Wesley ugyan sosem mondta magát tökéletesnek - legalábbis ennek nem maradt írásos nyoma -, de tőle származik a keresztény tökéletesség (teljes megszentelődés, tökéletes szeretet) egyik legerősebb megfogalmazása (ld. A keresztény tökéletesség világos leírása), ami fölveti a személyes átélés kérdését. Vizsgáljuk meg most e kérdést néhány szempontból Richard P. Heitzenrater egyháztörténész segítségével, aki többek között a Wesley magánnaplóiban szereplő rejtjelezés megfejtéséről vált ismertté.

I. Nőügyek

1. Talán Wesley "nőügyei" tűnhetnek a tökéletessége legkézenfekvőbb cáfolatának. Még a georgiai tartózkodása idején, 1736-ban beleszeretett a fiatal Sophy Hopkeyba, aki viszonozni látszott szerelmét, de elhalászták az orra elől, s Wesleynek végül menekülnie kellett a gyarmatról, ahol egyes telepesek a számukra túl szigorú lelkészi szolgálata miatt annyira nehezteltek rá, hogy a szerelmi vitát is belekeverve vádat emeltek ellene a savannah-i vádesküdtszék előtt. Bár Wesley feltehetően semmilyen ismert törvényt nem szegett meg, Egmont grófja talán nem járt túl messze az igazságtól, amikor Wesleyt "egy férfi, egy enthuziaszta és ugyanakkor egy képmutató igen különös keverékéhez" hasonlította.

2. Wesley ezután sokkal óvatosabbá vált. 1738-ban élte át az Aldersgate utcai élményét, melyet sokáig a megtérésének tekintett, és amelyre azután került sor, hogy Peter Böhler biztosította róla: a Krisztusba vetett igaz hittől elválaszthatatlan a bűn felett aratott győzelem és a bűnbocsánatból származó állandó békesség gyümölcse, s Wesley "új evangéliumot" látott ebben (Lean, 42. o.). Mindenesetre kívülről is feltűnő változáson ment át, s ekkor kezdődött körülötte a metodista ébredés, amely a haláláig tartott. Később, 1749-ben az utazásai során fél évig mellette volt Grace Murray, egy özvegyasszony, aki korábban Wesley newcastle-i árvaházában szolgált házvezetőnőként, és akivel ekkor Dublinban eljegyezték egymást. Wesley úgy tekintett az asszonyra, mint aki "munkatársa az evangélium hirdetésében", ám egyes igehirdetők (öccsét, Charlest/Károlyt is beleértve) rosszallották, hogy egy "szolgálót" akar feleségül venni. Charles végül meghiúsította a házasságot: szította Grace és John Bennet (egy laikus metodista prédikátor) egymás iránti szenvedélyét, s John távollétében összeadta őket. Wesleyn ritkán vett erőt csüggedés; ekkor sem tett szemrehányást öccsének, de a naplójában és egy versben kifejezte szívének mély fájdalmát (ld. Lean, 113. o.).

3. 1751-ben kötött házasságot egy Molly Vazeille nevű 4 gyermekes özveggyel. Felesége 20 év után otthagyta őt, és bár Wesley másfél év múlva hazavitte az asszonyt, igazi békesség nem volt köztük. Wesley hihetetlen béketűréssel viselte feleségének durva, tettlegességig fajuló szeszélyeit és féltékenységét, s leginkább talán az róható fel hibájául, hogy 47 évesen egyáltalán megnősült - igen elkapkodva a döntést, s gyakorlatilag az összes hívő barátja és testvére tanácsával szembeszállva. Persze az is kérdés, hogy fáradhatatlan szolgálata mennyi esélyt hagyott a feleségéhez fűződő meghitt, szívélyes, szerelmi kapcsolat kialakulásának. Élete vége felé házvezetőnője és munkatársa, Elizabeth Ritchie gondoskodott róla (bővebben ld. az életéről szóló írás 14. pontját).

4. Lean szerint Charlesban "egyre fogyott a küzdőszellem, és küzdőképessége elvesztésével egyidejűleg - amint ez gyakran megtörténik - a kritikai szellem kerekedett felül, és ezzel együtt a depresszió és a hanyatló egészség... A házasság[kötése] után mintha egy kellemes skatulyába csomagolták volna. Kiderült, hogy nemcsak Sallyt vette el, hanem Sally egész családját. Sally nővére, Becky hozzájuk költözött; barátnőjük melléjük, és a Gwynne család szenvedélye, a zene került otthonuk középpontjába. A háztartást Londonba költöztették, hogy a gyermekek jó zenei oktatást kapjanak, és az arisztokrácia tagjai előtt való szereplésük büszkeséggel és örömmel töltötte el a szülőket. Férje egyre jobban szerette Sallyt, de mivel kettőjük kapcsolatában Károly játszotta a feminin szerepet, házasságában nem találta meg azokat a 'békés napokat', amiket várt tőle. Ingerlékeny lett és lehangolt. Kötelességteljesítése lanyhult a házi béke és gyengédség befolyása alatt" (Lean, 117. o.).

II. Politika és egyházkormányzás

1. Sokan vethetik Wesley szemére, hogy nem viszonyult megfelelően az amerikai gyarmatok függetlenségi harcához. Ő mindvégig korának és az anglikán egyháznak a - meglehetősen konzervatív - gyermeke maradt: általában igen hű volt hazájához, királyához és (anglikán) egyházához. 1775 márciusában azt tanácsolta az amerikai igehirdetőknek, hogy "legyenek békéltetők, legyenek mindenki iránt szeretetteljesek és tapintatosak, de egyetlen pártnak se adják át magukat". Június közepén pedig levelet írt Dartmouth grófjának (a gyarmatügyi miniszternek), majd annak másolatát elküldte Lord Northnak (a miniszterelnöknek, aki egyben az államkincstár feje volt): "Nem áll szándékomban azt a kérdést taglalni, hogy az amerikaiaknak igazuk van-e vagy sem. Itt minden előítéletem szemben áll az amerikaiakkal; hiszen... gyermekkoromtól fogva a passzív engedelmesség és az ellen nem állás legmagasztosabb nézetein nevelkedtem. S mégis, összes mélyen gyökerező előítéletem ellenére kénytelen vagyok azt gondolni - ha egyáltalán gondolkodom -, hogy ez az elnyomott nép semmi többet nem kért annál, ami jog szerint megilleti, s azt is a dolog természete által megengedett legszerényebb és legártatlanabb módon tette." Lord Dartmouthnak, a metodistákkal kapcsolatban álló egyetlen kormánytagnak kifejtette, hogy az amerikaiak önként és félelmet nem ismerve a hazájukért harcolnak, nem pedig fizetségért, és az angolokkal szemben egységesek. Előre megmondta, hogy a franciák és más országok be fognak avatkozni, miközben sok angol maga is "érett a lázadásra" (Lean, 133. o.).

2. 1775 szeptemberének végén azonban, miután elolvasta Samuel Johnson Az adóztatás nem zsarnokság című írását, úgy döntött, hogy a telepesek olyasfajta érvei, mint hogy "képviselet nélkül nincs adózás", nem bírnak erkölcsi és jogi súllyal, s a szabadságért való kiáltozásuk ugyanolyan felelőtlen, mint Angliában Wilkes és mások lármája. Gyorsan kiadta Johnson művének kivonatát és parafrázisát Higgadt állásfoglalás amerikai gyarmataink részére címmel. A "provokatív" irat igen kapós volt - három hét alatt több mint negyvenezer példány kelt el belőle. A kálvinista Augustus Toplady örült a lehetőségnek, hogy tönkreteheti arminiánus nemezisét. Az amerikaiak erőteljes támogatójaként Egy szurokban és tollban megforgatott öreg róka (1775) címmel kiadott egy képzelet szülte és gúnyos elbeszélést, melyben megpróbálta leleplezni Wesley indítékait és mesterkedését, aki "a teológia alantas és parányi ebihalaként kevélyen ki akarja belezni a politika hatalmas BÁLNÁJÁT". Nem ez volt az első eset, amikor ellenfelei - gyakran igencsak durva, sőt obszcén módon - támadták Wesleyt.

3. Azonban "a kormányzattól nem fogadott el semmiféle támogatást most sem, amikor életében először felkínálták neki. (Azt viszont hátralévő éveiben mindig bánta, hogy nem használta fel ezt az alkalmat arra, hogy megbízatást kérjen királyi "misszióra", a birodalom összes templomaiban való prédikálás jogával.) 'Túl jól ismerem az embereket - kommentálta később az eljárását -; azok, akik valamilyen politikai szolgálatért szeretnek téged, annyira sem szeretnek, mint a vacsorájukat, és akit meggyűlölnek, [azt] jobban gyűlölik, mint az ördög'." (Lean, 134. o.)

4. Mindenesetre Amerikában Francis Asbury (akit Wesley az amerikai főasszisztensének nevezett ki, az amerikai prédikátorok pedig egyetemes "szuperintendensnek" [a szó a püspök latinos megfelelője]) és Thomas Coke vezetésével (akit Wesley küldött oda, miután Charles és mások tiltakozása ellenére, a "kényszerhelyzetre" való tekintettel szuperintendenssé szentelte föl őt) 1784 karácsonyán létrejött "egy új és független felekezet, a Metodista Episzkopális [püspöki] Egyház. Ám annak ellenére, hogy az rendelkezett az egyházak minden nélkülözhetetlen vonásával, egyháznak látszott, és egyházként működött, a lelke még mindig wesleyánus volt olyan értelemben, hogy továbbra is társaságként gondolt magára. Erőteljesen hagyatkozott a brit wesleyánusok példáira, s udvarias tiszteletet tanúsított Wesley iránt. Mindazonáltal az amerikai metodizmus már a megalakulásakor magán viselte az amerikai szabadság kitörölhetetlen jegyeit, melyek egy részét Wesley sosem érthette meg" - írja Heitzenrater.

5. Szintén kézenfekvőnek tűnhet az a vád, hogy Wesley rosszul irányította a metodista szervezetet (a társaságok "szövetségét"), és rossz gyakorlati, egyházkormányzási döntéseket hozott. A kezdetektől az élete végéig ő volt gyakorlatilag az egész szervezet egyszemélyű vezetője, a metodista igehirdetők "foglalkoztatója". A prédikátorok évenkénti konferenciája csupán tanácsokat adhatott neki - sajátos vezetési stílusa miatt egyesek "János pápának" is nevezték. Élete végéig hű maradt az anglikán egyházhoz; a metodisták csak halálát követően tömörültek új egyház(ak)ba - társaságaiknak akkor Nagy-Britanniában több mint 70.000, Észak-Amerikában pedig több mint 80.000 tagjuk volt. A metodista programnak azonban volt négy olyan pontja, amelyek miatt Wesley előbb szakadt volna el az egyháztól, semhogy feladja őket: a laikus igehirdetés, a szabadtéri igehirdetés, a rögtönzött igehirdetés és a társaságok létrehozása. Az alábbiakban Wesley teológiáját és gyakorlatát egyaránt részletesebben megvizsgáljuk.

