amely szöges ellentétben áll... a bűnnek a lélekben való uralmával. E kedélyállapotnál nincsen a bűn mérge ellen való jobb orvosság" (12.3., 259. o.). (Vö. Wesley és mások egészségesebb nézetével, ld. A szeretet teológiája c. írást, különösen annak a szentség lélektanáról szóló részét.)
19. Kálvin és a legtöbb reformátor a tízparancsolat Úr napjára vonatkozó rendelkezésének ugyan isteni tekintélyt és kötelező érvényt tulajdonított, de úgy látta, hogy az nem tiltja az úrnapi istentisztelet utáni munkát vagy szórakozást. A puritánok e következetlenséget megszüntetve úgy vélték, hogy "a zsidó szombattisztelet elítélésének (Kol 2,16) semmi köze nincsen az Úr napjának megtartásához". [De vö. Róm 14,5-6.] Az Úr napja (vasárnap, vagy régiesen "szombatnap") megszentelésének puritán elvét jól összefoglalja a Westminsteri Hitvallás 21.7-8. pontja: "...A világ teremtésétől Krisztus feltámadásáig a nyugalom elrendelt napja a hét utolsó napja volt. Krisztus feltámadásával kezdődően a nyugalom napja a hét utolsó napjáról a hét első napjára tevődött, amelyet a Szentírás az Úr napjának nevez, egy nap, amelyet mint keresztyén nyugalom napot gyakorolni kell e korszak végéig. 8. A nyugalom napját az embereknek oda kell szentelni az Úrnak a szív megfelelő felkészítésével és a hétköznapi dolgok azelőtti elrendezésével. Ugyanakkor, nem elég a világi elfoglaltság és felüdülés cselekedeteitől, szavaitól és gondolataitól való szent pihenés a teljes napon át, hanem szükséges a teljes idő rászánása a nyilvános és személyes istentiszteletre, a szükséges és irgalmas kötelességek cselekvésére" (14.3., 316., 318. o.). A puritánok vasárnap két istentiszteletet tartottak, melyekre lelkipásztoraik szombaton készültek föl.
20. A házasságot a reformátorokhoz hasonlóan a puritánok is dicsőítették, "tudatosan ellentmondva ama középkori gondolkodóknak, akik a papok, szerzetesek és apácák gyakorolta cölibátust jobbnak, erényesebbnek, Krisztus-szerűbbnek, Isten előtt kedvesebbnek tartották a házasságnál, a nemzésnél és családi életnél". Így volt ezzel Aquinói Tamás is, aki egyenesen azt tanította, "hogy leány akkor születik, ha egy hímnemű magzat megromlik, hogy egy férjnek a feleség igen alkalmas eszköz a nemzésre és a bujaság (a gerjedelem, nemi szabadosság) elkerülésére, de egy másik férfi minden más tekintetben sokkal jobb társa és segítője lehet feleségénél. Mi több, mondta Aquinói Tamás, a nők szellemileg és testileg egyaránt gyengébbek, hajlamosabbak a bűnre, és természetüknél foga mindig alá vannak vetve valamely férfinak. A férj, ha a szükség úgy kívánja, testileg is megfenyítheti feleségét, és a gyerekeknek jobban kell szeretniük apjukat, mint az anyjukat". Aqinói e téren az egyházatyák tanítását követte, akik közül Aranyszájú (Szent) János tagadta, hogy Ádámnak és Évának a bűneset előtt volt nemi kapcsolata, Augustinus (Ágoston) bűnnek tartotta a közösülés szenvedélyét, Origenész, Nüsszai Gergely és mások pedig biztosra vették, hogy a bűnbeesés nélkül az emberiség valamiféle angyali módon, nem pedig nemi úton szaporodott volna (16.1., 344-45. o.).
21. A puritánok is vallották a férfiuralom, vagyis a feleség engedelmessége elvét, melyet John Milton így fogalmazott meg az Elveszett Paradicsomban: "A férfi Istené, a nőnek ő az Istene" (Jánosy István elég szabadon fordította a "He for God only, she for God in him" szavakat, amelyek kicsit pontosabban így adhatók vissza: "A férfi Istené, s férjében v. férje által Istené a nő"). Ugyanakkor a puritánok a nő funkcionális alávetettsége mellett azt is tanították, hogy a férfi és a nő Isten előtt egyenlő. Baxter például többek között az alábbiakat írja: "Segítsenek egymásnak elhordozni a terheket (ne pedig türelmetlenségükkel növeljék azokat). Legyenek egymásnak támaszai a szegénységben, a keresztek alatt, betegségben, veszedelmekben, vigasztalván egymást. Legyenek egymásnak gyönyörűséges társai a szent szeretetben, a mennyei reményekben és kötelességekben, midőn minden más külső öröm elmarad" (16.1-2., 348., 352. o.).