III. Tanítás és teológia

1. Mi a helyzet Wesley teológiájával, tanításával (amire a gyakorlata épült)? Természetesen azt is erősen befolyásolta a korabeli háttér. Richard Hooker Of the Laws of Ecclesiastical Polity (Egyházkormányzási törvények, 1595) c. művében az anglikán egyház középutas hagyományát példázva - mind a katolikusok, mind a kálvinisták/lutheránusok szélsőségeit elutasítva - az alábbiakban határozta meg az egyház alapjául szolgáló tekintélyeket: (1) A Szentírás (de nem úgy, ahogy a puritánok használják) jelenti az igazság fő forrását és a keresztyén hitelesség alapvető próbáját, de nem szabad úgy alkalmazni, ahogy a puritánok értik a sola scriptura elvét - a Szentírás nem egyfajta minden kérdésre választ adó kézikönyv, melyet betű szerint követnünk kell: megtéve mindazt, amit leír, és mellőzve mindazt, amiről nem szól. (2) A hagyomány (de nem úgy, ahogy a római katolikusok használják) a keresztyénség legkorábbi évszázadaiból származó életszemléletet és gondolkodásmódot jelent, amely a legközelebb van az apostoli tanúságtétel tisztaságához, és (konszenzusában) a legnagyobb eséllyel tükrözi és magyarázza hitelesen a bibliai tanúságtételt - természetesen nem jár neki a Szentírással azonos fokú tisztelet (amint azt a tridenti zsinat elrendelte), és mindenképpen az egyház első néhány évszázadára kell korlátozni, kizárva a középkori egyház "újításait". (3) Az értelem (vagy józan ész, de nem úgy, ahogy a platonisták használják) jelenti az eszközt, melynek segítségével a gondolkodó emberek a Szentírást és a hagyományt vizsgálhatják és megérthetik - a kinyilatkoztatott igazság időnként meghaladhatja az emberi értelmet, de sosem lehet azzal ellentétes. Wesley mindezt kiegészítette (4) az isteni valóság közvetlen emberi megtapasztalásával (de nem annak kvéker verziójával) mint a vallási igazság megértésének fontos követelményével. Azt is felismerte azonban, hogy Isten jelenlétének valósága nem függ az emberi érzékeléstől. Aki ismeri tanításait - különösen az annak normájaként általa előírt standard Prédikációit -, az tudja, mennyire ragaszkodott a Szentíráshoz, arra építve saját tanítását.

2. Wesley "a zsenialitásnak azzal a vonásával is rendelkezett, amely megakadályozza, hogy a megfigyelők egyszer teljesen megértsék, ki is ő, és pontosan mit is gondol - írja Heitzenrater. - Egyesek talán nem egészen értették meg a mondanivalóját, vagy nem teljesen osztották látását. Az őt foglalkoztató dolgok horizontja magában foglalt sok, látszólag összeegyeztethetetlen hangsúlyt, melyeket általában nem kapcsoltak össze: az ismeretet és az eleven kegyességet, a szentségek kultuszát és az evangelizációt, a hitet és a jó cselekedeteket, a megigazulást és a megszentelődést, a sola fide és a sola gratia kiemelését, a kegyességet és az irgalmat, az egyéni szentséget és a szociális szentséget."

3. A metodista elvei bővebben kifejtve c. írásában körvonalazta a metodisták főbb tanait, melyek szerinte az összes többit magukban foglalták, és amelyeket a keresztyénség alapjainak tartott: megtérés/bűnbánat, hit és szentség. "Úgy tartjuk, hogy ezek közül az első úgyszólván a vallás előcsarnoka, a következő az ajtaja, a harmadik pedig maga a vallás" (az angol "religion" szó nemcsak vallást jelent, hanem hit[élet]et, hitvallást is). Tanításában jellegzetes hangsúlyt kapott a hit általi megigazulás, a szent és fegyelmezett hívő élet (a hitből fakadó jótettek, a cselekvő szeretet), a visszaesés és akár végső elbukás lehetősége és komoly veszélye, valamint a gazdagság kerülése, amit a szegények áldozatos segítése és Isten munkájának odaadó támogatása tesz lehetővé.

4. Tanításának középpontjában "az üdvösség útja" (via salutis) állt, "amely a lelki zarándokutat tükrözi: megelőző kegyelem, bűntudatra ébredés, bűnbánat, megigazulás, bizonyosság, újjászületés, megszentelődés, keresztyén tökéletesség és végső üdvözülés. Ezen az úton minden lépést Istennek a hívő életében való jelenléte és ereje tesz lehetővé, melyet teológiailag kegyelemként ismerünk. Ezt az isteni jelenlétet az ember Isten megvilágosító, megítélő, felszabadító, teremtő, erőt adó, tökéletesítő és szerető ereje vagy energiája által tapasztalja - amelyet a hívő hit által fogad be, és amely Isten és a felebarát iránti szeretetben nyilvánul meg." Ennek volt köszönhető a társaságok tagjainak négy kategóriába sorolása: felébredt, kereső, megigazult, megszentelődött.

5. "Wesley esetében az egyesítő fókusz a biblikus szentség terjesztésének szorgalmazása volt. A 'gyakorlati teológiának' ez a hangsúlyozása központi vonása volt a 'szent élet' hagyományának, amely évszázadok óta áthidalta a keresztyénség sok hagyományos megosztottságát. Wesley emiatt erős rokonságot érezhetett sok francia katolikus misztikussal, a német lutheránusokkal, az angol kálvinistákkal, az amerikai ébredési vezetőkkel és a skót evangéliumi hívőkkel, akik mindnyájan osztoztak a szentség közös örökségében, melynek eredete Loyolai Ignácon és Kempis Tamáson keresztül az őskeresztyén egyház vezetőire nyúlik vissza. E család egyik közös jellemzője az Isten teremtményeinek jóllétével való törődés - ami az elmét, a testet és a lelket egyaránt magában foglalja. Az orvosi rendelők és kamatmentes kölcsönök, árvaházak és iskolák, özvegyek lakhatásáról és szegények étkeztetéséről való gondoskodás metodista programja összhangban volt a 'felebaráti szeretet' Wesley-féle értelmezésével."

6. 1765. szeptember 30-án írta naplójában: "Ezen és a következő két napon a bristoli társaságot vizsgáltam meg, és meglepődve állapítottam meg, hogy ötvennel kevesebben vannak, mint múlt októberben. Ennek egyik oka az, hogy kevéssé hangsúlyozzák a keresztény tökéletességet; ahol pedig ez nem történik meg - legyen az igehirdető bármilyen ékesen szóló -, ott nincs növekedés sem számban, sem kegyelemben" (Czakó, 179. o.). 1776. augusztus 14-én Launceston hasonló helyzete kapcsán hozzáteszi: "A prédikátorok felhagytak a metodista bizonyságtétellel. Vagy egyáltalán nem beszéltek a tökéletességről (e ránk bízott sajátságos tanításról), vagy csak általánosságban beszéltek róla, nem ösztönözve arra a hívőket, hogy "törekedjenek a tökéletességre", és minden pillanatban számítsanak rá. Ahol pedig ezt nem teszik, ott Isten munkája nem gyümölcsözik." (Czakó, 210. o.)

7. Ugyanakkor Wesley határozottan szembeszállt a kálvinizmus tévedéseivel, köztük a korlátozott engeszteléssel. Úgy vélte, hogy sokan azért harapnak rá olyan készségesen a kálvinizmusra, mert az "oly kellemes testnek és vérnek", különösen ami a végső állhatatosság tanát illeti. A kálvinisták idegenkedtek mindentől, ami szerintük közel járt a cselekedetek általi igazsághoz. Wesley meg volt róla győződve, hogy a megigazulás egyetlen pillanatában végzett, előre eldöntött isteni tevékenységnek a kálvinisták általi hangsúlyozása (annak következményét, az "aki egyszer megtért, az örökre üdvözül" elvét is beleértve) rendszerint lelki önteltséghez és erkölcsi lazasághoz - egyszóval törvényellenzéshez - vezet. Ezért megpróbálta ellensúlyozni ezt a hozzáállást: "Minden órában és minden pillanatban tetszünk vagy nem tetszünk Istennek aszerint, amit teszünk - a belső indulataink és a külső viselkedésünk egészének megfelelően". Ez az üzenet egybecseng Wesleynek az 1770-es konferencián elhangzott korábbi megjegyzésével, mely az egész életére jellemző szemléletmódját tükrözi: "Semmilyen tétlenség nem egyeztethető össze a kegyelemben való növekedéssel. Sőt, az idő alapos kihasználása nélkül még a megigazuláskor kapott életet sem tarthatjuk meg". Bővebben ld. a Mi által üdvözülünk? c. írás C pontját.

8. Bár Wesley lelkileg sokat köszönhetett a morva testvéreknek, idővel felismerte több tévedésüket, és szót is emelt ellenük, így pl. Zinzendorf gróf írásait megtisztította a bennük talált "három súlyos tévedéstől": az egyetemes üdvözüléstől, a törvényellenzéstől és a kvietizmustól (ld. Csendes tétlenség vagy cselekvő hit? - A kvietizmus a Biblia fényében). 1741. június 15-én "Luther Galata levélhez fűzött magyarázatát olvasta, s homályosnak, sekélyesnek, zavarosnak és miszticizmusízűnek találta [sőt 'gyakran veszélyesen tévesnek', mivel 'gyalázkodva szól a jó cselekedetekről és Isten törvényéről'; Czakó, 73. o.]. Wesley megállapítja az összefüggést, amely meglehetősen nyilvánvalónak tűnhet: a morva testvérek Luthert követik! S ez a súlyos tévedésük 'valódi forrása' - mondja. Nem meglepő, hogy Wesley a korára jellemző anglikán értékelést követi, amikor azt állítja, hogy a morva problémák gyökere mélyen Lutherben van, aki (Wesley nézőpontjából) következetesen leszólta a jó cselekedeteket, a törvényt, Isten parancsolatait, és lebecsülte az értelmet (amely Wesley szerint nem más, mint a felfogás, megítélés és megvitatás képessége)".

9. 1774. május 1-jei naplóbejegyzése így kezdődik: "Nyolc órakor a Sátánnak arról a ravasz fogásáról prédikáltam [Birstalban], amellyel a szív egész vallását le akarja rombolni; mert azt mondja az embereknek, hogy ne nagyon nézzenek keretekre vagy érzésekre, hanem a puszta hitből éljenek. Ez pedig egyszerű szavakkal azt jelenti, hogy ne törődjenek sem a szeretettel, örömmel, békességgel, sem a Lélek bármely más gyümölcsével; ne törődjenek azzal, hogy ezeket vagy ezek ellenkezőjét érzik-e; hogy lelkük mennyei vagy pokoli keretek között él-e!" (Czakó, 202. o.)

10. Wesley Az üdvösség szentírási útja c. prédikációjában kétségbe vonta "azt a nézetet, mely szerint a megigazuláshoz csupán bűnbánó hitre van szükség, rámutatva, hogy 'a megtéréshez illő gyümölcs bizonyos értelemben szükséges a megigazuláshoz'. Nem olyan értelemben vagy olyan mértékben, mint a hit, de mégis szükséges, ha a hívőnek van rá ideje és lehetősége. A hit az egyetlen azonnali és közvetlen szükséges feltétel; a jó cselekedetek azonban feltételes és távoli szükséges feltételt jelentenek. Wesley szintén a kálvinistákat veszi célba, amikor nemcsak azt állítja, hogy minden megigazult embernek kötelező buzgón 'törekednie' irgalmas és kegyes 'jó cselekedetekre', hanem azt is, hogy a megtérés/bűnbánat a megigazulás előtt és után egyaránt szükséges - ebben a rendszerben szó sincs arról, hogy 'aki egyszer megtért, az örökre üdvözül'! Annak tudata, hogy továbbra is marad bűn a szívben - amely 'megrögzötten elforduló' - vagy a hívő szavaihoz és tetteihez ragadva, az Isten kegyelmére való szüntelen, naponkénti ráutaltságot eredményez. Ez a téma egész természetesen vezet ennek az üdvösségről szóló jellegzetes igehirdetésnek a tetőpontjához, az olvasó erőteljes megszólításához...: 'Keresd hát minden nap, minden órában, minden percben! Miért nem ez órán, e percben? Bizonyosan keresheted máris, ha hiszed, hogy hit által van.'" Az üdvösség nem "a mennybe jutás" vagy az "örök boldogság", hanem Istennek az egyénben végzett teljes munkája, "attól kezdve, hogy a kegyelem először felvillant a lélekben, addig, amíg be nem teljesül a dicsőségben". A sola fide hangsúlyozásának nem szabad kizárnia annak szükségességét, hogy az ember a megigazulás előtt a bűnbánatra és "a megtéréshez méltó cselekedetekre" törekedjen (ApCsel 26,20; Károli).

11. "Az Úr a mi igazságunk" c. prédikációjában még jobban megvilágította a megigazulás és a megszentelődés wesleyánus nézetét az embernek tulajdonított és a neki juttatott igazságot illetően. Itt is szembehelyezkedett a kálvinistákkal, akik megpróbálták elválasztani egymástól Krisztus passzív és aktív engedelmességét (igazságát), emiatt úgy tekintve az előbbire (Krisztus passzív engedelmességére vagy igazságára, mely szenvedésében és halálában nyilvánult meg), mint a megigazulás formális okára. A kálvinisták így kénytelenek voltak elfogadni a predesztinációt és az ellenállhatatlan kegyelmet mint a formális ok ezen felfogásában rejlő dolgokat. Wesley helyénvalóbbnak tartotta a megigazulás érdemleges okaként értelmezni Krisztus passzív és aktív engedelmességét vagy igazságát (Ő "szertejárt, jót tett"; ApCsel 10,38), és ez helyet hagyott a megelőző kegyelemnek, a szabad akaratnak és az egyetemes engesztelésnek. Wesley nem akarta szétválasztani Krisztus aktív és passzív igazságát ("amit Krisztus tett és szenvedett értünk"), s ezért azt állította, hogy Jézust e két dologért együttesen nevezik így: "Az Úr a mi igazságunk". "Isten elülteti mindenkiben az igazságot, akinek azt tulajdonítja" - vallotta. Wesley azután úgy magyarázza Krisztus igazságának embereknek való tulajdonítását és juttatását, hogy hangsúlyozza az előbbi szükséges, de másodlagos szerepét, valamint a szív és az elme szentségének mint a valódi vallás lényegének szükségszerű elsőbbségét. A valódi hívők sosem leplezhetik Krisztus nekik tulajdonított igazságának segítségével a saját gonoszságukat (ami a tulajdonított igazság "téves" értelmezésének lehetséges következménye) - vagyis a megigazulás általi "helyzeti szentség" nem pótolja a megszentelődés általi valóságos életszentség szükségességét.

12. Wesley ezután annak lehetőségére is rámutat, hogy az ember nincs tisztában a nekünk tulajdonított igazság helyes tanával, szíve mégis "hűséges Istenhez", s ezért "valósággal ismeri az Urat, 'a mi igazságunkat'". Ez a nézet egy másik alapvető wesleyánus előfeltevés egyik változata - a téves vélemények árthatnak az igaz vallásnak, de a helyes vélemények nem szavatolják azt. Más szóval - amint azt az oxfordi állapotokat leleplező, "Szentíráshű keresztyénség" c. prédikációjában megfogalmazta - "a szeretet nélkül minden tanulás csak kicicomázott tudatlanság" (Prédikációk I., 58. o.). Élete végén "Az Isten nélküli életről" szóló igehirdetésében ismételte meg a legnyomatékosabban azt az állítását, hogy a szent élet fontosabb az ortodox nézeteknél. Ebből következett a (kissé) más teológiát valló hívőkhöz való hozzáállása, ld. a keresztények egységéről és az egyetemes lelkületről szóló gondolatait itt.

13. "A kiválóbb út" c. prédikációja (1787) "nyilvánvaló ellentétben áll 'A majdnem-keresztyén' (1744) című korábbi igehirdetésével, melyben lekicsinylő megjegyzéseket tett a névleges keresztyénekre. Most, mintegy 44 évvel később Wesley - miközben továbbra is a felső úton járó valódi keresztyén életére helyezi a hangsúlyt - 'a keresztyének alsóbb rendjét' illetően sem adja föl teljesen a reményt. Mostani mondanivalója részben az, hogy bátorítja 'azokat, akik alacsony fokon szolgálják Istent'. Egy másik, 'A hit felfedezéseiről' (1788) szóló igehirdetésben a két utat összefüggésbe hozza a kétfajta hittel, a 'szolga' és a 'fiú' hitével. Az Isten általi elfogadáshoz és a metodista társaságokba való felvételhez elég volt az előbbivel rendelkezni olyan emberként, aki 'féli Istent, és igazságot cselekszik'. Ám az ilyen emberektől elvárták, hogy törekedjenek többre, s félelem helyett szeretetből engedelmeskedjenek Istennek. A keresztyének két rendjének ez a későbbi nyílt figyelembevétele - amely mindkét esetben az üdvösség reménységét is magában foglalja - összhangban van azzal, hogy a morva befolyás utáni Wesley nemcsak Isten 'fia' vagy gyermeke bizonyosságot nyert hitének értékét ismerte el, hanem a 'szolga' kereső hitéét is."

14. Wesley szintén szembeszállt a felvizezett evangélium és olcsó kegyelem hirdetésének már akkor is gyakori szokásával: úgy vélte, hogy az csupán egyfajta perverz törvényellenzés terjesztésének "új" módszere, amely igehirdetésüket megfosztja minden egészséges tanítástól és lelki tápláléktól. 1772-ben írta Charlesnak: "Ha... a hitet és a cselekedetet összekapcsoljuk prédikációnkban, akkor nem maradunk áldás nélkül. De minden prédikáció közül a leghaszontalanabb, sőt legkártékonyabb az, amit általában evangelizációs igehirdetésnek neveznek; élénk szóáradatot értek alatta, amely a Krisztus szenvedéséről vagy a hit által való üdvözülésről szól, de anélkül, hogy mélyen a szívünkbe vésnénk a megszentelődést. Egyre világosabban látom, hogy ebből természetszerűen következik, hogy így száműznek minden szentséget a világból" (Lean, 57. o.). Wesley azt tartotta, hogy az igehirdetés "régi" (helyes) módja az, ha a törvényt és az evangéliumot egyaránt hirdetik - "ez a szentíráshű módszer, a metodista módszer, az igaz módszer." Az Ó- és Újszövetség egészét olyan kincsesbányának tartom, amelyből megismerhetjük "Szerelmesünk" jellemét, gondolkodását és útmutatását - miért mondanánk le bármely részéről? Ld. A hit által érvényre juttatott törvény - az Ó- és az Újszövetség viszonya.

15. Wesleyt a kora sem akadályozta az egyenes beszédben; az evangéliumot jócskán a nyolcvanas éveiben járva is tovább hirdette. "Úgy vélte, hogy talán 'A menyegzői ruháról' szóló prédikációja (1790. március) lesz az utolsó írott igehirdetése: 'A szemeim már elhomályosodtak; megcsappant természetes erőm. Ám amíg tudok, örömest teszek egy keveset Istenért, mielőtt a porba hullok'. Ez a prédikáció lehetővé tette, hogy Wesley még egyszer szóljon a Krisztus igazsága (amely lehetővé teszi, hogy a hívő 'jogot formáljon' a mennyre) és a szentség (amely 'alkalmassá' teszi a hívőt a mennyre) közötti kapcsolatról. Tehát a szentség az igazi menyegzői ruha, melyet Wesley ugyanolyan kifejezésekkel ír le, mint amilyeneket hatvan évvel azelőtt Oxfordban használt: elsajátítani 'azt a lelkületet, amely Krisztusban is megvolt', és 'úgy élni, ahogyan ő élt' [vö. Fil 2,5 (Vida-ford.); 1Jn 2,6]. Elveti azt az elképzelést, hogy a hit helyettesíti a szentséget: 'A törvényellenzés lényege az a képzelgés, hogy a hit pótolja a szentséget.' Ez a prédikáció tehát megerősíti Wesley 'szeretet által munkálkodó hitre' helyezett hangsúlyát, a morva testvérek és a kálvinisták 'egyedüli hitének' Wesley-féle érett alternatíváját."