22. A szószéken az üdvösségre vonatkozó legmélyebb teológiai fejtegetéseket is megengedték maguknak, azok elsajátítását pedig megkövetelték hallgatóiktól, esetleges vonakodásukat őszintétlenségnek bélyegezve. A bibliai szövegeket a hittételekkel összekapcsoló, dogmatikai igehirdetés untathatja a képmutatókat, de csak ez mentheti meg Krisztus juhait. A prédikátor feladata a hitet prédikálni, nem pedig a hitetleneket szórakoztatni - más szóval a juhokat legeltetni, és nem a kecskéket mulattatni. Ugyanakkor a puritán igehirdetők rendezetten tagolták Krisztus-központú prédikációikat, melyek vázlata általában jól követhető volt. A legnagyobb mélységekig hatoló tartalmat is népszerű stílusban adták elő; alkalmazásaik elevenbe vágtak. "Minden munkánkat lelkiképpen kell végeznünk - írja Baxter -, mint akik beteltek Szentlélekkel.... Beteg szívre vall, ha valaki nem leli örömét a Szentírás tökéletességében. Mert a lelki szív valamiképpen egytermészetű az Isten Igéjével, mert az Ige magja vezetett újjászületéséhez."
23. William Perkins az alábbi osztályokba sorolta azokat, akiket a prédikációnak meg kell szólítania: "a taníthatatlan tudatlanok, akiknek mintegy bombát kell a székük alá tenni; a tanítható tudatlanok, akikkel módszeresen meg kell ismertetni a keresztyénséget; az alázat nélküli tájékozottak, akiket bűntudatra kell ébreszteni; az alázatos szívű, de kétségbeesettek, akiket az evangélium fundamentumára kell állítani; az Isten útjain járó hívek, akiket meg kell erősíteni, és azok a hívek, akik intellektuálisan vagy morálisan vétkeztek, és akik ezért eligazításra szorulnak", valamint az ún. "vegyes nép". Utóbbiak közé sorolhatók például az "elcsüggedtek, sérültek, depressziósok (melankóliások, ahogy a puritánok mondták)." A Westminsteri istentiszteleti rendtartás mindezt hat alkalmazásfajtával egészíti ki: "(1.) a tanítás némely következményeiről... való eligazítás és ismertetés; (2.) a hamis tanítások cáfolata; (3.) a kötelességekre való buzdítás; (4.) óvás, feddés és nyilvános dorgálás; (5.) a vigasztalás alkalmazása; (6.) próbatétel (ez igen hasznos...), mely által a hallgatók önvizsgálatot tarthatnak..., hogy ennek megfelelően megelevenedjenek és felserkenjenek kötelességeik teljesítésére, magukat megalázzák fogyatékosságaik és bűneik veszedelmét felismervén, és vigasztalás által bátorítást nyerjenek, amiképpen megvizsgált állapotuk megkívánja". Charles Simeon prédikációinak 3 céljuk volt: "alázatra inteni a bűnöst, felmagasztalni Krisztust és előmozdítani a szentséget" (17.3., 377-82. o.).
II. Jonathan Edwards és a munkája nyomán elindult ébredés jellemzői
1. Hadd szóljunk még egy késői, amerikai puritánról, Jonathan Edwardsról (1703-1758), aki "szent, tudós, prédikátor, lelkipásztor, metafizikus, teológus, kálvinista és megújulási vezető" volt egy személyben. Miután nagyapja, Solomon Stoddard 1729-ben meghalt, egyedüli lelkészként szolgált Northamptonben, ahol Új-Anglia Boston utáni második legbefolyásosabb gyülekezete működött. 1734-35-ben és 1740-42-ben a Szentlélek rendkívüli tevékenysége ébredést idézett elő a gyülekezetben, ami aztán egész Új-Angliára átterjedt. Sorozatos összetűzések után 1750-ben végül távoznia kellett a gyülekezetből, mivel ragaszkodott a személyes hitvalláshoz mint az úrvacsorában való részvétel feltételéhez. 1757-ben kinevezték a Princeton College elnökévé. Odautazásakor beoltatta magát himlő ellen, de maga az oltás fertőzte meg halálosan (19.1., 410. o.).