16. A visszaesés súlyos veszélyét illetően hadd álljon itt egy idézet Charles egyik leveléből, melyet Johnnak írt 1740.10.24-én: "Tegyük fel, hogy egy megigazult ember visszasüllyed a 'seprejére' [visszaesik a szennybe, vö. Zof 1,12]; ...ekkor sokkal rosszabb állapotban van, mintha sosem ízlelte volna meg Isten kegyelmét, melyből kiesett... Sosem állhat helyre, amíg Krisztushoz nem jön úgy, ahogy először tette: szegény, átokverte, meg nem igazult bűnösként, mindentől megfosztva! De amíg korábbi kényelmében nyugszik, addig rosszabb a vámszedőnél, sőt rosszabb az otromba farizeusnál, mivel ekkor egyfajta finom, belső, lelki farizeus, aki az irgalommal való visszaélésben bízik." Ld. még a Szabad akaratunkból megszerezhetjük és elveszíthetjük-e az üdvösségünket? c. írást.

17. A gazdagság veszélyeit illetően Wesley "következetesen ösztökélte a metodistákat, hogy 'létszükségleteiken és kényelmi eszközeiken' kívül mindent adjanak másoknak. Ezt a kérdést olyan súlyúnak érezte, hogy Arminiánus Magazinjában 1781 januárjától bevezetett egy új elemet - közölte eredeti prédikációit, mindegyiket két, egymást követő részletben. Az első ilyen prédikáció az 1Timóteus 6,9-ről szólt: 'Akik pedig meg akarnak gazdagodni, kísértésbe meg csapdába... esnek'. A 'gazdag' szót újradefiniálva mindazokat érti rajta, akik többel rendelkeznek az ételnél, a ruházatnál és a fejük fölött levő tetőnél. Ez a prédikáció, amely később 'A gazdagság veszélye' címet kapta, alkalmat adott arra, hogy megismételje hármas elvét, melyet korábban 'A pénz hasznaiban' (1760) mondott ki: hajts hasznot, amennyit csak bírsz; takaríts meg, amennyit csak bírsz; (de különösen) adakozz, amennyit csak bírsz! Mindenekelőtt arra kéri a metodistákat, hogy hallják meg az Úrnak ezt a szavát. S amint az gyakran előfordult, az egyszer kihirdetett elv hamar utat talált a Jegyzőkönyvbe egy velős mondás formájában: 'Mindenki pénzsóvár, akinek jótékonykodása nem fokozódik a vagyona növekedésének arányában'." Miután "a metodisták vagyona a számukkal arányosan nőtt", Wesley "A gazdagságról" szóló prédikációjában (1788) megismételte a sáfárságra vonatkozó nézetét, s továbbmenve rámutatott a sok csapdára, mely a vagyonukhoz ragaszkodókra vár, és egy tanáccsal zárta beszédét: "Oly kevéssé ragaszkodj e világban mindenhez, mintha szegény koldus lennél". "A vagyon gyarapításának veszélye" című késői prédikációjában egyfelől újfent elítélte a kapzsiságot és a fölösleg halmozását, másfelől kétségbeesetten ismerte fel, hogy több mint fél évszázada hirdeti ezt az üzenetet, és ötven fösvényt sem győzött meg a pénzsóvárságáról. Bővebben ld. A pénz hasznai, A jó sáfár és A tiszta szem, a szegénység és a "kincsgyűjtés".

IV. Személyes és közösségi gyakorlat

1. Ami a gyakorlatot illeti, 1741-ben Wesleyt Közép-Angliába hívta Huntingdon grófné, akit a Fetter Lane-i Társasággal való kapcsolata révén ismert, és egyes ottani társaságok vezetői a Wesley fivérek ismerősei voltak. "Nem sokkal korábban a morva testvérek is fölkeresték a vidéket, és Wesley úgy tapasztalta, hogy irodalmuk és befolyásuk a társaságok jelentős részére kiterjed. John mindazonáltal a megszokott sokféle helyen prédikált (templomokban, otthonokban, piactereken, fák alatt) szokásos témáiról: a bűnbánatról, a megigazulásról, a hitről és a visszaesésről. Egy érdekes kísérlettel is megpróbálkozott - csak akkor beszélt bárkinek a hitről, ha saját szíve 'szabad volt erre'. Az eredmény az lett, hogy a Londontól Leicesterig tartó 130 kilométeres úton egyáltalán senkinek nem beszélt róla (még a kocsiban mellette ülő útitársának sem), és bármerre járt, mindenütt sok tisztelet övezte mint 'udvarias, szeretetre méltó úriembert'. Ez a fogadtatás (a test és vér kedvében járás) végül megerősítette őt a személyes evangelizáció megszokott gyakorlatában, ahelyett hogy eltántorította volna attól." Lean ennek az esetnek a kapcsán azt is leírja, hogy Wesley saját bevallása szerint ekkor egyetlen keresztet sem tudott hordozni vagy levenni, és 1-2 óra múlva mély álomba merült (69. o.).

2. 1743 februárjában Wesley úgy találta, hogy a newcastle-i társaságban laza a fegyelem. Három hónappal korábban megvizsgálta azok egy részét, akik a gyülekezetben "felkiáltottak" (Charles mesterévé vált az efféle "utánzatok" leleplezésének). Ezúttal azonban, miután Wesley megvizsgálta a tagokat, szükségesnek találta "elküldeni több mint ötven embert", akik nem "az evangélium szerint jártak". A folyamat végére 64 embert zártak ki a társaságból. Vétkeik fölsorolása sokat elárul:

2-t káromkodás és szitkozódás miatt;
2-t a nyugalom napjának rendszeres megszegéséért;
17-et részegeskedésért;
2-t szeszes italok árusításáért;
3-at veszekedés és civakodás miatt;
1-et feleségének megveréséért;
3-at gyakori, szándékos hazudozásért;
4-et mások szidalmazásáért és megszólásáért;
1-et tétlenségért és lustaságért;
29-et könnyelmű és nemtörődöm életvitelért.

3. "Két nap múlva Wesley rendszerbe foglalta a vizsgálati folyamatot, megírva Az Egyesült Társaságok jellege, célja és általános szabályai című művét. Wesley ebben a társaságok rövid történetét és jellemzését tartalmazó írásában pontosan meghatározta a tagság szabályait. Ahhoz, hogy az emberek belépjenek a társaságba, csupán egyetlen feltétel teljesítését kellett tanúsítaniuk: 'annak vágyát, hogy meneküljenek az eljövendő harag elől, hogy megszabaduljanak bűneikből'. Akik viszont a társaságok tagjai kívántak maradni, azoktól elvárták, hogy 'üdvösség utáni vágyukat bizonyítsák először is azzal, hogy nem tesznek rosszat... Másodszor azzal, hogy jót tesznek... Harmadszor azzal, hogy élnek Isten összes rendelésével.' Wesley ezt a három, egyszerűen vázolt szabályt konkrét példákkal szemléltette. A kerülendő rossz cselekedetek felsorolása érthető módon feltűnően hasonlít azon okok felsorolásához, amelyek miatt egyeseket kizártak a társaságból. A felsorolt rendelések között pedig pontosan azok a kegyelmi eszközök szerepelnek, amelyektől a kvietista morva testvérek eltanácsolták az embereket."

4. Bő harminc évvel később ugyanerről a szigorú fegyelemről tanúskodik 1774. november 18-i naplóbejegyzése (ld. Czakó, 205. o.), akárcsak az 1787. június 22-én kelt bejegyzés, mely szerint Dublinban az osztályok látogatásakor a tagok kb. 10%-át kizárták (Czakó, 235. o.). Alighanem ez volt a metodizmus csodálatos terjedésének és erejének egyik "titka". Wesley 1760. május 19-én írta naplójában: "Castlebarba [Írország] lovagoltunk, ahol este prédikáltam. Különösen a szegény visszaesők foglalkoztattak. Úgy tűnik, mintha a legtöbben azt mondtuk volna szívünkben: 'Ha a pokolba kívánnak menni, hadd menjenek.' Nem úgy: inkább ragadjuk ki a tűzből az üszköket, akár akarják, akár nem!" (Czakó, 150. o.)

5. Wesley a kegyelem eszközeinek két fajtáját különböztette meg: (1) a (Krisztus által bevezetett) nélkülözhetetlen, "intézményesített" kegyelmi eszközök - "A kegyelmi eszközök" c. prédikációjában e "rendelések" közé sorolta az imádságot, az Ige hallgatását, olvasását és a róla való elmélkedést, valamint az úrvacsorát (s alighanem ide értendő a keresztség is) -; (2) "meggondolt" kegyelmi eszközök - azok a napi tevékenységek, amelyek alkalmat adhatnak az embernek arra, hogy életében megtapasztalja Isten jelenlétét és erejét; pl. a közösséggyakorlás, sőt az olyan irgalmas és kegyes cselekedetek, mint a betegek látogatása. A fontosabb eszközöket az "Isten jelenlétének gyakorlása" megjelölésű, általa általánosan hangsúlyozott kategóriába sorolta.

6. "Noha Wesley korábban gyakran mondta, hogy ez a három előfeltétel nem azonos az igaz vallás egészével, ettől az időponttól ezek alkották a minimális elvárásokat azzal szemben, aki tanúsítani akarta üdvösség utáni vágyának őszinteségét. Ezek álltak szemben a törvényellenzéssel, amely ekkoriban a wesleyánus elgondolásra leselkedő egyik legnagyobb veszélyt jelentette. Az Általános szabályok váltak tehát a társaságokban az osztályigazolások megújításának egyik alapjává. Bár további hetvenhatan önként hagyták el a társaságot, a februári tisztogatás után a newcastle-i társaság mintegy nyolcszáz tagja megőrizte jó hírnevét. Mindazonáltal Wesley a következő héten szembesítette a megmaradt tagokat ezekkel a 'szabályokkal, melyeket tagjaink mindegyikének be kell tartania', jól tudva, hogy ez az elvárás sokuknak megrázkódtatást okoz. Ráadásul az azt követő héten ismét megvizsgálta az osztályokat [kb. 12 fős csoportok]. Charles mintha még Johnnál is keményebben vizsgálta volna az embereket, legalábbis néhány esetben felkutatta a 'színlelőket és lazsálókat' azok között, akik átmentek John ellenőrzésén" - írja Heitzenrater.

7. Amikor 1747 márciusának első felében Wesley Gatesheadben megvizsgálta az osztályokat, megállapította: "Gyakran mondták, hogy lehetetlen megkülönböztetnem az értékest a haszontalantól a lelkek csodálatos megkülönböztetése nélkül. Most azonban világosabban látom, mint korábban, hogy igenis lehetséges, éspedig nagyobb nehézség nélkül. De ennek két feltétele van: először, bátorság és határozottság annak részéről, aki a vizsgálatot végzi, azután józan ész és átlagos tisztesség az egyes osztályok vezetőinek részéről. Pl. meglátogatom a close-i osztályt, melynek Robert Peacock a vezetője. Megkérdezem: 'Az ön csoportjának ez és ez a tagja nem iszákos, és nem él valamilyen külső bűnben? Jár templomba, és él a többi kegyelmi eszközzel? Találkozik önnel, valahányszor alkalma van erre?' Mármost, ha Robert Peacockban van józan ész, akkor felelni tud ezekre a kérdésekre az igazságnak megfelelően; ha van benne átlagos tisztesség, akkor meg is teszi. És ha nem, az osztálynak valamely más tagja rendelkezik mindkettővel, s képes és kész erre. Hol van tehát a nehézség annak megállapításában, hogy az osztályban van-e rendetlenül élő? A kérdés nem a szívre, hanem az életre vonatkozik. S elmondhatom, hogy nem az élet általános irányának megismeréséhez van szükség csodára, hanem annak elrejtéséhez" (vö. Czakó, 110. o.).

8. Wesley a segítői (laikus prédikátorai, illetve közülük a körzetek élén álló asszisztensei, "helyettesei") számára 1744-ben a következő szabályokat fogalmazta meg (Charles és a maga nevében többes számban szólva) - nagy részüket minden keresztény elsajátíthatná:

1. Légy szorgalmas! Egy pillanatig se tétlenkedj! Sose foglalkozz haszontalan dolgokkal! Sohase üsd el az időt, és sehol se tölts több időt annál, ami feltétlenül szükséges!

2. Légy komoly! Legyen ez a jelmondatod: "Szentség az Úrnak"! Kerülj minden könnyelműséget, mint a pokol tüzét, s a nevetést, mint a káromkodást és szitkozódást!

3. Ne érints nőt! Légy olyan szeretetteljes, amilyen csak akarsz, de el a kezekkel! A megszokás mit sem számít nekünk.

4. Senkiről se higgy rosszat! Ha tenni látod, jó; máskülönben vigyázz, minek adsz hitelt! Mindenről feltételezd a legjobbat! Tudod, hogy a bírónak mindig a vádlott oldalán kell állnia.

5. Senkiről ne mondj rosszat; másként a szavad különösen terjedni fog, mint a rákos fekély [2Tim 2,17]. Tartsd magadban a gondolataidat, amíg az érintett személyhez nem érsz!

6. Mondd meg mindenkinek, amit rossznak tartasz benne, méghozzá világosan és minél előbb, különben felgyülemlik szívedben! Ezért a lehető legsürgősebben vesd ki kebledből ezt a tüzet!

7. Semmit ne tégy úriemberként! Nincs több közöd ehhez a szerephez, mint egy táncmesteréhez. Tehát mindenki szolgája vagy.

8. Semmit se szégyellj, csak a bűnt: sem a fahordást - ha időd megengedi -, sem a vízmerítést, sem a magad vagy mások cipőjének tisztítását!

9. Pénzt ne fogadj el senkitől! Ha enned adnak, mikor megéhezel, vagy felruháznak, mikor rászorulsz, az jó. De nem így az ezüst és az arany. Ne mondhassa senki, hogy "az evangéliumból gazdagodunk meg"!

10. Ne végy fel adósságot a tudtom nélkül!

11. Légy pontos; tégy mindent pontosan a maga idején! S általánosságban ne javítgasd a szabályainkat, hanem tartsd meg őket - nem a harag, hanem a lelkiismeret miatt!

12. Semmiben se a magad akarata szerint cselekedj, hanem úgy, mint aki "fiunk az evangéliumban"! Tehát úgy kell beosztanod az idődet, ahogy mi rendeljük: részben házról házra fölkeresve a nyájat (különösen a betegeket); részben az olvasás, elmélkedés és imádság időről időre általunk javasolt útját követve. Mindennél fontosabb, hogy ha velünk munkálkodsz az Úr szőlőskertjében, akkor a munka általunk előírt részét kell végezned, azokban az időszakokban és azokon a helyeken, amelyek megítélésünk szerint a legjobban szolgálják az Ő dicsőségét.

A fenti szabályok a következő évben kiegészültek az alábbiakkal: "Nincs más dolgod, mint lelkeket menteni. Ezért erre a munkára szánd idődet, pénzedet és energiádat! És sose csak azokhoz menj, akiknek szükségük van rád, hanem azokhoz, akiknek a legnagyobb szükségük van rád!" Ha az igehirdetők nem tudtak napi két alkalommal, reggel és este prédikálni, akkor többé nem tekintették őket vándorprédikátornak (de létszámon kívüli igehirdetőkként felsorolhatták őket). Az asszisztensektől azt is elvárták, hogy negyedéves "körzeti terveket" nyújtsanak be, amelyek felsorolták az egyes társaságokat, külön hasábokba szedve a létszámukat (jelezve az új tagokat, a visszaesőket és a csapattagokat), valamint a megtéréseket, elhalálozásokat, házasságkötéseket és "eltávolításokat", az adatokat a hasábok alján összegezve.

9. Wesley már az 1740-es években több helyen foglalkozni kezdett a szegény gyerekek taníttatásával. Ezért egy iskolát is építtetett a Bristol mellett fekvő Kingswoodban. Az volt a célja, hogy "egyesítse az oly régóta elválasztott párt, az ismeretet és az eleven kegyességet", ily módon holisztikus oktatást-nevelést nyújtva a tanulóknak. A magas oktatási színvonalú iskola napirendjének "szigora összhangban volt a szoros tanulmányi fegyelemmel. Az eredeti javaslat szerint a nap hajnali 4 órakor egyéni imádsággal és énekléssel kezdődött, s különféle tantárgyakkal, áhítatokkal, étkezésekkel és este 8 órai lefekvéssel folytatódott. A délelőtt és a délután egyaránt rövid szünettel ért véget, melyet 'sétával vagy munkával' tölthettek. A játékra szánt idő hiányának magyarázata egyszerű volt: 'Aki gyermekkorában játszik, az felnőttként is játszani fog'. Az iskola étrendjét Wesley gondosan vázolta az 1748-as konferencia Jegyzőkönyvében, hozzátéve azt a megjegyzést, hogy mindazok, akik 'egészségesek', péntekenként három óráig böjtölni fognak. Néhány hónap elteltével Wesley így foglalta össze a program eredményét: 'a legvadabb gyerekek egy része mély bűntudatra ébredt, láthatóan mindnyájan jó dolgokra vágytak, és ketten-hárman megízlelték Isten szeretetét'. Azonban a fegyelem egyre nagyobb lazulása és egyes fiúk gonoszsága fokozatos tanulóvesztéshez és a ház szükségszerű 'megtisztításához' vezetett, úgyhogy a tanulók száma hamarosan 18-ra, végül pedig 11-re csökkent."

10. "Wesleyt idővel egyre erősebben foglalkoztatta a metodisták gyermekek közötti munkája, és gyakran buzdította az igehirdetőket, hogy töltsenek velük időt. Valahányszor volt tíz gyermek egy társaságban, úgy érezte, hogy az igehirdetőknek létre kell hozniuk egy csapatot, és hetente kétszer találkozniuk kell velük. A Jegyzőkönyv ezúttal is az igehirdetők ezzel kapcsolatos vonakodását tükrözi: 'De nincsenek ilyen ajándékaim.' Wesley válasza határozott: 'Ajándék ide vagy oda, tenned kell, különben nem vagy elhíva metodista prédikátornak'. Wesley kétségkívül tisztában volt a kihívással, melyet ez a feladat jelentett, és saját ezzel kapcsolatos megpróbáltatásait tükrözi az a megjegyzése, melyet St. Ives-ban tett 1768 augusztusában: 'A gyermekeknél voltam - ez a munka a legrátermettebb angliai igehirdetők összes képességét igénybe veszi'."

11. Wesley az egészséget és a tisztaságot is szem előtt tartotta, s az 1765-ös konferencián az igehirdetőknek szóló szabályokban, majd a híveknek is továbbadandó útmutatásában "tiltotta a dohányzást és a tubákolást (kivéve, ha orvos írta elő; az angol 'snuff' szó porrá őrölt dohány [tubák vagy burnót] és orvosság felszippantására is utalhat), az előbbit mint 'piszkos és egészségtelen önkényeztetést', az utóbbit pedig mint 'ostoba, undorító és mocskos szokást'. Hozzátette: 'Ne nyúljatok szeszes italhoz! Folyékony tűz az - lassú, de biztos méreg.' A tisztasággal kapcsolatos javaslatai nagyon konkrétak voltak, például 'Kerüljetek minden csúnyaságot, szennyt, rendetlenséget úgy a saját személyetekben, mint a ruházatotokban, házatokban és magatok körül mindenütt! ...Tisztítsátok meg magatokat a tetvektől! ...Gyógyítsd ki magadat és családodat a rühből!' Kapcsolatot látott a külső és a belső jóllét között: 'Hozzátok rendbe a ruháitokat, másként sosem fogok arra számítani, hogy rendbe hozzátok az életeteket. Soha senki ne lásson rongyos metodistát!'" Később hozzátette: "Mondjátok meg nekik, hogy a tisztaság fél kegyesség".

12. Wesley úgy vélte, hogy a bizonyosság "az Istent félő és igazságot cselekvő keresztyének közös kiváltsága". "Az a körülmény, hogy Wesley rendszerében [idővel] ismét helyet kaptak a korábban lebecsült névleges keresztyének (még ha csak a második sorban is), egyike azoknak a módosításoknak, amelyek a wesleyánus mozgalomban fontos következményekkel jártak az evangelizáció terén. Miközben maga Wesley teológiailag kifinomultabbá vált, kezdte felismerni, hogy a mozgalom célja - 'megújítani a nemzetet és... a biblikus szentséget terjeszteni az országban' - nem függ attól, hogy az emberek elfogadják és megértik-e a teológiai szakkifejezéseket és fogalmakat. Wesley 1767 decemberében azt a következtetést vonta le, hogy megtért lehet az olyan ember is, akinek nincs világos fogalma a neki tulajdonított igazságról és a hit általi megigazulásról (vagy akár tagadja azokat). Ezért arra a következtetésre jutott, hogy a metodista prédikátoroknak legfőbb ideje leszokniuk a fellengzősségről és a 'pontosan meghatározott jelentés nélküli nagy szavakról', s 'visszatérniük az egyszerű igéhez: 'kedves előtte, aki féli őt, és igazságot cselekszik'' (ApCsel 10,35). S inkább a társaságok tápláló közössége volt az a hely, ahol ezt az igét a hívők elsajátíthatták, mint a hangos szabadtéri igehirdetés."