2. Életrajzírója, Samuel Hopkins így jellemezte igehirdetését: "Szavai gyakorta hatalmas benső izzásra vallottak, de zajtalanul és külső érzelmek nélkül, és megdöbbentő erővel hatoltak hallgatói elméjébe; úgy beszélt, hogy szíve erős érzelmeit feltárja, ami rendszerint a legtermészetesebb és leghathatósabb módon indított és hatott meg másokat." Egyik hallgatója pedig kijelentette: "ha ékesszóláson azt érti, hogy valaki képes hallgatóságának valamely fontos igazságot elsöprő erejű érveléssel és lelke teljességét a gondolatba és az előadásba beleadó érzelmi feszültséggel bemutatni úgy, hogy az egész közönség ünnepélyes figyelmét az első pillanattól az utolsóig magával ragadja és kitörölhetetlen benyomásokat hagyjon, akkor Mr. Edwardsnál ékesebben szóló embert én soha nem hallottam beszélni" (19.2., 416. o.). Lásd pl. "Sinners in the Hands of on Angry God" (Bűnösök a haragvó Isten kezében) c. híres prédikációját, melynek hatására 500-an tértek meg.
3. Edwards a megújulás, ébredés elveit és sajátosságait behatóan tanulmányozta, és kutatásainak eredményeit számos írásában tette közzé. Ezek egyike az Ébredés az egyházban (Thoughts on the Revival of Religion in New England) c. műve. A megújulásokkal kapcsolatban megállapított két gyakori hibát. Az egyik a régiség tévedése, amikor valamely történelmi ébredést tekintünk a megújulásról alkotott felfogásunk zsinórmértékének; a másik az ábrándozás tévedése, "amikor azt képzeljük, hogy a megújulás, ha egyszer eljön, úgy működik, mint a krimik utolsó fejezete - megoldja minden bajunkat, rendbe teszi minden zavarunkat, és végül idilli békességben és elégedettségben, lélekzaklató gondok nélkül hagy minket". "Az igaz, hogy a megújulás megszabadítja az egyházat a közöny és az egykedvűség nyavalyáitól, de legalább ennyire igaz az is, hogy a megújulás a lelki erők rendezetlenül és fegyelmezetlenül hömpölygő kiáradása folytán temérdek új bajt zúdít az egyházra. Megújuláskor a szentek a fásultság és a közöny állapotából hirtelenében a lelki és isteni dolgok valóságának mindent elsöprő tudatára ébrednek. Olyanok ilyenkor, akár az alvók, kiket legmélyebb álmukból ráznak föl: elkápráztatja őket a világosság ragyogása, és alig látnak. Azt sem tudják, hol vannak: bizonyos értelemben mindent látnak, ahogy azelőtt soha, de más értelemben nem látnak semmit, mert elvakítja őket a ragyogás. Lábuk alól kicsúszik a talaj, elveszítik arányérzéküket. A büszkeség bűnébe esnek, érzékcsalódásaik vannak, megbomlik lelki egyensúlyuk, okvetetlenkednek, különcködnek. Az eseményektől elragadott megtéretlenek hirtelenében megérzik az igazság erejét, jóllehet szívük nem újult meg, ezért aztán öncsaló és magabízó, kíméletlen és keserű, félelmetes és kérkedő, hóbortos és fanatikus, civakodó és bomlasztó 'enthuziasztákká' válnak. Ezután esetleg látványos bűnökbe esnek.... A Sátán (aki, mint Edwards egy helyütt megjegyzi, 'a mindenség legjobb hittudományi karán tanult') lépést tart Istennel, a Teremtő tetteit szakadatlanul kiforgatja eredeti mivoltukból, azok gúnyképét mutatja fel. Ennek megfelelően a megújulás soha nem más, mint Isten torzult munkája, és minél erőteljesebb a megújulás, annál inkább számíthatunk megbotránkoztató torzulásokra." Ennek köszönhető, hogy a lelkileg korlátozottabb látású, tiszteletre méltó egyháztagok és lelkipásztorok a túlzások miatt gyakran elzárkóznak a megújulás elől, sőt akár nyíltan is ellenzik azt. Mindezzel nemcsak Edwardsnak, hanem már az apostoloknak is szembesülniük kellett (19.3., 420-21. o.).