13. Egyesek úgy érezték, hogy Wesley "szélsőségesen jótékony", és gyakran méltatlan célokra ad pénzt. Az általa alapított kölcsöntőke egyik haszonélvezője megjegyezte, hogy tudomása szerint Wesley sosem tagadta meg a segítséget egy hozzá forduló szegény embertől, és azt is biztosan tudta, hogy Wesley időnként azonnal tíz-húsz fontot adott egy-egy rászoruló iparosnak vagy kereskedőnek (akkoriban a prédikátorok és egyetemi oktatók éves jövedelme kb. 25-50 font volt; maga Wesley is a házasságkötéséig kb. ennyiből élt az oxfordi Lincoln College oktató tagjaként kapott jövedelme révén). Azoknak a szegényeknek a zöme, akiknek Wesley szolgált, a metodista társaságokban volt. Nem tudta megtenni a dolgozószobája és a szószék között levő pár métert anélkül, hogy pénzérméket ne juttatott volna "társasága szegény öreg tagjainak". A társaságból a misszióban is részt vevők közül sokan szegények voltak, amint Charles versben is elismerte: "Kevesedből adj örömmel / Szegény, segíts a szegényen". John pedig jobb módú követőit is arra ösztönözte, hogy ugyanilyen személyes kapcsolatban legyenek a szegényekkel. A metodista jótékonyság nagyrészt személyes emberszeretetből állt. Amint March kisasszonynak mondta: "Menjen, keresse fel a szegényeket és a betegeket a maguk kis szegényes kalyibájában! Vegye föl a keresztjét, asszony! Gondoljon a hitre! Jézus ön előtt járt, és önnel fog menni".

14. Szintén March kisasszonynak fejtette ki, hogy nem azt kérte tőle, hogy kössön barátságot vagy ismeretséget "szegény, csiszolatlan, tanulatlan emberekkel", hanem "hogy látogassa meg nyomorúságukban a szegényeket, az özvegyeket és az árvákat [Jak 1,27]; és ezt annak ellenére tegye, hogy semmit sem ajánlhatnak neki, de Krisztus a vérével fizetett értük. Igaz, hogy ez nem kellemes testnek és vérnek. Általában együtt jár ezernyi körülménnyel, melyek megrázzák a természetünkből vagy inkább a neveltetésünkből adódó érzékenységünket. Ám az áldás, amely a szeretetnek ezt a fáradozását követi, bőven ellensúlyozni fogja a keresztet".

15. "Wesley az előző évben bevezetett magának egy látogatási tervet, s a város egyik végétől kezdve házról házra végiglátogatta a társaság mindegyik tagját. Naplójában megjegyezte: 'Nem tudok a lelkipásztori tisztség olyan ágáról, amely fontosabb lenne ennél'. Ugyanakkor azt is felismerte, hogy ez oly 'kínos testnek és vérnek', hogy még az igehirdetők közül is keveseket tudott rávenni. E munka fontosságának megmutatása végett hamarosan írt egy prédikációt 'A szegények látogatásáról', amely egy erőteljesen megfogalmazott magyarázattal kezdődött: nemcsak 'Isten rendelései' tartoznak a kegyelmi eszközök közé: 'Kétségtelenül vannak olyan irgalmas cselekedetek és kegyes tettek, amelyek valóságos kegyelmi eszközök'. Ez a kijelentés újabb kifejtése volt azzal kapcsolatos táguló perspektívájának, hogy milyen fontosak a meggondolt kegyelmi eszközök, és milyen döntő szerepet játszanak az isteni jelenlét és erő emberi vállalkozásokba való bevonásában. Wesley nem magukat a szegényeket okolta a helyzetükért. 'Gondolatok az élelmiszer mai szűkösségéről' című írásában (1773) az élelem- és lakáshiányért nem a szegények tétlenségét teszi felelőssé, hanem a gazdagok közötti kapzsiság körforgását. Konkrétabban fogalmazva úgy véli, hogy a probléma oka a 'szeszfőzésre, adókra és fényűzésre' vezethető vissza, az orvosságot pedig a személyes és jogi korlátok életbe léptetése jelenti, melyek megakadályozhatják emberek ezreinek éhezését."

16. "Wesleynek a szegénység sürgető problémájának megoldását célzó módszere - valójában igyekezett azt eltávolítani a metodista mozgalomból, ha nem az országból - a keresztyén jótékonyság mintaképe volt, ha teljesen el nem érte annak legmagasztosabb céljait. Közösségi vonássá tette az embertársaink segítésével kapcsolatos felelősségtudatot. Wesley felülről lefelé haladva kibővítette a közösségtudatot, úgyhogy nem volt ellentét mi és ők, gazdagok és szegények között. Viszonylagossá tette a szegénység fogalmát, mellőzve a szegénységi küszöb gondolatát. Egyetemessé tette a jótékonyság fogalmát, így senki sem mentesült a nála kevésbé szerencsések megsegítésének feladata alól. S teológiailag megalapozta ezeket a tevékenységeket - a metodistáknak eltökéltebben kellett követniük Krisztus életvitelét, mint ahogy az ország gazdaságának fellendítésén fáradoztak."

17. Wesley a Lélek ajándékaival (például a nyelveken szólással és a hitgyógyítással) kapcsolatban a következő teológiai elvet alkalmazza: "a Lélek minden állítólagos gyümölcsét - a bizonyosságot is beleértve - annak alapján kell megítélni, hogy a Lélek gyümölcseihez vezetnek-e: szeretethez, örömhöz, békességhez, türelemhez, szívességhez, jósághoz. Ezek nélkül szerinte 'maga a bizonyságtétel is megszűnik'. Szükség van tehát mindkét bizonyságtételre: Isten Lelkének közvetlen tanúságtételére és a tulajdon lelkünk tanúságtételére, 'a teljes igazságban és a valóságos szentségben való járásunk tudatára'."

18. Lean szerint Wesley valamennyi kapcsolatában hű maradt 1731-es oxfordi elhatározásához: "Senkiről sem mondok le, amíg segítségemet kifejezetten vissza nem utasítja, vagy ha tíz éven át hiába fáradoztam vele" (69. o.). Ahhoz a megállapodáshoz is mindvégig igyekezett tartani magát, amelyet a Wesley fivéreken kívül 11 vezető prédikátor írt alá 1752. január 29-én:

1. Semmi rosszat, ami bármelyikünkre vonatkozik, meg nem hallgatunk, és nem is érdeklődünk utána.
2. Ha valami rosszat hallunk egymásról, nem sietünk azt elhinni.
3. Ha valamit hallunk, írásban vagy szóban mielőbb tudatjuk az érintett személlyel.
4. Amíg ezt meg nem tettük, addig sem írásban, sem szóban egyetlen szótagot sem közlünk senki mással.
5. Ennek megtétele után sem említjük a dolgot senki más előtt.
6. Semmiféle kivételt nem teszünk e szabályok alól, hacsak nem tartjuk azt valóban elmulaszthatatlan kötelességünknek (vö. Lean, 118-9. o.).

V. Csodás és szokatlan megtapasztalások

1. Néhányan azt róják föl Wesleynek, hogy túl könnyen hitelt adott azoknak, akik csodálatos (olykor "karizmatikus jellegű") tapasztalataikról számoltak be - a teljes megszentelődést (keresztény tökéletességet) is beleértve. Tudnunk kell azonban, hogy saját szemével is sok rendkívüli, természetfeletti, csodás eseményt látott, sőt ezeknek gyakran maga is részese volt, máskor pedig első kézből vette értesüléseit.

2. 1739. június 15-ről a következőket jegyezte föl naplójában: "Este kimerült testtel és erőtlen lélekkel kerestem föl egy társaságot Wappingban. A Róma 3,19-ről szándékoztam beszélni, de azt sem tudtam, hogyan nyissam ki a számat; s mialatt énekeltünk, végig a Zsidókhoz írt levél egy ismeretlen helye járt a fejemben. Vezetésért könyörögtem Istenhez, és a Zsidók 10,19-nél nyitottam ki a könyvet: 'Mivel pedig, atyámfiai, teljes bizalmunk van a szentélybe való bemenetelhez Jézus Krisztus vére által, azon az új és élő úton, amelyet ő nyitott meg előttünk a kárpit, vagyis az ő teste által; és mivel nagy papunk van az Isten háza felett: járuljunk azért oda igaz szívvel és teljes hittel, mint akiknek a szíve megtisztult a gonosz lelkiismerettől, a testét pedig megmosták tiszta vízzel.' Miközben buzgón hívtam minden bűnöst, hogy 'menjen be a szentélybe' ezen az 'új és élő úton', a hallgatók közül sokan erőteljes kiáltásokkal és könnyekkel kezdték segítségül hívni Istent. Egyesek lerogytak, és nem maradt bennük erő; mások rendkívüli mértékben remegtek és rázkódtak: néhányuk minden testrészén egyfajta rángatózó mozgás vett erőt, méghozzá oly hevesen, hogy gyakran négy-öt ember sem tudta őt lefogni. Sok hisztérikus és epilepsziás rohamot láttam már, de sok szempontból egyik sem hasonlított ezekhez. Azonnal kértem Istent, hogy ne engedje megütközni a gyengéket. Egy asszony azonban erősen megütközött, biztosra véve, hogy abba tudnák hagyni, ha akarnák - senki sem győzhette meg az ellenkezőjéről, és már három-négy méterre eltávolodott, amikor ő is lerogyott, ugyanolyan heves gyötrődésben, mint a többiek. Az érintettek közül huszonhatan (akiknek a többségét az értük mondott imádságok közben egy pillanat alatt békesség és öröm töltötte be) megígérték, hogy másnap fölkeresnek. Ám csak tizennyolcan jöttek el; s miután közvetlenül elbeszélgettem velük, indokoltnak találtam hinni, hogy néhányan megigazulva tértek haza otthonukba. Úgy tűnt, hogy a többiek türelmesen várják ezt."

3. 1743. október 20-án nem volt felkészülve arra az erőszakos ellenállásra, amelyet Wednesbury egykor barátságos lelkésze szított, amikor Wesley odaérkezett. "E forrongás története, melyet Wesley Naplója igen részletesen elbeszél, Isten brutális ellenállással szembeni gondviselésszerű védelmének megtestesítője lett. A csőcselék, amely az éjjeli szakadó esőben keresztülvonszolta az oxfordi oktatót (időnként a hajánál fogva) a vidéken, hamarosan szembetalálta magát a szomszéd falu rivális bandájával. Wesley elfogását általános ürügynek tekintették a bekövetkező csetepatéra. Wesley megfigyelte, hogy mindeközben sokan akarták bántani [némelyikük vastag furkósbottal], de egyikük sem tudta kivitelezni szándékát; a két ütés, amely mégis eltalálta, semmilyen fájdalmat nem okozott neki" - noha arcából kiserkent a vér. "Charles másnap meghallgatta bátyjának beszámolóját a történtekről - Johnnak azt a megjegyzését is beleértve, hogy most már tudja, hogyan nézhettek szembe fájdalom nélkül a lángokkal a korai keresztyén vértanúk, és az egész eset során az őrangyala védte meg" - írja Heitzenrater.

4. 1759. augusztus 6-án Wesley az alábbiakat írta naplójában: "Hosszasan elbeszélgettem Ann Thornnal s két másik személlyel, akik szintén többször voltak elragadtatásban. Egyhangúan kijelentették, hogy 1. elmenetelük - ahogy ők nevezték - mindig akkor következett be, amikor a legjobban telve voltak Isten szeretetével; 2. ez minden előjel nélkül, egy pillanat alatt következett be, s minden érzéküktől és erejüktől megfosztotta őket; 3. voltak ugyan kivételek, azonban általában abban a pillanatban egy másik világban tudták magukat, és nem tudtak semmit arról, amit a körülöttük levők tettek vagy mondtak. Délután 5 óra körül hallottam, hogy dicséretet énekelnek. Kevéssel azután Mr. B. feljött hozzám, és bejelentette, hogy a tizenöt éves Alice Miller elragadtatásba esett. Azonnal lementem, s láttam, hogy a falhoz támaszkodva egy zsámolyon ül, nyitott szemeit pedig az égre emeli. Olyan mozdulatot tettem, mintha meg akarnám őt ütni; szeme azonban meg sem rebbent. Arcán a hódolatnak és szeretetnek kibeszélhetetlen kifejezése áradt el, miközben szeméből halk könnyek lopóztak végig mindkét orcáján. Ajkai kissé nyitva voltak, és olykor mintha mozogtak volna, hangot azonban nem adtak. Nem tudom, láttam-e valaha ilyen gyönyörűen festő emberi arcot: olykor mosolygás áradt rajta végig, mintha szeretettel és hódolattal vegyes öröm okozta volna, könnyei azonban most is csorogtak, de talán nem oly bőven. Pulzusa meglehetősen szabályos volt. Mintegy félóra múlva azt figyeltem meg, hogy ábrázata félelemre, szánalomra és kétségbeesésre változott el; majd könnyekben tört ki, és így kiáltott fel: 'Drága Uram, elkárhoznak! Mindnyájan elkárhoznak!' Mintegy öt perc múlva azonban mosolya visszatért, s csak szeretet és öröm tükröződött arcán. Fél hét körül úgy láttam, hogy ismét kétségbeesés lett fölötte úrrá; s kevéssel ezután keserű sírásban fakadt ki, és így kiáltott: 'Drága Uram, a pokolba jutnak! A világ a pokolba jut!' Ekkor így szólt: 'Kiálts hangosan, ne légy kíméletes!' Néhány pillanat múlva arca újra elsimult, s a hódolatnak, örömnek és szeretetnek valami keverékét árulta el. Majd hangosan így szólt: 'Adjatok dicsőséget Istennek!' Hét órakor visszanyerte öntudatát. Megkérdeztem őt, hol volt. 'Megváltómnál voltam.' 'A mennyben vagy a földön?' - 'Nem tudom, de a dicsőségben voltam.' - 'Akkor miért sírt hangosan?' 'Nem önmagamért, hanem a világért; mert a pokol küszöbén láttam őket.' - 'Kiknek mondta, hogy adjanak dicsőséget Istennek?' 'A lelkészeknek, akik hangosan kiáltanak a világhoz; másként büszkék lesznek, s akkor Isten elhagyja őket, és elveszítik saját lelküket." (Czakó, 146-7. o.)

5. 1759. november 25-én így folytatódik a beszámoló: "Délután Isten különösen jelen volt közöttünk, bár inkább vigasztalásával, mint meggyőzésével. Azonban legutóbbi látogatásomhoz képest egy szembetűnő különbséget figyeltem meg az Isten által végzett munka módját illetően. Most senki sem esett elragadtatásba, senki sem kiáltott, senki nem rogyott le vagy rángatózott; legfeljebb egyesek rendkívüli mértékben remegtek, halk moraj hallatszott, és sokakat hatalmas békesség üdített föl. Akkor az volt a veszély, hogy az ember túl nagyra értékelje a rendkívüli körülményeket, mint amilyenek a felkiáltások, rángatózások, látomások, elragadtatások; mintha ezek a Lélek belső munkájához olyan gyökeresen hozzátartoznának, hogy nélkülük az nem is folyhatna. Most talán az a veszély, hogy túlságosan lebecsüljük vagy mindenestül elítéljük azokat, és azt gondoljuk, hogy Istennek nincs hozzájuk semmi köze, sőt munkáját egyenesen gátolják. Holott az igazság az, hogy 1. Isten sokakat és erőteljesen meggyőzött arról, hogy elveszett bűnösök, aminek természetes következménye volt a felkiáltás és az erős testi rángatózás; 2. annak érdekében, hogy megerősítse és bátorítsa a hívőket, és nyilvánvalóbbá tegye munkáját, közülük többeket isteni álmokkal, másokat elragadtatásokkal és látomásokkal tüntetett ki; 3. egyes esetekben néhányuknál a természet keveredett a kegyelemmel; 4. a Sátán is utánozta Isten munkáját, hogy az egész munkát megfossza hitelétől. Azonban éppúgy nem bölcs dolog feladni ezt a részt, mint az egészet. Először kétségtelenül teljesen Istentől volt az egész. Részben még most is tőle van; s ő lehetővé fogja tenni, hogy minden esetben felismerjük, milyen mértékben tiszta a dolog, hol vegyes, és hol fajult el. Még ha feltételezzük is, hogy néhány esetben tettetés vegyült bele; hogy egyes személyek látni és érezni véltek olyan dolgokat, amiket nem láttak és nem éreztek, és utánozták azoknak a kiáltását és rángatózását, akiken valóban Isten Lelke vett erőt - még ez sem indíthat bennünket arra, hogy akár tagadjuk, akár lebecsüljük a Lélek valódi munkáját. Az árnyék miatt ne becsüljük le a lényeget, sem a hamisítvány miatt a valódi gyémántot. Azt is feltételezhetjük, hogy a Sátán a büszkeség kiváltójává teszi ezeket a látomásokat. De mi következik ebből? Semmi más, mint az, hogy őrizkedjünk ettől; s mindenkit arra buzdítsunk, hogy a maga szemében legyen kicsiny, tudva, hogy Istennél semmi sem számít, csak az alázatos szeretet. De a látomásokat általában lebecsülni vagy helyteleníteni nem lenne sem ésszerű, sem keresztény eljárás." (Czakó, 148-9. o.)

6. 1760. szeptember 22-én szintén naplójában írja Wesley: "Este Penrynben prédikáltam. Előtte is, utána is esett az eső; prédikáció közben azonban nem. Miközben imádkoztunk, mintha fénytömeg árasztotta volna el az udvart, és az Úr szavát hallottuk fejünk fölött. Ez sok lélekben maradandóvá tette a nyert benyomást; mintha kifejezetten ezt mondta volna: 'Készülj Istened elé!' [Ám 4,12]" (Czakó, 151-2. o.)

7. 1763. június 8-i naplóbejegyzésében hasonló esetről ír: "Alig kezdtem el prédikálni (a szabadban, mert a terem még a reggeli gyülekezet számára is kicsiny volt), esni kezdett az eső; két-három perc múlva azonban elállt, meg vagyok győződve róla, hogy a hitből fakadó imádság meghallgatásaként. Ehhez hasonló eseteket gyakran tapasztaltam, különösen ezen az utamon; s ebben nincs semmi különös azok szemében, akik komolyan hiszik, hogy 'Nektek pedig még a hajatok szálai is mind számon vannak tartva.' [Mt 10,30]" (Czakó, 169. o.)

VI. Belső hitélet

1. Lehet, hogy John Wesley nyilvános teológiai kijelentései a bizonyosság új hangján szóltak, de saját lelki zarándokútja során tapasztalt néhány hullámvölgyet - írja Heitzenrater. Egyik levele, melyet öccsének írt 1766 júniusában, lelkének téli napfordulójára utal. Az egyik bekezdés - melynek néhány kifejezését gyorsírással vetette papírra, hogy a nem kívánt olvasók elől elrejtse személyes gyötrődését - feltárja nyugtalanságát (a görög kifejezések helyett szögletes zárójelben a magyar megfelelőjük szerepel): "Egyik legutóbbi levelemben arról beszéltem, hogy nem érzem magamon Isten haragját, és nem is tudom elhinni, hogy rajtam van. Ugyanakkor (ez a rejtély!) nem szeretem Istent. Sosem szerettem. Ezért sosem hittem - a szó keresztyén értelmében. Így csak becsületes pogány vagyok, a templom prozelitája, az [istenfélők] egyike. S mégis mennyire foglalkoztat Isten! És annyira körülkerít, hogy se előre, se hátra nem mozdulhatok! Bizonyára sosem volt még ilyen eset a világ kezdete óta! Ha valaha is rendelkeztem volna ama hittel, akkor nem lenne oly furcsa ez. De sosem volt más [bizonyosságom] az örök vagy láthatatlan világot illetően, mint ami most van; vagyis semennyi, hacsak az értelem halvány sugarának pislákoló fénye nem. Nincs közvetlen bizonyságtételem (nem csupán arról, hogy Isten gyermeke vagyok, de) semmiről, ami láthatatlan vagy örök."

2. Ez az 1766-ban Charlesnak írt szívszaggató levél talán a John által tapasztalt változata annak, amit a misztikusok "a lélek sötét éjszakájának" neveznek, s amely nem annyira a lelki kétségbeesésének pillanata volt, mint a lelki tapasztalat magasabb szintjeire való átmenet. A levél következő bekezdésében található ennek egyik bizonyítéka: "Mégsem merek másként prédikálni sem a hitről, sem a szeretetről, sem a megigazulásról, sem a tökéletességről. És mégis inkább növekedni, mint csökkenni találom a buzgóságot Isten egész munkája és annak minden része iránt. Mindez [magával ragad], nem tudom, hogyan, de nem maradhatok veszteg. Azt akarom, hogy az egész világ eljusson ahhoz, [amit magam nem ismerek]."