4. A megújulás természetét illetően Edwards megállapította, hogy az ébredés a Szentlélek Isten rendkívüli, valamely közösség keresztény kegyességét megelevenítő és terjesztő munkája. "Azt várni, hogy Isten megújítsa egyházát, annyi, mint azt feltételezni, hogy az egyház halódik, elszunnyadt." Edwards az 1János 4,1kk alapján felsorolja a Szentlélek munkájának ismertetőjegyeit: 1) a megfeszített Jézusnak mint Isten Fiának és az emberiség Megváltójának nagyobb megbecsülésére sarkallja az embereket; 2) a Sátán szándékaival szemben tevékenykedve csökkenti az emberekben a világi élvezetek, nyereség és dicsőség becsületét, eljövendő állapotukkal és örök boldogságukkal való mélységes törődésre indítja őket, s meggyőzi őket a bűn szörnyűségéről, büntethetőségéről és nyomorúságos következményeiről; 3) a Szentírás nagyobb tiszteletére ösztönöz minket; 4) meggyőzi az embereket a láthatatlan, lelki igazságokról; 5) Isten és emberek iránti nagyobb szeretetben nyilvánul meg (19.4., 422-24. o.).
5. A megújulásoknak központi helyük van Isten kijelentett céljaiban. "Az ember bűnbeesésétől fogva mind a mai napig Isten Lelkének voltaképpen a rendkívüli közlései teljesítették az üdvösség munkáját. Jóllehet a Szentlélek folyamatosabb hatása valamelyes mértékben mindig kíséri az istentiszteleti rendeléseket, e munka folytatása végett a legnagyobb dolgokat a rendkívüli kiáradások tették a kegyelem különleges időszakaiban" - írja Edwards. Később hozzáteszi: "Bátorkodom Isten egyetlenegy lélek megtérítéséért végzett munkáját az egész materiális mindenség teremtésénél dicsőségesebb munkának állítani" (19.4., 427-28. o.).
6. Ami az ébredés külső formáit illeti, "Isten megengedi, hogy az emberi gyengeség és bűn betolakodjék megújulás idején, éspedig azért, hogy minden kétséget kizáróan nyilvánvalóvá tegye, hogy a mozgalom lelki gyümölcsei nem az érintettek bárminő jóságából, hanem kizárólag az ő saját kegyelmi munkájából származnak". Ezért ilyenkor a Sátán nem ütközik akadályba, és jellegzetes stratégiát alkalmaz. "Midőn már nem bírja csendben és biztonságban tartani az embereket, szertelenségbe és különcködésbe hajszolja őket. Visszafogja őket, amíg csak tudja, de midőn már nem győzi, előre taszítja őket, és ha lehet, gáncsot vet nekik" - így Edwards. "Azaz érzéseik erejét kihasználva igyekszik elragadni a megújult hívőket, megkísértve őket gőggel, akadékoskodással, az egyház bevett rendjével szembeni türelmetlenséggel és azzal a makacsul visszatérő hiedelemmel, hogy a Lélek szabadabban munkálkodik, ha a keresztyének a szervezetlenség állapotában maradnak, ha a papok készüléssel nem bajlódva prédikálnak, mintha a rögtönző önkéntelenség volna a lelkiség legmagasabb rendű formája. A Sátán továbbá közvetlen hitetéssel és sugalmazással igyekszik őket rászedni, és így arra a következtetésre juttatni, hogy minden önkéntelenül eszükbe jutó gondolat vagy szöveg nem lehet más, csak Isten üzenete. Ilyen s hasonló eszközökkel hajszolja buzgalmuk hevében a híveket mindenféle elővigyázatlanságba. Rendszerint ezt az eljárást alkalmazza megújulások idején.... Éppen ezért, hangsúlyozza Edwards, életbe vágóan fontos, hogy a lelkiségi mozgalmakat ne közvetlen megnyilvánulásaik vagy melléktermékeik, hanem a résztvevőkre gyakorolt végső hatásuk alapján ítéljük meg" (19.4., 429-30. o.).