3. E gondolatok fényében nem meglepő, hogy az említett levél megírását megelőző és követő hónapokban nem érzékelhető lazulás John Wesley időbeosztásában és lelkesedésében... S egyre jobban tudatára ébredt, hogy Istennek az életében való jelenléte nem mindig függ attól, hogy ő érzékeli-e azt - írja Heitzenrater. Magam pedig hozzátenném, hogy a legtöbb hívő megtapasztalja időnként a kétely megjelenését, amely akár el is feledtetheti vele korábbi bizonyosságát és (csodálatos) lelki megtapasztalásait. Wesley is így volt ezzel - ld. az előző részben leírt tapasztalatait. Nem indokolt és nem is szabad ebből azt a következtetést levonnunk, hogy az Istennel kapcsolatos (gyakran rendkívüli) tapasztalatairól szóló beszámolói csupán a metodista propaganda célját szolgálhatták. Azok gondolkodnak így, akik hasonló saját tapasztalatok hiányában másokról sem tudják elhinni, hogy rendelkezhetnek ilyenekkel.

4. Wesley 1752. október 29-én azt írta naplójában: "Ez a nap hasznos volt lelkemre nézve. Több ízben nyugtalannak és megterheltnek éreztem magamat; de az Úr nevét hívtam segítségül, és ő megadta, hogy világosan és teljesen helyeseljem útjait, és csendes hálaadással nyugodjak meg az ő akaratában. Nem tehetek mást, mint hogy megdöbbenve szemléljem Isten jóságát. Másokat a bűn lelküknek gyengébb pontjain támad; velem nem így történik: ha egyáltalán van erőm (pedig csak annyim van, amennyit kapok), arra van, hogy megbocsássam az engem ért igazságtalanságokat. És engem ezen az oldalon ér támadás gyakrabban, mint más oldalon. - Mégse hagyj itt magamra egyetlen órára sem, mert árulójává leszek önmagamnak és Neked!" (Czakó 125. o.)

VII. Összegzés

1. Wesley 1755. június 16-án írta naplójában: "Isten Skóciában is és Új-Angliában is több ízben működött néhány héten vagy hónapon át, közöttünk azonban észrevehető megszakítás nélkül már közel tizennyolc év óta munkálkodik. Mindenekelőtt jegyezzük meg, hogy Skóciában ebből a nagy munkából a lelkészek is jelentős számban részt vettek; ugyanígy volt Új-Angliában, ahol több mint száz, a tartománynak nemcsak kegyesség, hanem természetes és szerzett képességek tekintetében is talán legkülönb lelkésze vett részt benne. Ezzel szemben Angliában alig két-három jelentéktelen lelkész s mellettük néhány fiatal, nyers és tanulatlan ember működött; és velük szemben állt az ország szinte összes egyházi és laikus embere. Aki ezeket meggondolja, annak el kell ismernie, hogy ez Istennek a munkája, és ilyet nem végzett semmi más nemzetben" (Czakó, 133. o.). Ráadásul ez a munka még több mint harminc éven át folytatódott!

2. 1774. június 28-i naplóbejegyzése jelzi egyik titkát, fáradhatatlan szorgalmát és buzgóságát: "Születésnapom van; hetvenkettedik életévem első napja. Azon gondolkoztam, hogyan lehetséges, hogy ugyanolyan erőben érzem magamat, mint harminc évvel ezelőtt. Látásom jelentősen jobb, idegeim erősebbek, mint annak idején. Az öregkor egyik gyengeségével sem rendelkezem, sőt elhagytam többet azok közül, amelyek ifjúságomban megvoltak. Ennek nagy oka Isten jótetszése, aki úgy cselekszik, ahogy akar. A legfontosabb eszközei pedig ezek: 1. Mintegy ötven éve állandóan négykor kelek. 2. Általában hajnali ötkor már prédikálok; s ez a világon az egyik legegészségesebb gyakorlat. 3. Soha nem teszek meg évente négyezerötszáz mérföldnél kevesebbet szárazon és vízen." (Czakó, 204. o.) Máshol külön említette a mértékletes evést és a vízivást, valamint a rendszeres lovaglást, melyet 85 évesen is kitartóan gyakorolt - szárazföldön többnyire lóháton közlekedett (leszámítva azt az 1772-ben kezdődött időszakot, amikor egy balesetét követően barátai pénzt gyűjtöttek neki egy hintóra). Két év múlva a fenti felsorolást kiegészítette a következőkkel: "4. Azonnal el tudok aludni, ha szükségem van rá. 5. Életemben egyetlen éjszakai alvást sem mulasztottam el. 6. Két heves láz és két komoly tüdőbaj. Ezek valójában nagyon kemény gyógyszerek voltak, de csodálatos haszonnal jártak. A testem megújult, mint a kisgyermek teste. Hozzáfűzhetem-e végül ehhez a kiegyensúlyozott vérmérsékletemet? Érzek és bánkódom, de Isten kegyelme folytán semmi fel nem izgat. Ám 'a földön szabadulást csak Ő szerez' [Zsolt 74,12; új Károli]. S ezt sok imádságot meghallgatva teszi." (Czakó, 210. o.) Wesley látása csak 83 éves korában kezdett romlani, és a napi kétszeri igehirdetés is csak később, élete vége felé okozott neki gondot.

3. Garth Lean a következőképpen értékeli Wesley munkásságát: "...élete és munkája előre jelezte azt a forradalmat, amely a szociális viszonyokat illetően bekövetkezett. Azt mondják, megelégedettséget hozott a munkásoknak, és ezzel elfordította figyelmüket a fizikai forradalomtól. - Károly példájára hivatkoztak, aki lecsillapította a kingswoodi bányászok lázadását. De pontosabban úgy határozhatnánk meg a dolgot, hogy Wesley a forradalom erkölcsi megfelelőjét nyújtotta. Azt mondta, hogy szociális változást csak az egyének megváltozása idézhet elő, de az egyének megváltozása nem igazi változás, ha az nem vezet szociális változásokhoz. Ma az emberek el akarják kerülni az egyéni megváltozást, és megkísérlik learatni a megújulás gyümölcseit anélkül, hogy elültetnék az alapvető megtapasztalást a szívekbe. Az eredmény egy belső üresség, amely zátonyra futtatja legjobb igyekezetüket." (135. o.)

4. Majd hozzáteszi: "[Wesley] nagyon meg volt lepődve, és egy kissé meg is rázta, amikor London püspöke egy alkalommal tisztelettel előre engedte. De még sok évtizedre volt szükség ahhoz, hogy életének igazi jelentőségét meglássák: mert bár a temetőben nyugodott, életművének hatása tovább munkálkodott az emberek szívében, és sokan gondoltak arra, amit Birrel írt: 'Senki sem alkotott ilyen életművet Angliában!' Wesley titka az volt, hogy új utakat keresett és talált, hogy Isten valóságát megismertesse nemzedékével. Nem tett úgy, mintha semmi újra nem lenne szükség, és nem hígította fel Krisztus parancsait 'új erkölccsé', megkísérelve, hogy megnyerje az intellectueleket, vagy behízelegje magát az ifjúságnál. Rátalált Isten valóságára - és erre feláldozta kényelmét, barátait, dédelgetett nézeteit, hogy Isten valóságát elvihesse egész nemzetéhez. Megfeledkezett magáról, haláláig olyan iramban dolgozott, amilyet Isten diktált, és élete minden napjában örömet talált. Találunk-e valamit, ami hasonlót adhat nekünk is, mai keresztyéneknek, a mai generációnak? Egy bizonyos: a helyes út éppen olyan elszánt akaratot kíván tőlünk is, és éppen olyan kemény ellenállásba fog ütközni, mint amivel Wesleynek kellett szembenéznie. De lesznek erős lelkűek, akik majd beállnak a sorba, olyanok, akikről elmondható ugyanaz, mint Wesley prédikátorairól: 'Ugyan mennyi pénzért lehetne ilyen embereket találni, akik vállalják ezt a szolgálatot, és készek érte börtönbe menni vagy meghalni?'" (Lean, 150. o.)

5. Szerintem abban, hogy az angol és az amerikai kultúra olyannyira eltér a többitől (így a magyartól is; és nemcsak abban, hogy szégyen- helyett bűntudatalapú, ld. Hamar Dávid: Szégyen és kegyelem), igen jelentős - ha nem döntő - szerepük volt az ottani ébredéseknek, melyek átformálták az egész társadalmat (előidézve pl. a rabszolgaság eltörlését és sok más alapvető változást). Ezek az ébredések mindkét országban jórészt Wesleyhez és általában a metodista igehirdetőkhöz kapcsolódtak - Amerikában persze sokkal színesebb a kép, beleértve Whitefield, Jonathan Edwards és mások tevékenységét is. Szerény véleményem szerint a kereszténység "nagyjai" közül John Wesley közelítette meg leginkább a bibliai igazság egészét, bár természetesen ő sem volt tévedhetetlen, és több dologban tévedett is - például az (anglikán) egyházhoz való hozzáállása terén: túl nagy jelentőséget tulajdonított a lelkészeknek, a külső dolgoknak (köztük a kegyelmi eszközöknek); valamint (saját gyerekek hiányában) alighanem túl szigorúan közelítette meg a gyermeknevelést (ld. kingswoodi iskola).

6. Az igazsághoz pedig az is hozzátartozik, hogy mind Amerikában, mind Angliában hanyatlóban van a kereszténység, és ez a társadalmaikon egyre inkább kezd meglátszani. A világszerte mára mintegy 75 milliósra duzzadt metodista közösség több ágra szakadt, melyek egy része a szentségmozgalomhoz tartozik (ld. hivo.hu/sztmozg.htm). Az Egyesült Metodista Egyházban (UMC), melyhez a Magyarországi Metodista Egyház is tartozik, nem tanítják, nem gyakorolják a Wesley által hangsúlyozott teljes megszentelődést, sőt az UMC "Szövetségi Asztal" nevű egyik vezető testülete 2015 májusában megszavazta a gyakorló homoszexuális lelkészek fölszentelését és homoszexuális párok összeadását (akárcsak sok más protestáns felekezet/gyülekezet, pl. az egyik legnagyobb amerikai református egyház [PCUSA] és a legnagyobb amerikai evangélikus egyház [ELCA]). Ami Magyarországot illeti, azt gondolom, mindenekelőtt rajtunk, magyar hívőkön áll, hogy hazánk hitéletében milyen trend kerekedik felül - ehhez persze először a saját gondolkodásunkon és gyakorlatunkon kell változtatnunk.

7. Remélhetőleg kielégítő választ adtam a címbeli kérdésre. Aki nem így érzi, annak szeretettel javaslom, hogy mélyedjen el jobban pl. a következő írásokban: Wesley élete, gondolatai és művei, valamint Wesley írásai.

Hargitai Róbert (www.hivo.hu), 2016.02.
Változtatás nélkül szabadon másolható a fenti forrásmegjelöléssel (letöltése ingyenes).