7. A megújulásra, ébredésre vágyó keresztények erős ösztönzést kapnak, hogy imádkozzanak is érte, sőt ez kötelességük is, mivel "kijelentetett, hogy midőn Isten nagy dolgokat készül cselekedni egyházával, ehhez úgy lát hozzá, hogy rendkívüli módon kitölti a kegyelemnek és a könyörgésnek lelkét: Zak 12,10." Edwards így folytatja: "Ha végignézzük az egész Bibliát, és megfigyeljük az imádságnak benne feljegyzett eseteit, azt találjuk, hogy semmilyen más kegyelemért nem hangzott el annyi imádság, mint az egyház szabadulásáért, helyreállításáért és virágzásáért, valamint Isten dicsőségének és kegyelmi országának a világban való előmeneteléért.... A Zsoltárok könyve nagyobbrészt e kegyelemért esedező imádságokból, róla mondott próféciákból és prófétai dicséretekből áll.... Mert kétségtelen, hogy amit Isten bőségesen ígéreteibe foglal, azt Isten népének bőségesen kell imádságaiba foglalnia". Végül hozzáteszi: "Remélem, hogy mindazok, akik meggyőződésük szerinti kötelességüknek tartják eme szándékot megtartani és előmozdítani, nem feledik el, hogy nemcsak sietve, hanem szakadatlan kell menniök, hogy az Úr előtt imádkozzanak és kérjék eme kegyelmét. Áhítatunkban tehát egyesítsük e két dolgot, miképpen előírásában a Megváltó egyesítette, de IMÁDKOZZUNK, ne pedig ÁJULDOZZUNK! Ha néhány éven át ebben kitartunk, de a gondviselésben semmi rendkívüli dolog nem láttatja, hogy imádságainkat Isten meghallgatta, méltatlan hívek lennénk, ha elcsüggednénk, és ezért restek és hanyagok lennénk Isten eme nagy kegyelmét kérni. Igéjéből világosan kitetszik, hogy Isten gyakorta szokta népének hitét és türelmét próbára tenni.... Végül azonban maradéktalanul sikerre viszi azokat, akik az imádkozásban állhatatosan megmaradnak, mert ezt mondják: 'Nem bocsátlak el téged, míg meg nem áldasz engemet'" (1Móz 32,26).
8. Nem tudjuk biztosan, milyen buzgón imádkozott Isten népe Jonathan Edwards idejében. Először nem történt semmi megrendítő. Az első, nagy ébredés, amely Angliában főként George Whitefield és a Wesley fivérek (John és Charles), Amerikában pedig Whitefield és Jonathan Edwards munkássága nyomán 1735-től 1745-ig zajlott a legintenzívebben, mindkét területen alábbhagyott 1745 után. "Az 1770-es évektől azonban a metodista prédikátorok Angliában és Észak-Amerikában egyaránt hatalmas növekedésnek és alkalmanként ismételt megújulási feltételeknek lehettek a tanúi, az 1790-es években pedig kibontakozott a második nagy ébredés [melyben később Charles Finney (1792-1875) is szerepet játszott], ugyanekkor Hauge vezetésével Norvégiában, Routsalainen vezetésével pedig Finnországban indult virágzásnak a megújulás, és nem utolsó sorban ekkor indult útjára a protestáns missziói mozgalom, amelynek során az evangelikál keresztyénség egy nemzedék alatt a világ minden ismert táján megvetette a lábát" (19.4., 431-33. o.).
III. A puritánok Magyarországon
1. Margit István írja a Biblia és Gyülekezet 1998/1. számában (7-8. o.): "Az Angliában tanuló Tolnai Dali Jánost és társait megragadta a puritánok egyszerű bizonyságtevő hite és tiszta élete, s maguk is rádöbbentek, mennyire távol élnek Istentől. Ez a felismerés arra indította őket, hogy fogadalmat tegyenek és szövetséget kössenek, miszerint közösségben maradva vigyáznak, imádkoznak egymásért. Mozgalmuk alapokmányát, amely egyben hitvallásuk is volt, 1638. február 9-én szövegezték meg angol és skót mintára FORMULA SINGULARITATIS címmel." A szöveget aláírta még Mohácsi István, Ujházi Mátyás, Ungvári Mihály, Kolosi P. Dániel, Szikszai Benedek, Szenczi Molnár János, Kuthi János, Keserüi Dajka Pál, Kecskeméti Miklós. E kis társaság ("Londoni Liga") tagjai elsősorban egymás lelkének építésére és vigyázására törekedtek, de szívügyük volt a magyar református egyház megújulása is. Bár legtöbbjük nemigen terjesztette a puritán eszméket, itthon ellenszenvesen fogadták és koholt vádakkal illették őket. Tolnai Dali János azonban kitartott, új társakra talált, akikkel házi istentiszteleteket és imaórákat tartottak, s ők kezdték először énekelni Szenczi Molnár Albert zsoltárait, az akkori ébredési énekeket. Bővebben ld. a cikket, amely a Biblia Szövetség Biblia és Gyülekezet c. újságjának néhány más, ébredéssel kapcsolatos cikkével együtt megjelent az "Ad ébredést az ÚR" c. könyvben (Ébredés Alapítvány, 2004, 57-59. o.).
Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2008.12-2015.05.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).